Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-16 / 12. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 16. Vélemény és háttér 5 FIGYELŐ Veszélyt jelent a Földre Kína és India fejlődése Az amerikai Worldwatch In­stitute szerint a Föld nem ren­delkezik azzal a víz- és ener­giamennyiséggel, szántóföld­del, amely lehetővé tenné, hogy Kína és India lakossága nyugati színvonalon éljen - is­mertette a BBC. A Világ állapo­ta 2006-ban című jelentés sze­rint a két szárnyaló gazdaság súlyos környezetszennyezést okoz, és a növekedéssel boly­gónk természeti erőforrásai képtelenek lépést tartani. „Kí­na, India, Japán, Európa és az USA vágyainak kielégítésére egyszerűen alkalmatlan a Föld - nem beszélve a világ többi részéről.” Az Egyesült Álla­moknak - amely még mindig a Föld természeti erőforrásai­nak legnagyobb használója - együtt kell működnie a két óri­ással a környezetbarát techno­lógiák kifejlesztésében.- A végrehajtó zárolta a kórház számláját, rátette a kezét a nővérkére, és most le kell szednem a kötést, mert azt is elviszi. (Peter Gossányi rajza) Mára a hazai magyar tudományosság képes ösztönzést nyújtani az eredmények közéleti hatóerővé váltásához Közösségi önismeretünk kihívásai Az immár nyolcadik évfo­lyamába lépő Fórum Társa­dalomtudományi Szemlét alighanem jobban ismerik az egész magyar nyelvterü­leten, mint itthon, a szlová­kiai magyarság körében. KISS JÓZSEF A hazai sajtóban a somoijai Fó­rum Kisebbségkutató Intézet által alapított folyóiratról legfeljebb egy-egy lapszám tartalmát felsoro­ló kurta ismertetésen kívül talán még nem is jelent meg érdemle­ges, a közlemények szellemi hoza- dékára reagáló visszajelzés. Pedig a negyedévenként megjelenő fo­lyóirat egy évtizedeken át tátongó és már-már tartósnak mutatkozott űrt tölt be a szlovákiai magyar ki­sebbségi közeg elemző-vizsgáló önismeretében. Igen, mert ez volt a lap indulásakor az eredendő szándék - a nemzetiségi lét tudo­mányos szintű önreflexiójának lendületet adó fórum megteremté­se, ami a maga eszköztárával visz- szahat a kisebbségi fejlődésstraté­giákra. Az ehhez nélkülözhetetlen, a folyamatos megjelentetést bizto­sító mennyiségi és minőségi feltöl- tődés szinte egybeesett a rendszer- váltással. S az ilyen jellegű aggá­lyok azóta szertefoszlottak. De az anyagi háttér megteremtése sem kevés erőfeszítést kíván. Az anyaországi támogatási rendszer természetesen messze­menő segítséget jelent a folyóirat fenntartásában, de ugyanakkor pótolhatatlan szerep hárul - nem­csak a szakmai koordinálás okán - a magyar-magyar intézményi kap­csolatok minél racionálisabb mű­ködtetésére. Szarka László, a Ma­gyar Tüdományos Akadémia Etni­kai-nemzeti Kisebbségkutató Inté­zetének igazgatója nyomatékosan hívja erre fel a figyelmet a tavalyi harmadik számban közölt inteijú- ban, melyet Fazekas József főszer­kesztő készített vele. Szarka László rámutat arra, épp a somoijai inté­zettel kialakult együttműködés kapcsán, hogy a mai nehéz költ­ségvetési és pályázati körülmé­nyek között egyre többet számít a bizalom és a belső igényre, közös érdekekre alapozott egyetértés. Ebben a kutatásszervezési elvben és gyakorlatban látja egyik fő elő­feltételét annak, hogy a kisebbségi közösségek tudományos intézmé­nyei nemzetközi mércével is mér­hetőek legyenek. Több Kárpát-me­dencei magyar kutatóhellyel egye­temben a somoijai intézetet is, a folyóiratával együtt a régió élvona­lába sorolja. A szlovákiai magyar kutatómű­helyek helyi kötődése és a Fórum hatóköre közötti kellő összehan­goltságban, intézményhálózattá alakításában rejlő erőforrás min­den bizonnyal hatékonyabb kiak­názást kínál, s ugyanez alighanem elmondható a magyar nyelvterület kisebbségkutató intézetei közötti élő kapcsolatból származó közös hozadék előmozdításának lehető­ségéről is. A kölcsönösség sokirá­nyú, többszörösen összefonódó szálai lehetővé teszik a sajátossá­gok és a rokon vagy azonos voná­sok ama „közös érdekeket” szolgá­ló közvetlen egymásra hatásának, a közös értékteremtés folyamatá­nak a megragadását és alakítását. Természetesen ebbe beletartozik a többségi partnerekkel való együtt­működés is. A lap szinte minden számában jelentet meg szlovák szerzőtől származó, közös haszon­nal járó írást. A budapesti Etnikai-nemzeti Ki­sebbségkutató Intézet bemutatása a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain sejthetően a fo­lyóirat profilbővítési szándékáról tanúskodik. S nyilván nem vélet­len, hogy a tavalyi utolsó, negye­dik lapszám a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének szentelt monotematikus tartalom­mal jelent meg. Hisz ez a pedagó­gusképzési és tudományművelői szerepet egyaránt felvállalni kény­szerült egyetemi tanszék lett jó ideig megtestesítője és egyben le­téteményese is az anyanyelvi, a nemzetiségi léthez kapcsolódó tu­dományos feltáró munkának. Ugyanakkor a szakpárosítás által adott lehetőségek folytán egyben kiröppentő fészkévé vált a szlovák intézményekbe kerülő gyér számú, az anyanyelvi kötődését és a nem­zetiségszolgálat iránti elkötelezett­ségét megőrző kisebbségi magyar kutatónemzedéknek. Mészáros Andrással az ugyan­csak lényegre tapintó kérdések fe- szegetésére hangolt, a rendkívül kifejező Hagyomány és kontextus címmel ellátott, szintén a főszer­kesztő, Fazekas József által készí­tett beszélgetés áttekintést nyújt a tanszék történetéről. Jobban mondva arról az útról, amelyen haladva eljutott a magyarságtudo­mányként értelmezett hungaroló­gia és a filológiai meghatározottsá­gú, a szlovák anyanyelvűek elen­gedhetetlen közreműködésével létjogosultságot szerzett hunga- risztika meghonosításáig. Mészá­ros András többek között erre is utalva joggal hangsúlyozza, hogy a tanszék e tekintetben maga is ha­gyományteremtő igyekezetei tud­hat maga mögött. Ezzel összefüg­gésben tér ki a komáromi Selye Egyetem létrejöttével előálló hely­zetre, mely egyszerre kínál pers­pektívákat és idéz elő átfedéseket. Ezek kiküszöbölése - s itt aligha­nem visszautalhatunk Szarka László említett látleletére - meg­követeli a kölcsönös bizalmat, va­lamint a közös érdekek és értékek szem előtt tartását. Éppen ezért el­várható, hogy az interneten kívül a A folyóirat egy évtizede­ken át tátongó űrt tölt be a szlovákiai magyar ki­sebbségi közeg elemző­vizsgáló önismeretében. lap hasábjain szintén mihamar be­mutatkozik a Selye Egyetem is a maga koncepcionális - a meglehe­tősen általános célkitűzéseken túl­menő - elképzeléseivel, de főként a kezdeti oktatói és tudományos eredményeivel. A mégoly szűk kö­rű szlovákiai magyar kutatói kö­zösség ezeknek prezentálását ér­deklődéssel váija. Mert ne feled­jük, az oly nehezen kiharcolt ma­gyar nyelvű egyetem működése - csakúgy, mint létrejötte volt - nem­csak belső intézményi kérdés, ha­nem közügy, beleértve a szakmai állomány feltöltésének mikéntjét is. Az együttgondolkodás közössé­gi igénye nem sérti az egyetem au­tonómiáját és munkatársainak ez irányú jogos érzékenységét. Alap­jában véve társadalmi hátszelet je­lenthet az egyetem számára, amire nemcsak az anyagi gondok megol­dását keresve van szükség. A pozsonyi Magyar Nyelv és Iro­dalmi Tanszék mostani és volt munkatársainak egy-egy munkáját felvonultató összeállítás érzékletes képet ad a szakmai tájékozódás sokrétűségéről. Jó szerkesztői ér­zékről tanúskodik e közlemények kiegészítése Rudolf Chmelnek és a tanszék egykori elődjének, a Ma­gyar Szemináriumnak a megte­remtésében részt vállaló Bújnák professzornak a szlovák-magyar irodalmi összehasonlító vizsgáló­dással kapcsolatos tanulmánya. Rudolf Chmel fejtegetései 1986- ból származnak, de akárcsak ma is íródhattak volna. Akkori kérdésfel­vetései ugyanis továbbgondolko­dásra érdemes késztetésekkel szol­gálnak. A lap hasábjain jelentős teret kap a szlovákiai magyar kisebbség­történet. Örvendetes, hogy ebben a témakörben a kortörténeti meg­közelítés is érvényesül. Ebből a szempontból úttörő kezdeménye­zésnek számít az oral history mód­szerével készített, a rendszerváltás szlovákiai magyar vonatkozásait felidéző visszaemlékezéseknek, amelyeknek a publikálása nyilván folytatódni fog, s korábbi időszak­kokra is kiteljed. A személyes em­lékezet felelevenítésének fontossá­gára utal a Novomeskýnek a ma­gyarokhoz fűződő viszonyát vizs­gáló, a harmadik számban közölt tanulmány kiegészítéseként meg­jelent levélváltás Illyés Gyulával. Ennek körülményeiről a maga tel­jességében valószínűleg csak a ko­rabeli tanúk elhalványult emléke­zetének felélénkülése adhat képet. Joggal vetődik fel a kérdés: mennyire csapódik le a lap kisebb­ségi önismeretünket gazdagító je­lenléte a szlovákiai magyar köz- gondolkodásban. Öllős László a Fórum beköszöntőjében hangsú­lyozta, hogy az induló folyóirat építeni kíván arra a hiánypótló sze­repre, amit a heti- és napilapokban megjelent, főleg a tudományos is- mertteijesztést szolgáló, a tudo­mányossággal foglalkozó viták je­lentettek. Nos, úgy tűnik: mára a sorrend felcserélődik, a Fórum nyújthat ösztönzést a publiciszti­kának ahhoz, hogy a tudományos értékek kisebbségi-közösségi ható­erővé váljanak. Csak élni kellene vele. Remélhe­tőleg a folyóirat bemutatkozása a pozsonyi magyar kulturális köz­pontban hasznos véleménycserét eredményez. KOMMEHTÁR Magyarok, japán igában BARAK LÁSZLÓ Szervezett érdekvédelem nélkül sokkal nagyobb veszélyben van egy gyári alkalmazott, mint a közpénzből eltartott hivatalnok vagy a zsaruk. Az utóbbiaknál tehát sokkal kevésbé róható fel egy gyári alkalmazottnak, hogy szakszervezetet alapít. Vagy csatlakozik a már létező szakszervezeti struktúrához. Tlilajdonképpen ezért nem vehetik zokon a japánok, hogy az esztergomi Suzukinál is kibonta­kozóban van a szervezett érdekvédelem. Csacsiság, sőt szemtelen­ség is volt tőlük utcára tessékelni a minap a soros szakszervezeti gyűlést, és a tagok listáját követelni. Még akkor is, ha némiképpen érthető a viselkedésük. Őket ugyanis egyértelműen az olcsó mun­kaerő csábította anno Magyarországra, nem pedig a marhapörkölt, a fütyülős barackpálinka vagy Anettka meztelen egója... Továbbá köztudott e szerfölött tehetséges népről, hogy nagy adag fanatiz­mussal is meg vannak áldva - vagy verve. A hírek szerint elmebete­geket megszégyenítő fanatizmussal viszonyulnak munkaadójukhoz s a napi munkához is, olyannyira, hogy állítólag önként, dalolva, sőt akár ingyen is dolgoznak. Már-már kielégülnek a munkában! Most már csak az nem egészen érthető, hogy egyébként meg miért olyan magas náluk az öngyilkossági arány!? Mindegy, maradjunk Esztergomban, a Suzukinál. Nagyon buták lettek volna a japánok, ha a munkamorál tekintetében olyan elvárásokkal érkeznek meg „Mária országába”, mint amit odahaza megszoktak. Tüdniuk kel­lett, hogy az államszocializmusban tenyészett munkavállalók olyan messze vannak a fanatikus munkaimádattól, mint Hokaido szigete a Margit-szigettől. Ez viszont épp azért nem zavarhatta őket, mert az is világos volt, hogy megközelítőleg sem kerül nekik annyiba egy-egy magyar betanított munkás, mint mégoly elhivatott japán kollégáik bármelyike. Ráadásul eleinte a magyar munkavállaló is úgy özönlött az esztergomi gyárba, akár valaha a keletnémet meg a cseh turisták a magyar tengerhez. Több mint egy évtized múltán azonban úgy tetszik, olyannyira kikupálódott (elkanászkodott?) a magyar munkás, hogy mára 900-an járnak Párkány környékéről a Suzukiba. Talán mert ők még műidig hajlandók (voltak?) annyi pénzért dolgozni odaát, amennyiért az „anyaországi” magyar hon­polgároknak immár le sem akaródzik hajolni? Ide jutottunk vol­na...? Nem csoda, hogy szakszervezeti mozgolódás támadt az ön­magukat kiszipolyozottnak tartó Suzuki-melósok körében. Azzal, hogy idővel, az európai munkavállalói szokásjoggal összhangban, többek között, kollektív szerződésben rögzíttessék a munkaadójuk és a köztük lévő (vjiszonyt. Valamikori császárunk, Ferenc Jóska bácsi után szabadon elmondható tehát, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg lehetnék elégedve... Ha a szóban forgó szakszervezeti gyűlésen nem lett volna ott - lám, egy újkori Che Guevara - a szlovák szakszervezeti guru, Ivan Saktor. Robert Fico újdonsült kortese! A gazdát, Ficót egyébként a minap titulálták a legnagyobb szlovákiai drogdflemek egy internetes por­tálon. Mert süket kommunista dumájával évek óta ő kábítja Szlová­kiában a legtöbb embert... Csak nehogy jobban megijedjenek ettől a japánok, mint kellene. Mert akkor meg sem állnak Mongóliáig. Ahol talán nincs is szakszervezetek... JEGYZET Hallgat a múlt KÖVESD! KÁROLY Szlovákiában tavaly Vlachovo nyerte el a példás település büszke címet. Tavasszal jártam az egykor Oláhpatak nevet vise­lő észak-gömöri faluban, amely Rozsnyótól kissé északra, a bá­nyavidéken fekszik, fenyvesek borította hegyek karéjában. Zeg­zugos utcáinak faházai beszéde­sen őrzik a múltat, új épületei arról árulkodnak, hogy a szód­ban folyt bányászat jó megélhe­tést nyújtott az itteni szlovák embereknek. Amit mellesleg nem a kommunisták, hanem az Andrássyak honosítottak meg. Ottjártamkor nagy munkában voltak az oláhpataki atyafiak. Az Andrássy-kastélyt tatarozták, amelyben gróf Ándrássy Gyula egykori külügyminiszter látta meg a napvilágot. A festői szép­ségű Gömörország teli van pusz­tuló kastélyokkal, kúriákkal. És tehetetlen polgármesterekkel, akiknek eszébe sem jut, hogy megírjanak egy pályázatot, hát­ha megmenthetik azt a kincset, amit az elődök hagytak rájuk. Vlachovo alias Oláhpatak pol­gármesterének ez eszébe jutott. Pedig a falunak nincsenek jó emlékei a grófi családról. Állít­ják, az Andrássyak kiszorították a parasztokat a legjobb földjeik­ből, s amikor azok deputádót in­dítottak Bécsbe, a grófék vasba verve dbálták vissza őket. De ez tán csak legenda, sok hasonlót gyártottak az agymosás évtize­deiben. De az Andrássy-kastély kapóra jött, a fordulat után a család eladta a községnek. Kór­lapján a 20. század minden be­tegségtünete feltüntethető: még kaszárnya is volt a II. vüághábo- rú alatt. Egykori pazar termei­ben, ahol koronás fők is megfor­dultak, katonalovak grasszáltak a fényes parketten. Később a munkáshatalom kultúrháznak, moziteremnek használta, és a Matica slovenská is megtelepült benne. Memento mori - az Änd- rássy-kastélyt uniós támogatás­sal szedte rendbe a falu. Feltétel volt, hogy a grófi család is kap­jon benne emlékszobát. Az atya­fiak ezt a békát is lenyelték. A pénznek nincs szaga. Hanem mégis van egy szépséghibája a dolognak, amiről a média nem cikkezik. A polgármester meg­súgta, hogy Oláhpatakon, a kör­nyék falvaival ellentétben, azért nincsenek romák, mert a ’60-as években elűzték őket. Egy báli éjszaka után csúnya verekedés tört ki, halott is volt, és az azóta sem emlegetett exodus lett a kö­vetkezménye. Kíváncsi lennék, vajon akkor is példás község len­ne-e ma Vlachovo, ha mondjuk tíz-húsz százalékban dgányok laknák? És példás-e az a község, ahonnan embereket üldöztek el? A kérdésre természetesen nincs válasz. Igaz, kérdés sincs. A múlt cinkosan hallgat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents