Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-23 / 296. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. Sport 21 Borbély végigjárta a szamárlétrát az Artmediánál, most külföldre kacsingat Baranyai Gézát 2003 karácsonyán hívta Trencsénbe a csapat vezetőedzője Vezér, felhajtás nélkül Könnyen megeshet, hogy tavasszal már más klub színeiben örül majd góljainak (SITA-felvétel) Azt hitték, Horváth Csaba testvére SZABÓ ZOLTÁN Aki eddig nem ismerte, már az is tudja, ki Borbély Balázs. A labdarúgó Bajnokok Ligájában papírformákat felborító Artmedia csapat- kapitánya már nagyon várja a karácsonyt, a néhány nyugodt, békés napot. SZABÓ KRISZTIÁN „Utaztam mostanában eleget, az ünnepeket szeretteim körében töltöm.” - árulja el Balázs, aki hívő emberként éli át a szentestét. Hiába van azonban papíron már két hete szabadságon, eddig nem sokat pihenhetett. Szalad(t) az európai kupaporondon a ligeti csapat szekere, és ez a növekvő népszerűséggel, a média nagyobb érdeklődésével jár. „Még nem tartunk ott, hogy idegesítene. Mindez a futball szerves része. Tény, ennek köszönhetően kicsit telítettebbek a napjaim, a karácsonyi ajándékokat sem győztem még megvenni” - fűzi hozzá Balázs. Annak idején Dunaszerda- helyről került fel a fővárosba, Pozsonyba. „Új tapasztalatszerzésként éltem meg az akkori klubcserét. A beilleszkedéssel nem volt különösebb gond, de fél évig eltartott, míg a srácok teljesen elfogadtak. Egyedüli magyar srácként nem voltam könnyű helyzetben, igyekeztem becsülettel tenni a dolgom, nem kerestem a lehetőséget, hogy a figyelem középpontjába kerüljek - emlékszik vissza a ma már oly távolinak és hihetetlennek tűnő időszakra. Manapság elképzelhetetlen, hogy a kapitányi karszalag ne Borbély Balázs karján díszelegjen. - Pedig nem vagyok vezető típus. Megtiszteltetés ez számomra, az évek során nyújtott teljesítményem elismerése. Az is közrejátszhatott, hogy szinte végig az Artmediához csábító Weiss edző keze alatt futballozhattam. Nem voltak azonban mindig ilyen sikeres időszakok, például mikor idekerültem, a kiesés ellen küzdöttünk.” Ebben az esztendőben azonban minden összejött: bajnoki győzelem, elsőség a Szlovák-kupában, BL-részvétel, tavasszal folytatás az UEFA-kupában. „Jobb már nem is lehetett volna, talán, ha állva maradunk a BL- ben.” Egy szépséghiba azért akad. A válogatott mez. „Ezt a kérdést már lezártam magamban. Ha hívnak, nem fordítok hátat, de nem tolakszom sehová.” Érthető. Egy esetleges külföldi szerződés azonban már más tészta. „Történtek puhatolózások, de szerintem, január-február táján pörögnek majd fel az események.” Angolra jár szabadidejében. „Ez még semmit sem jelent. Németül is tanultam az iskolában...” - hárítja el az enyhe utalást. Baranyai Géza két esztendeje került Marcelházáról a trencséni élvonalbeli futballcsapathoz. Egy ideig eltartott, míg gyökeret vert az együttesben, ám ősszel már a legjobbak közé tartozott a huszonkét éves csatár. Szülőfalujában kezdte pályafutását, középiskolai tanulmányai idején Párkányban kergette a labdát. Tizenhat évesen már a felnőttek közt játszott. Ezután vendégjátékosként Nagyölvedre került. „Ez volt a legrosszabb szezonom, makacs térdsérüléssel bajlódtam, mindössze háromszor léptem pályára, s egyszer találtam a hálóba. Úgy el voltam keseredve, nem sok hiányzott, hogy végleg szögre akasszam a futballcsukát. Ezt követően viszont pazar idény következett, az V. ligás marcelházi csapatban 15 meccsen 16 gólt rúgtam. Éppen az érsekújvári és a komáromi ajánlatot fontolgattam, amikor 2003 karácsonyán felhívott telefonon Anton János, a trencséniek vezetőedzője. A meglepetéstől alig tudtam szóhoz jutni. Nem haboztam, azonnal igent mondtam.” Saját bőrén tapasztalta, hogy hatalmas ugrás az ötödik vonalból a Corgoň Ligába kerülni. Arra voltunk kíváncsiak, egy vidéki magyar srácot miként fogadták a játékostársak. „Nagyon rendesek voltak, s igyekeztek segíteni. Szinte vért izzadtam, úgy igyekeztem, mégis eleinte húsz perceket, majd félidőket játszottam. Elismerem, egy év kellett, míg felvettem az élvonalbeli tempót. Sokat segített, hogy Anton Jánoš külön edzéseket végzett velem, s biztatott, eljön még az én időm.” El is jött, gyorsaságát az élvonalban is kamatoztatta, s állandó helyet vívott ki a csapatban. Aztán idén nyáron új mester érkezett. „Nem tagadom, féltem, hogy Ladislav Hudec másnak szavaz bizalmat. Szerencsére tévedtem, ősszel támadó középpályásként négy gólt rúgtam, míg csatárként másfél év alatt csak kettőig jutottam. Egyébként eléggé lelkiző típus vagyok, vesztes meccsek után sokat tépelődöm, hogy én miattam ment el a mérkőzés, mert kihagytam a helyzeteket...” Mindegyik csapattársával jóban van, együtt járnak kávézni, de amikor Horváth Csaba Tren- csénben focizott, szinte elválaszthatatlan társa volt. Többen azt hitték, hogy testvérek... Kétszobás lakást kapott a klubtól, szabadidejét a televízió és DVD-k nézésével tölti. Elárulta, az akciófilmeket kedveli a legjobban. Jól érzi magát a divat városában, az utcán sokan felismerik, s a gyerekek autogramot kérnek tőle. Öt esztendeje a Fürön élő Zsuzsa a barátnője. „Sajnos, szezon közben elég keveset vagyunk együtt, mert kedvesem a naszvadi munkahelyét nem akarja feladni. De amikor csak tehetem, autóba ülök, s megyek hozzá. Alig várom már az ünnepeket, hiszen végre együtt lehet a család.” Ősszel középpályásként rúgta a gólokat (TASR-felvétel) Nem kerestem a lehetőséget, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Németh Krisztián: „Távol vagyunk egymástól, mindenkinek egy kicsit nehezebb. De ez is egy új kihívás, s mi, sportolók, szeretjük a kihívásokat” Attila a fakard helyett a labdarúgást és a kézilabdát csodálja BŐD TITANILLA Nagy fordulatot vett a nyáron a dióspatonyi sportolóházaspár, Németh Krisztián és Lívia élete. A futballista félj Rimaszombatból Tatabányára igazolt, a kézilabdázó feleség a szülési szabadság után visszatért a kapuba. Kisfiúk, Attila a foci után így egy másik sportággal is testközelből ismerkedhet. „Tény, hogy más lett az életünk, amikor elköltöztünk Rimaszombatból. Ott együtt laktunk, most viszont mintha visszatértünk volna azokba az időkbe, amikor még csak együtt jártunk. Livi Vágsellyén van, én Tatabányán, kevesebbet tudunk találkozni” - vallja be Krisztián, aki a magyar NB I újonccsapatában a hátvédsor oszlopa lett. „Szerény csapatunk van, de nagyon jó az edzőnk. Nagyszerű eredmény, hogy a hetedik helyen telelünk” - értékeli az évet a középhátvéd, s elárulja, a klub vezetői különféle akciókkal próbálják tarkítani a játékosok napjait. „Egyszer már a bányában is voltunk kirándulni, legutóbb pedig disznóölést rendeztek a focipályán. Nem unatkozunk” - nevet Krisztián. A bányászváros légköre Líviát is megragadta. „Csak egy meccsre tudtam elmenni az ősszel, mivel általában mindketten szombaton játszunk. A Debrecen elleni rangadó azonban vasárnapra esett, így én is ott lehettem. Nagyon jó hangulat uralkodott a stadionban” - idézi fel tatabányai tapasztalatait a kézilabdázónő, aki némileg habozva tért újra vissza a pályára. „Eleinte féltem kicsit, hogy megy-e még a védés. De aztán gyorsan belejöttem, s nagy örömmel játszom, a sport és a gyereknevelés remekül kiegészíti egymást.” Mindketten sietnek leszögezni, döntéseiknél természetesen Attila igényeihez igazodtak. „Ha azt látom, hogy nehezen viseli, s nem szokja meg, hogy néhány óráig nem tudok vele lenni, biztosan nem vállaltam volna újra a sportot. Ám Attilát a költözés nem viselte meg, s ahogy Rimaszombatban focimeccsekre járt, most a kézilabdacsarnok a kedvenc helye”- mondja az édesanyja. A csarnok egyik csapattársamnak hasonló múlva lesz kétéves), és szülei közkedveltsége egyébként nem korú kislánya van, s a két gyerek örömére napról napra okosodik, véletlen, a szaladgálásra ideális gyorsan összebarátkozott” - árul- Ha focit lát a tévében, felkiált: nagy tér mellett idecsábítja még a ja el mosolyogva Lívia. „apa!”, ha kézilabdát közvetítekislegényt a kis barátnője is. „Az Attila pedig nő (három hónap nek, „anya!” a reakció. ÉdesapjáEgy közösen töltött hétvégén (Képarchívum) tói már egy fakardot is kapott (elvégre az Attila névhez kard is dukál), de az kevésbé köti le. „Hát, nem igazán forgatja...” - ismeri el Krisztián, a büszke apuka. „Nagy öröm, amikor hazajövök, s látom, mennyit fejlődött a kicsi. Igaz, talán egy picit vasárnapi apuka lett belőlem, de annál nagyobb ünnep a hétvége, amikor együtt lehetünk.” A Németh-család tehát egyáltalán nem bánta meg fél évvel ezelőtti döntését. „Az volt a legfontosabb, hogy a gyerek jól viselje a változást. De nem volt semmi gond, s most közel vagyunk a nagyszülőkhöz, rájuk is sokban számíthatok. Élvezem a kézilabdát, s Attilával minden perc öröm” - nem titkolja elégedettségét Lívia. Hasonlóan vélekedik Krisztián is: „A sportpálya- futás rövid, minden alkalmat ki kell használnunk. Szerencsére Attila jól fogadta az új helyzetet. Persze így, hogy távol vagyunk egymástól, mindenkinek egy kicsit nehezebb. Másrészt ez is egy új kihívás, s mi, sportolók, szeretjük a kihívásokat...”
