Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-18 / 14. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2006. január 18., szerda 3. évfolyam, 3. szám Fülekről a nagoyai ' egyetemre Szlovákiában nem honosítható a Japánban megszerzett diploma 26. oldal Utazniuk kell a beteg gyerekeknek A sürgős eseteket a dunaszerdahelyi gyermekelsősegély-szoigálat látja el A „zarándok" gyümölcsöt hozott Annácskának 27. oldal A titokzatos látogató sem a nevét, sem pedig a lakhelyét nem kívánta elárulni 28. oldal „A falu fél év alatt többet fejlődött, mint az elmúlt ötven évben" - állítja lllár József, az ukrajnai település polgármestere Kisszelmenc - határnyitás után Nem a kisszelmenciek jönnek át tömegével a határon. A szlovák állampolgárok hozzák haza az odaát kedvező áron megvásárolt termékeket Kisszelmenc. Az ukrajnai településre azért látogattunk el, hogy saját szemünkkel lássuk, milyen változást hozott a község lakosainak életében a régen óhajtott határátkelő december 23-ai megnyitása. LECZO ZOLTÁN Mivel a szlovák állampolgároknak köztudottan nincs szükségük vízumra ahhoz, hogy Ukrajnába utazzanak, joggal gondolhattam, hogy a határ átlépése nem lesz nehéz feladat. Tévedtem. Pedig részletesebb vámnyilatkozatot ki sem kellett töltenem, hisz se cigarettát, se alkoholt nem kívántam odaát vásárolni. Rám csak egy kérdőívszerű adadap várt - igaz, az két példányban - amelyből megtudhatták a vámosok, ki vagyok, honnan jöttem, és mi az útlevelem sorozatszáma. A dolog lényegét nem igazán értettem, ugyanis ezeket az információkat bármely írástudó kiolvashatja az úti passzusomból is. De nem tiltakoztam, hisz magyarországi kollégáimnak nemcsak azt kellett írásban rögzíteniük, hogy mennyi készpénzt visznek be Ukrajnába, őket egyebek közt a mobütelefonjaik és fényképezőgépeik számával és típusával is elszámoltatták. Kisszelmencen először lllár Józseffel, a falu polgármesterével szerettünk volna beszélni, ám a községházát hosszú keresés után sem találtuk. Egy helybéli néni aztán megnyugtatott bennünket, nem velünk van baj, a faluban ugyanis nincs ilyen hivatal. Ha valamilyen életbevágó ügyben kell tanácskozniuk a helybélieknek, az összejöveteleiket a boltban tartják. A polgármester házát azonban készséggel megmutatta a néni. lllár Józsefet épp otthon találtuk. Palágykomoróc és Kisszelmenc első embere elmondta, a decemberi határnyitásnak az egész falu örül, hisz a néhány éve rendezett népszavazáskor itt mindenki támogatta az átkelő kialakításának tervét. „Kisszelmenc fél év alatt többet fejlődött, mint az elmúlt ötven évben - mondta a polgármester. - Leaszfaltozták a főutcát, lett közvilágítás, és három bolt is nyüt. A faluban az 1980-as évek közepéig nem engedélyeztek építkezést, most viszont folyamatos a kereslet az üresen álló porták iránt. Főleg ukránok jönnek, a község nyolcvan háza közül nyolcnak nem magyar a tulajdonosa. A falu lakosainak 80 százaléka munkanélküli, az emberek abból élnek, amit megtermelnek. Vezetékes ivóvíz sincs, kultúr- ház, könyvtár és orvosi rendelő is kellene. Reméljük, a jövőben lesz lehetőségünk a terveinket megvalósítani.” Az elmondottakból nyilvánvalóvá válik, hogy a decemberi határnyitástól nagyon sokat várnak az itteniek. Fejlődést, munkalehetőséget, emberibb életet. Kicsit meglepődünk, amikor kiderül, hogy az új átkelőt egyelőre lllár József sem használhatja. „Az utazáshoz nemcsak vízum, hanem meghívó is kell, és közjegyző által hitelesített bizonylat arról, hogy élnek odaát rokonaink - mondja. - Persze mindez pénzbe kerül, nem is kevésbe. A megoldás az lenne, ha a környező települések magyar lakosai kedvezményesen néhány évre szóló vízumot kapnának.” Kérdésünkre, hogy mikorra oldódhatnak meg ezek a gondok, elgondolkodtató választ kapunk. „Az átkelő megnyitását 1996-ban kezdeményeztük. A problémát szinte hónapok alatt orvosolni lehetett volna, a határnyitáshoz mégis 10 év kellett. Ezt a mostani vízumkérdést is rövid időn belül meg lehetne oldani. Reméljük, nem kell majd újabb 10 évet várnunk.” lllár Józsefnek indulnia kell Palágyba, ahol a helyi orvosi rendelő felújításáról tárgyal. Invitál, kísérjük el. A rendelőintézetbe lépve, bevallom, megdöbbenek. A váA falu lakosainak nyolcvan százaléka munkanélküli, az emberek abból élnek, amit megtermelnek. ró berendezése egy ruhafogasból és egy pléhszekrényből áll, a szomszédos helyiség a tűzifaraktár. Az orvosi rendelő még siralmasabb képet mutat. Teljes felszerelése egy harminc-negyven éves mérleg és egy hasonló korú sterilizátor. A várakozó Szaniszló Erzsébettől megtudjuk, orvos nincs a faluban, itt csak felcser látja el a betegeket. Közben megérkezik a felcser segédje, aki elmondja, eredeti szakmájára nézve állatgondozó, ám amióta megszűnt a helyi kolhoz, itt dolgozik. Megkérdezem Erzsébet asz- szonyt, átkelt-e már a szelmenci határon. „Sajnos, nem. A tanítói fizetésem 492 hrivnya, az útlevél 350-be kerül, a vízumért 50 dollárt kellene fizetni. Nem telik rá” - mondja. Visszaindulunk Kisszelmencre. A faluban kedves ismerősbe botlunk. Lefcsák Zoli bácsit két éve nem mindennapi körülmények között láttam utoljára. Az öreg a két községet elválasztó drótkerítésre támaszkodva énekelte akkor az Ellopták az apám súját kezdetű dalt. Kérdem is tőle, volt-e odaát, vitt-e virágot azóta arra a sírra. A választ hallván megcsikordulnak a fogaim. „Nem vittem. A határnyitáskor nem engedtek át a vámosok. Az útlevelem lejárt, egy új a vízummal együtt többe kerül, mint egyhavi nyugdíjam.” Nem tudom, mit mondjak, így csak hallgatom az öreget. „Nagyszelmencen kezdtem iskolába járni, akkor a két község Csehszlovákiához tartozott. A polgárit és a kereskedelmi középiskolát már Ungváron végeztem. 1938-ba visz- szacsatoltak minket Magyarországhoz. Negyvennégyben elvittek katonának, aztán nem sokkal később Németországban angol fogságba estem. 1946. február 17-én jöttem haza. Lembergben a vonaton hallottam, hogy a falut kettévágták, és Kisszelmenc már nem tartozik Csehszlovákiához. Kezdetben csak külön engedéllyel mehettem le a kertem végébe, mert ott húzódik a határ. Akkor csak egy felszántott sáv, később meg egy sor szögesdrót választotta el a két községet. Engem közben meggyanúsítottak, hogy angol kém vagyok, folyamatosan zaklattak. Olyan is volt, hogy éjfélkor bejöttek a házba a katonák, és megnézték a csizmám talpát, száraz-e, nem jártam-e kint valahol. Éjszaka kijárási tilalom volt, ha valaki meghalt, a hozzátartozók még a virrasztóba se mehettek. Később palánkot építettek a falvak közé meg szögesdrótkerítést. Ezt csak a ’90-es évek elején bontották le. Akkor nagyon megörültünk, hogy annyi év után végre megnyílik a határ. Én összesen kétszer voltam odaát: 1956-ban, amikor a nagy- szelmenci bátyám meghalt, meg a rendszerváltás után, akkor a bátyám fiának a temetésén. Sok mindent megéltem, sokat láttam. Már Orvos nincs a faluban, itt csak felcser látja el a betegeket, aki eredeti szakmájára nézve állatgondozó. nem nagyon bízom abban, hogy valaha egyszerűbbé válhat itt a határ- átlépés. Az átkelő most már nemcsak Kis- és Nagyszelmencet köti össze, hanem keletet a nyugattal. Annak örülök, hogy manapság legalább odaátról átjöhetnek hozzánk a rokonok.” Búcsúzkodom. Mennem kell. A kapuban még biztatom az öreget, megiszunk mi még egy pohár bort a nagyszelmenci kocsmában, ám ő csak mosolyog... A határ felé menet megállunk a boltban, ahol az eladó lelkendezve mondja, a határnyitás óta négyszeresre nőtt a forgalma. A másik üzlet ukrán tulajdonosa is elégedett. Viszik a cigit, az édességet és a vodkát a szlovákiaiak rendesen. Én meg egyre szaporábban pislogok, valószínűleg a januári hideg csal könnyeket a szemembe. Nem tudom, mit gondoljak. Decemberben ódákat zengtek a médiák tudósítói arról, micsoda nagy dolog ez a hatvan év után bekövetkezett határnyitás. Most azonban biztos vagyok benne, hogy addig egyetlen hazai és külhoni magyar politikus sem lehet elégedett, amíg Lefcsák bácsinak több száz hrivnyát kell költenie arra, hogy elvigye azt a bizonyos csokrot az édesapja nagyszelmenci sírjára. A határnyitáskor sokan fogadkoztak, hamarosan megtalálják a megoldást. Én azt mondom: Csipkedjék magukat! Az öreg az idén lesz 86 éves... A helyi orvosi rendelő teljes felszerelése egy 30-40 éves mérlegből és egy hasonló korú Sterilizátorból áll (Szabó Bernadett felvételei) Születésük európai szenzációnak számított, mivel a kontinensen, de az is lehet, hogy a világon először Kassán kölykezett ötöt fogságban a barnamedve Szülinapi bulit rendeztek a medvéknek JUHÁSZ KATALIN Kassa. Négyévesek lettek a kassai állatkert legnépszerűbb lakói, az az öt medvebocs, amelyeknek ezentúl hivatalosan is jár a „medve” megnevezés. Az egykori bocsok ugyanis nem csupán méretükkel, hanem már viselkedésükkel is rászolgáltak arra, hogy gondozóik és a látogatók felnőttként kezeljék őket. Születésük európai szenzációnak számított, mivel a kontinensen, sőt minden bizonnyal világviszonylatban is először fordult elő, hogy egy barnamedve állatkerti viszonyok között ötöt kölykezett. A medvepapát ráadásul a vemhesség felfedezése előtt néhány nappal ivartalanították, mivel a szakemberek úgy találták, elegendő maci látható a kassai állatkertben. A „családtervezés” ellenére született bocsok világra jötte annyira váratlanul érte az állatkert vezetését, hogy az első hetekben igyekeztek nekik helyet keresni a térség más vadasparkjaiban. Kiderült azonban, hogy Európa összes állatkertjében bar- namedve-túltengés van, és mivel cirkusznak semmi pénzért nem akarták eladni őket, a bocsok Kassán maradtak, kilencre növelve a medveház lakóinak számát. Az állatkert igazgatója intenzíven lobbizni kezdett egy új medvekifutóra elegendő pénzért. Ma már egy egész hektáron, természethű körülmények között hancúrozhatnak az ötös ikrek, ami számukra egészségesebb és komfortosabb, a látogatók számára pedig látványosabb megoldás. A mackók időközben bekerültek a Guinness-rekordok könyvébe, és annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy az állatkert látogatottsága az első évben több műit harminc százalékkal nőtt. Nemcsak a környékbeli, hanem külföldi gépkocsik is gyakran parkoltak az állatkert előtt, a helyi sajtó pedig a bocsok minden mozdulatát követte, egyebek mellett örökbefogadásuk vontatott történetét is. Az állatkert örökbefogadási programja ugyanis lehetővé teszi, hogy vállalkozók vagy magánszemélyek fedezzék egy-egy állat éves etetési költségeit, azaz jelképesen adoptálják őket. Cserébe nevet adhatnak kedvenceiknek, és bármikor van „láthatásuk”. Medvét örökbe fogadni azonban meglehetősen költséges dolog, egy felnőtt példány etetése évi 24 ezer koronába kerül. Karol Sémán igazgatónak végül a kassai vasműt, egy bank vezetését, a kassai napüa- pot, egy Amerikába szakadt szlovák vállalkozót, valamint Kassa főpolgármesterét sikerült rábeszélnie a „medvetartásra”. A születésnapi bulin az örökbe fogadó szülők együtt ünnepeltek az ötös ikrekkel Európa harmadik legnagyobb területű vadasparkjában. A négyéves kassai „mackóknak" ma már kijár a „medve" megszólítás (Veronika Janušková felvétele)
