Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-20 / 16. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 20. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Robbant, mert fél a nőktől A muzulmánok nőktől való szexuális félelme lehet a terrorizmus egyik oka - mondta Salman Rushdie Nagy-Britan- niában élő iráni író a Stern német magazinban. „Gyakran alábecsülik, mennyire fontos egy iszlám szélsőségesnek a becsület helyreállítása. Ennek pedig igen sok köze van a nőktől való szexuális félelemhez” - mondta. Úgyvéli, a szélsőségesek azért akaiják elpusztítani a nyugati világ jelképeit, mert e társadalmakban nem fátyolozzák el a nőket, s az ő szemükben az el nem fátyolozott nők potenciális veszély- forrást jelentenek. „A megcsúfolt férfiúi becsület és az iszlám közötti kapcsolatot nem ismerték fel Nyugaton.”- Ugyan már, hapsikám, engem az érdekel, mekkora a pénztárcád! (Peter gossčmyi rajza) Az irakihoz hasonló katonai akció nem reális, legfeljebb légicsapások nukleáris létesítmények ellen Kína lehet Irán fő szövetségese Folytatódik az atomprog- rammal való iráni taktikázás. Irán politikájának lényege, hogy megpróbálja kijátszani egymás ellen a nagyhatalmakat, elsősorban az Egyesült Államokat és az európai országokat, valamint Oroszországot. Ez az a stratégia egyébként, amely nagyon sokáig Szad- dam Husszeinnek is bevált. ONDREJCSÁK RÓBERT Teherán legfőbb célja, hogy időt nyerjen. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy ha az USA és az európai országok közös diplomáciai frontot alkotnak, nemzetközi manőverezési lehetőségei lényegesen leszűkülnek. Ráadásul egy európai-amerikai közös fellépés komoly jelzés lehet Oroszország számára is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közül így biztosan csak Kínára számíthatnak, hiszen Pekingnek jól jön az iráni probléma „életben tartása”: Washington addig is a Közel-Keletre és nem a Tajvaniszorosra figyel. Ráadásul a növekvő kínai energiaigények miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Pekingnek komoly érdeke maga mellé állítani a világ egyik legnagyobb földgáz és kőolaj-tartalékával rendelkező államát. Ezzel összefüggésben mellékesen engedtessék meg egy kérdés: Irán szerint nukleáris programja békés célú, csupán energiatermelésre szolgálna. De minek invesztál hatalmas összegeket költséges nukleáris technológia beszerzésére, kutatására egy ország, amely a Föld egyik legnagyobb kőolaj és földgáz- készletével rendelkezik, amelynek kitermelése technológiailag sokkal egyszerűbb, és ráadásul sokkal olcsóbb? Erre nincs megnyugtató válasz. Teheránnak tehát alapvető célja, hogy megnehezítse a konszenzus kialakulását az Egyesült Államok és az európai hatalmak között, amire a húzd meg, ereszd meg politikája tökéletesen alkalmas: Irán folytatja technológiájának fejlesztését, majd amikor a helyzet úgy néz ki, hogy mindenki elítélné, tárgyalásokat javasol. A tárgyalások során általában nem mutat kompromisszumkészséget, de mindez elég arra, hogy időt nyerjen. Miért van szüksége Iránnak időre? A válaszhoz tudnunk kell, hogy létezik egy bizonyos technológiai „küszöb”, amelynek átlépése esetén az adott ország rendelkezik azokkal a technológiai ismeretekkel, amelyek segítségével képes atomfegyver előállítására. Ez még nem jelenti azt, hogy automatikusan rendelkezik is üyen fegyverrel. Ahhoz még néhány év munka szükséges, tehát elmondhatja, hogy nincs atomfegyvere, és érvelhet, hogy akkor meg miért nem hagyja őt békén a nemzetközi közösség, elsősorban természetesen a Nyugat. Csakhogy ha egy ország megszerzi a szükséges ismereteket, tehát átlé- pi a „küszöböt”, gyakorlatilag már lehetetlen megakadályozni, hogy atomhatalommá váljék - annak ellenére, hogy még legalább 3-6 évre van szüksége erre. Márpedig egyes források szerint Irán éppen a következő időszakban fogja átlépni az említett határt, tehát még most kellene valamit tenni, ha nem akarunk iráni atomfegyvert. A nagy -kérdés, hogy mit? Ä tárgyalások eredménye kétséges, az esetleges szankcióké szintén. Még abban az esetben is, ha sikerül az iráni atomprogram ügyét az ENSZ elé vinni, kérdéses, mi lesz az eredménye. Nyilván sokakban felötlik a katonai akció. A befolyásos, republikánus szenátor - lehetséges, hogy a következő amerikai elnökválasztások során az egyik elnökjelölt - ezzel összefüggésben kijelentette, hogy a katonai akciótól csak egy dolog lehet rosszabb: ha Irán nukleáris hatalommá válik. Van benne némi igazság, csakhogy a katonai akció sem egyszerű dolog. Különösen Irakkal a hátunk mögött, amely még mindig leköti az amerikai szárazföldi egységek nagyon jelentős részét. Ezért egy irakihoz hasonló akció nem reális. Ráadásul Irán komolyabb ellenfél. Mindez szülte kizárja a totális szárazföldi invázió lehetőségét. Ráadásul egy üyen hadművelet viszonylag hosszú felkészülést igényelne és jelenleg szülte nincs komolyabb hatalom, amely támogatna egy esetleges amerikai hadműveletet (mint például Irak esetében Nagy- Britannia, Spanyolország, Lengyelország, Ausztrália és Olaszország). A következő katonai, de lényegesen korlátozottabb opció a „korlátozott légicsapások” végrehajtása lenne, kiválasztott és az úáni atomprogram szempontjából kulcsfontosságú nukleáris létesítmények ellen. Bár ez sem számíthatna általános támogatásra a nemzetközi porondon, mégis sokkal inkább emészthető lenne. Azonban a nemzetközi kapcsolatok e megoldás számára sem kedvezőek. Mellette szól viszont, hogy végrehajtása lényegesen egyszerűbb lenne, mint az általános szárazföldi hadművelet, ráadásul az amerikai tengerészeti és légierők nincsenek távolról sem jelentős mértékben lekötve Irakban. Mindenképp figyelembe kell venni azonban a diplomáciai közeget. A következő potenciális lehetőség, hogy nem az USA, hanem más ország, konkrétan Izrael hajtaná végre a légi csapásokat (precedens már létezik, 1981-ben az úaki Osi- rakjutott hasonló sorsra). Az egész problémakörrel kapcsolatos a legalapvetőbb kérdés, müyen vüágot akarunk 10-20 éves távlatban: olyat, amelyben kiszámíthatatlan rezsimek (pontosabban 3-4) tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik? A tömeg- pusztító fegyverekkel rendelkező országok számának növekedése nem fogja elősegíteni a globális stabüitást. A kérdés természetesen csak az, hogyan kellene fellépni. A legjobb megoldás mindenképpen a tárgyalások folytatása, és végül egy olyan végeredmény, amellyel mindenki elégedett és senki nem érzi, hogy veszített. így hát egyelőre reménykedjünk. Oroszország elölről kezdené a tárgyalásokat a két balti állammal a vitatott területek végleges sorsáról Megoldatlan észt-lett-orosz határkérdés TÖNU KALVET Észtország és Lettország - és ezáltal az Európai Unió - területének egy része ma is orosz megszállás alatt van az észtek és a lettek szerint. A 60 év óta létező probléma feloldására tett új javaslatot a napokban az orosz fél, a kezdeményezés sikere azonban már most megkérdőjelezhető. Az orosz külügyminiszter, Szer- gej Lavrov szerint Oroszország hajlandó újra kezdeni a tavaly zsákutcába jutott, az új határszerződés megkötéséért folyó tárgyalásokat a két balti országgal. Elengedhetetlen előfeltételül azonban azt szabta meg az orosz külügyi tárca vezetője, hogy jóformán tiszta lappal kezdjük meg, és ne legyen semmi pluszfeltétel.” Lavrov kijelentette: Oroszország azért kényszerült visszavonni a tavalyi megállapodást, mert az észt fél hozzátette a dokumentumhoz az „Oroszország számára elfogadhatatlan” klauzulákat. Ilyen klauzula Oroszország szerint az észt törvényhozás, a Riigikogu által az új határszerződés pream- bulumához hozzátett megjegyzés, amely közvetve utal az 1920. évi észt-orosz határszerződésre, valamint az 1940-ben bekövetkezett szovjet megszállásra. Hasonló vádat fogalmazott meg az orosz külügyminiszter Lettország ellen is: elítélte a lett politikusok azon követelését, hogy Oroszország - cserébe a kedvező határszerződésért - ismerje el a szovjet megszállás tényét. Észtországban tavaly nyáron a kormány, a parlament és Arnold Rüütel köztársasági elnök is jóváhagyta az egyébként az ország alkotmányát sértő egyezményt. Június 27-én Oroszország kijelentette: a fenti klauzulák bevezetése miatt visszavonja az aláírását. Lettországban nem is jutott el ratifikálásig a dolog, mivel az ottani politikusok - eltérően észt kollégáiktól - nem merték ignorálni a szavazópolgárok java részének az alkut erősen ellenző véleményét. Az észt külügyminisztérium visszautasította Lavrov javaslatát, mondván: Észtország már túl van a ratifikáláson, és nem tartja szükségesnek a tárgyalások újrakezdését. Az EU-tól eddig nem kapott támogatást a határkérdés ügyében a két balti ország, sőt Brüsszel többször is ratifikálásra szólította fel Oroszországot. Az egyezmény végleges jóváhagyása esetén Észtország és Lettország a területének 5,2, illetve 3 százalékát veszítené el. KOMMENTÁR Félig termelékenyek S1DÓ H. ZOLTÁN A torinói ötkarikás téli játékok közeledtével az Európai Unió tíz új tagállama olimpiai formában van: a L’Echo című belga gazdasági napilap megfogalmazása szerint Kínát és Indiát nem számítva a visegrádi régió és a többi újonnan csatlakozó ország a termelékenységnövekedés világbajnokai. A lista élén Lettország áll, több mint 8 százalékos produktivitásnövekménnyel, majd Lengyelország, Magyarország és Szlovákia következik a sorban. Az eredmények vitathatatlanul a 2004-től EU-tagok gazdasági felzárkózását jelzik, magyarán, ilyen tempóval lassan sikerül megközelítenünk az unió átlagát. Sőt, nem is olyan lassan, mivel a régi tagállamok produktivitása napjainkban egy helyben topog, évente 1 százalékkal sem emelkedik. Az amerikai Conference Board intézet elemzése szerint egy átlagos szlovákiai munkavállaló óránként 20 dollár körüli értéket állít elő, Csehország esetében ez a mutató 23, Magyarország esetében pedig mintegy 26 dollár. Ha a csillagokhoz, azaz a világ legfejlettebb országaihoz akarjuk mérni magunkat, akkor jeleznünk kell: az élen álló Luxemburg és Norvégia munkavállalóinak óránkénti teljesítménye már valamivel 60 dollár felett jár. De térjünk vissza a földre, mert minket nem a bankok tartanak el, mint a nagyhercegség polgárait, se nem az Északi-tenger olaja, mint a királyság lakóit, ráadásul koronás uralkodónk sincs, legfeljebb néhány korona lapul a pénztárcánkban. De nézzük a dolog másik oldalát! Elmaradottságunk nem is túl vészes, hiszen a termelékenység terén már elérjük a 25 tagú Európai Unió átlagának felét. Ez az arány pedig csak javulni fog, mivel végre letudtuk a cégek szerkezetváltásának javát, továbbá idén és jövőre két nagy autógyár áll üzembe Nagyszombatban és Zsolna mellett. A közgazdaságban alapigazság, hogy a fizetések növekedése ne haladja meg a produktivitási mutatók növekményét. Vagyis ha egyre termelékenyebbé válik Szlovákia gazdasága, akkor az a felfelé mozduló, idén már 18 500 koronás átlagbérben mutatkozhat meg. Persze, természetesen ebben is van némi turpisság. Ugyanis ha már most az uniós átlag felének megfelelő szinten dolgozunk, akkor vajon fizetéseink miért nem érik el a nyugat-európai átlag felét? JEGYZET Híres arcot akarok MISLAY EDIT Még mielőtt a kedves olvasó a fejéhez kap, és komolyan aggódni kezd a lelkiállapotom miatt, gyorsan közlöm: nem rólam szól a cím. Csak éppen egy dokumentumfilmet láttam nemrég, amelynek főszereplője, Lucy vagy Sarah, már nem emlékszem a nevére, sem arra az amerikai kisvárosra, ahol él, meg volt győződve róla, hogy jobb lesz neki, ha hasonlítani fog a szőke cicababa popsztárra. Szóval a fejébe vette, hogy olyan arcot (meg mellbőséget) szeretne, mint a magazinok címlapjain feszítő sztár. Aki - mellesleg- bizonyára nem úgy néz ki reggelenként, mint a címlapokon. Meg hát azt is tudjuk, hogy egy jó fodrász, egy jó sminkes meg egy jó stylist manapság csodákra képes még egy amúgy szürke egérkével is, s ha munkájuk eredményét egy remek fotós kapja lencsevégre, akkor bárki címlapra kerülhet (ne). Szóval én igazából nem értettem, miért akar ez a Lucy vagy Sarah hasonlítani erre a sztárcicára, mert az még csak nem is olyan jó énekesnő, hogy az embernek hasra kellene esnie tőle, ráadásul ez a Sarah vagy Lucy nem is nézett ki rosszul. Igaz, kicsit szigorúbb, karakteresebb arca volt, de nekem például határozottan rokonszenvesebbnek tűnt, mint a híres sztár. Komolyan mondom, egyáltalán nem volt csúnya lány, aki valamiféle korrekcióra szorult volna. Olyan külsővel, mint az övé, mások nemzetközi hírű fotomodeliek lettek. De a lány táncosnő szeretett volna lenni -na jó, tegyük hozzá, olyan táncosnő, akinek a kosztümje nem igényel túl sok anyagot, és abban a szakmában jól jön, ha az ember lánya hasonlít egy hírességre. (Ezt a klubban mondták neki a lányok.) A dokumentumfilmesek Sarah (vagy Lucy) nyomába eredtek tehát, elkísérték a plasztikai sebészetre, így mi, nézők is tanúi lehettünk, milyen kedvesen fogadja az orvos, milyen akkurátusán jelöli be az arcán és a testén a „szabásmintát”, és még csak meg sem próbálja lebeszélni a műtétről (naná, majd hülye lenne, hisz ebből él). Magát a műtétet is figyelemmel kísérhettük - szerencsére csak nagy vonalakban és gyorsítva. Nekem ennyi is elég volt belőle. Tömören: fájdalmas és esztétikusnak csöppet sem nevezhető út vezet a művi úton előállított szépséghez. De hogy ne nyújtsam nagyon a dolgot: Lucy (vagy Sarah) a végeredménnyel elégedett volt. Végre megtehette, ami után annyira vágyott: elmehetett felvételizni a klubba. Ide is elkísérte a kamera. És itt történt a meglepetés. A lány a „híres arcával” sem mert kiállni a színpadra. Nem volt meg hozzá a bátorsága. Azt ugyanis nem operáltak neki a plasztikai sebészek. Szegény Lucy (vagy Sarah). Kicsit sajnáltam. Ennyi ronda műtéten keresztülesett, és semmi... Miért nem mondta meg ennek a lánynak valaki, hogy a híres arc nem csupán az arcot jelenti - a forma mögött ott a tartalom is: a személyiség.
