Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-31 / 301. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZŐ 2005. DECEMBER 31. MINDENNAPI KENYERÜNK Miért koccintunk? HAĽKO JÓZSEF Utolsó napja van az évnek. Még azok is, akiknek zaklatott élettempója nem engedi, hogy a múló időre gondoljanak, ilyenkor tudatosítják, elsuhant egy újabb mérföldkő. Kérdéseket teszünk fel: müyen volt az elmúlt év? Milyen lesz a következő? És ámulunk: hogy repül az idő! Észre sem vettük, s máris idősebbek lettünk eggyel megint. Erre aztán inni kell! A pezsgő már a hűtőben váija, hogy éjfélkor koccinthassunk vele az új évre. De nem furcsa egy kicsit ez a gesztus? Az ember felemeli a poharát, és közelíti a másikéhoz úgy, hogy csilingelve koccanjon? Mire ez az egész? Valamikor ez több volt egy különösebb jelentőség nélküli gesztusnál. A jogi műveletek részét jelentette, a szerződéskötések végső aktusát. Van is ennek logikája: az érintkező poharak az egységet fejezik ki, az együttműködés összhangját, vagy képletesen a hajlandóságot, hogy ugyanabból az italból, ugyanabból a kehelyből igyunk. A Magyar Rádió népszerű műsora, a Kíváncsiak klubja szerint „azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza.” Ez esetben pedig az újévi poháremelés nem más, mint annak az óhajnak a kifejezése, hogy az elkövetkező évben tényleg az egyetértés és egység és jó együttműködés uralkodjék közöttünk. Ezért fohászkodnak a templomokban minden év végén a hívők is, mikor az éjféli misén találkoznak, hogy - még az újévi koccintás előtt - lássák egy másik, sokkal fontosabb és szen- tebb kehely magasba emelését, a megváltás kelyhéét az utolsó vacsorán, melyből a kölcsönös egyetértés jegyében ivott Jézus és valamennyi tanítványa. A Mester akkor azt mondta: „ez az én vérem kelyhe, vegyétek és igyatok ebből mindnyájan.” Ő szintén a szerződéssel hozza összefüggésbe ezt a cselekedetet, egy új szerződéssel, mely szó szerint „az új és örök szövetségé”. Új és örök ugyanis Jézusnak az az áldozata, mellyel a getszemáni önviaskodásban elfogadta a kelyhet, hogy megváltsa az embert. A szentmise során felemelt kehely a szeretette kötött szerződés része, mely meghatározza minden további kapcsolatunkat. Az elkövetkező évnek, annak a 365 új időegységnek műiden egyes pillanatát. Hogy müyen nehézségek, fordulatok, váratlan események állnak előttünk, azt nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy történjék bármi és bárhol, örökkön érvényes Jézus ígérete: „íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20) Mindennap! így aztán a koccintó poharak és a hívők közössége által magasba emelt kelyhek kapcsolataink két síkját képviselik: a függőleges ember és Isten között, a vízszintes miközöttünk, testvérek közt. A visszatekintés az éppen véget érő évre ösztönzőleg hathat az eljövendőre: még mélyebben szeretném átélni Isten valóságos jelenlétét, a mindennapi helyzetekben is kérni szeretném az Úr hathatós segítségét, s a Krisztustól kapott szeretet jegyében akarom szolgáim felebarátaimat. ,J(i tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” - kérdezte Jézus a tanítványaitól, s ezzel tulajdonképpen a leglényegesebb iránt érdeklődött: vajon hajlan- dóak-e elfogadni, majd megvalósítani az ő szeretetét, mely elképzelhetetlen a szenvedés és áldozathozatal mindenféle „keserű poharai” nélkül. így most már az újévi pohárköszöntők, a „sok boldogságot” kívánalmak nem pusztán üres szilveszteri frázisok, és a koccintás sem marad üres gesztus, hanem tudatos program: az egységet akarom építeni, a kívánt boldogsághoz gyakorlatban is hozzá akarok járulni, el akarom viselni akár a fájdalmat, a nélkülözést és a szenvedést is, ha az mások számára igazi boldogságot hoz. Minden Olvasónak boldog új esztendőt! Szövetségben Istennel az ember jólétéért! A szerző római katolikus pap csaladivilag@ujszo.com Szilveszter a polgári év befejező, január 1-je, újév napja pedig az új év, a következő esztendő kezdőnapja Bort, búzát, békességet! Szent Szilveszter pápa (IV. század) ünnepe, gyakorlatilag az újév vigíliája (előestéje). A szilveszteri szokások közös célja, a következő esztendőre egészséget, bőséget, szerencsét, boldogságot varázsolni. KALENDÁRIUM Különösen fontos szerepet kapnak az e naphoz kötődő zajkeltő szokások, melyek célja az ártó, rontó erők távol tartása a háztól. Eszközei igen változatosak, karikás ostor, duda, csengő, kolomp. Ismert szokás volt vidéken a nyájfordítás is, a cél az volt, hogy az állatok felébredjenek és a másik oldalukra feküdjenek, így gondolták szapora- ságukat biztosítani. Erdélyben szokás az óév kiharangozása, és az új esztendő énekkel köszöntése. Ezeknek a zajos mulatozásoknak a városi megfelelői a szüveszteri trombitálás és sajnos a petárdado- bálás is. Szilveszteri szokások Erdélyben volt szokásban, de nemcsak szüveszterkor, hanem minden nagyobb ünnepen, így hús- vétkor és pünkösdkor is a tüzeske- rék-engedés. Szalmával betekert kereket meggyújtottak és a domboldalról legurították. Különösen az erdélyi szászok körében népszerű szokás, úgy tartják a kerék összeköti az óesztendőt az újjal. Falvainkban az óévbúcsúztatást és az új esztendő köszöntését általában harangzúgás kísérte. Volt, ahol a falu lakói együtt ünnepeltek, a templomhoz vonultak, egy legény felment a templomtoronyba, onnan köszöntötte az új esztendőt, a hívek pedig hálaadó énekeket mondtak. A bukovinai székelyek szüveszterkor hagymából jósoltak a következő évi időjárásra. A gazda félbevágott egy fej vöröshagymát, 12 réteget lehántott róla, ezek jelképezték egyenként a hónapokat. Mindegyikbe szórt egy kevés sót, és amelyikben reggelre elolvadt, az a hónap csapadékosnak ígérkezett, ha azonban a só megmaradt a hagymalevélben, akkor szárazságra lehetett számítni. Természetesen szüveszterkor is jártak a legények házakhoz köszöntőt mondani, vagy éppen valamely tréfás jelenettel a háziakat jókedvre derítem. Újévi szokások A január 1-i évkezdés a Gergely- féle naptárreform után vált általánossá. Az új év első napjához számos hiedelem, babona kötődik, mert ennek a napnak a lefolyásából következtettek az egész évre. így például semmit sem szabad ezen a napon kiadni a házból, mert akkor egész évben minden kimegy onnan. Igyekeztek tartózkodni a veszekedéstől, házi viszálykodástól. Női munkatüalmi nap is volt, nem szabadott mosni, varrni, fonni, de az állatokat sem fogták be újévkor. Azt tartották, ha újév napja reggelén az első látogató férfi, az szerencsét hoz, ha nő, az szerencsétlenséget. Szokás volt kora reggel friss vízben mosakodni, hogy egészségesek maradjanak. Aki reggel a kútról elsőnek mert vizet, úgy mondták, elvitte az aranyvizet, égész évben szerencsés lesz. Egyes vidékeken a mosdóvízbe egy piros almát is tettek, ami szintén az egészség jelképe. Bizonyos táplálkozási tilalmak is kapcsolódnak ehhez a naphoz. Baromfit nem lehetett enni, mert a tyúk elkapaija a szerencsét, eüen- ben ajánlatos volt a malachús fogyasztása, mert az kitúija a szerencsét. Babot, lencsét is ajánlatos enni, mert akkor sok pénzük lesz a háziaknak. Sok vidéken rétest sütöttek szintén az analógia jegyében (hosszúra nyúlik az élet, mint a rétestészta.) (-net) Szép hagyomány újév napján, hogy fiúgyerekek és legények házról házra járva verses jókívánságokat mondanak a háziaknak, altik cserében megvendégelik őket. Egyes falvakban az újévköszöntők a portákon gabonamagvakat szórnak szét, hogy bő termés legyen. Ezeket a magokat aztán a tyúkoknak adták a háziak, hogy sokat tojjanak. A hajnali időjárásból az egész évre jósoltak, ha szép idő volt, mezőgazdasági szempontból jó lesz az esztendő, ha csillagos az ég, rövid lesz a tél. NAGYAPÁM TÖRTÉNETEI Bori mama karácsonya KÖBÖL ZOLTÁN Végre! Vége lett a háborúnak. Anyám állandóan rágta a fülemet, nehogy összeszedjek valami puskatöltényt vagy gránátot, mert jobb esetben is oda lesz a fél karom. Nem oktalanul féltett, hisz nem voltam én sem jobb a többi gyereknél. Nem is volt igazi legény az, akinek nem volt legalább egy marék patton eldugva valahol a csűrpa- don. A Pistának volt egy nyeles gránátja is. Azt terveztük, hogy majd karácsony előtt bedobjuk a tóba, a légnyomás meg majd kivet a partra néhány pontyot. Biztos fog otthon édesanyám örülni. Ám a terv csak terv maradt, mert a Pista apja egyszer rajtakapott minket a nagy ter- vezgetésen, aztán még másnap is égett az ábrázatunk attól a két tasli- tól, amit halászás helyett kaptunk. Szegény Pistának oda kellett adnia az apjának az összes töltényt is, úgyhogy aztán két hétig jártuk a határt, míg össze nem szedtünk egypárat, meg én is adtam neki vagy öt rézpattont. Ha nem éppen a rosszaságon törtük a fejünket, akkor átmentünk a szomszédba Bori mamának segíteni. Bori mama olyan volt nekünk, mint a nagyanyánk. Férjét még a múlt században eltemette, fia kivándorolt a tengerentúlra a század elején. így aztán velünk, gyerekekkel vigasztalódott. Mindig adott egy darab zsíros kenyeret vagy szü- valekvárosat meghintve jó nagy szemű kristálycukorral, ha felsepertem a tornácot, vagy hasítottam egy kis tűzifát. Estefelé, dolga végeztével gyakran kiült a tornácra, elmerengett a régi idők emlékein. Mi meg ott ültünk körülötte, és hallgattuk, hogyan aprította az ő Jánosa Kossuth seregében a németet, meg hogy hogyan bújtatta őt hét hónapig, amikor rossz idők jártak a magyarra. Már advent második hetében járt az idő. Átmentem Bori mamához, gondoltam, aprítok egy kis gyűjtést, hogy legyen mivel befűte- nie a csikorgó decemberi hidegben. „Ne törd magad fiam, hasztalan. A múltkor is, amit elkészítettem ide a tornácra, valami bitang ellopta. Már két hete minden este meglopja valaki a témát. Néha haüom is, hogy itt motoszkál, de nem merek én kimenni, mert még odacsap a falhoz. Annyival tüzelek, amit be tudok nappal vinni, de az nem tart ki három napig sem, mert nem rakhatom tele a házat fahasábokkal.” Ekképp panaszkodott, és láttam, hogy szeme megtelt könnyel. Szegény Bori mama, még itt fog nekünk megfagyni karácsonyban, és már járt is az agyam, hogyan lehetne rajta segíteni. Eszembe jutott, hogyan akartunk a Pistával halat fogni karácsonyra. Hát ha halat már nem is, de tolvajt még foghatunk, és már rohantam is a Pistához. Előszedtünk három rézpatront, meg az apja műhelyéből elhoztuk a furdancsot akkora fúróval, amüyen nagyjából a patton volt. Bori mamánál aztán kifúrtunk három hasáb fát, bele a rézpattont, a végébe fadugót, hogy ne lehessen észrevenni a lyukat, és visszatettük mind a hármat a farakás elejére úgy, hogy jól kéz alatt legyen. Bori mamának meg meghagytuk, hogy a másik végéről vigyen be fűteni. Este alig tudtam elaludni az izgalomtól. Másnap reggel a Pistával első utunk Bori mamához vezetett. „Hurrá! Bori néni! Hurrá! Itt járt a tolvaj, és elvitt vagy két öl fát, de közte volt a három tolvajriasztó is!” Aztán átmentünk másnap is, meg harmadnap is, de soha többet nem tűnt el Bori mama portájáról még egy szál rőzse sem. Karácsonykor Bori mama áthívott, és a karácsonyfája alatt szép csülogós papírba becsomagolva ott volt egy igazi kecskebőr bekecs. Az elejére ráhímezte szép kacskarin- gós betűkkel a nevemet is. Gyereknek érzem magam újra, valahányszor erre a karácsonyra gondolok, még így hetven esztendő után is.