Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-23 / 296. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. A Duna Televízió Világunk című műsorának lógója gandaként élték meg - ám itt a kommunikátor hitelességéről lenne szó. Mondok egy példát: mint visszahallottam, engem néhányan azért nem tartanak hitelesnek otthon, a Vajdaságban, mert a NATO- bombázások alatt emigráltam, és Budapesten is írtam az otthoni, szerbiai és vajdasági dolgokról. Le- gyinthetek én erre, hogy mekkora hülyeség is ez - de ez a szempont létezik, és alighanem nem csak esetemben merül fel. Azt se feledjük el, hogy azok az újságírók, akik a határon túl dolgoznak a Duna TV-nek vagy az MTV-nek, az újságíró-kaszton belül, egyáltalán, a helyi közegen belül előrébb lépnek a társadalmi hierarchiában, s ez persze habitusukra, viselkedésükre is kihat. Természetesen a jobbak közé tartoznak, de státusuk rögtön más lesz, hisz a hazai viszonyok közepette mégis jobban keresnek. Az átfedésekről nem is szólva: ugyanazt eladják több helyre. Az előbb már szóltam a média valósághatás modelljének lejárt szavatosságáról. A kutatók ma már inkább a performatív hatást kutatják - triviális, ámde igaznak tűnő állítás, hogy a közszolgálatiság kora a televíziózásban lejárt (már ha volt), és ebben a műfajban egyértelmű, hogy a kereskedelmi média korát éljük. Ahogyan erről a szakértők írják: a nézők motiváltsága válik a média befogadásának kulcs- fontosságú tényezőjévé. Az a program gyakorol hatást, amely képes a nézőt mobüizálni, felkelteni a figyelmét és motiválni, rávenni arra, hogy elfogadja és működtesse a program által felkínált diskurzust, hogy felfüggessze távolságtartó, felszínes, passzív és gyanakvó befogadói magatartását. A szóban forgó, úgymond, köz- szolgálati média viszont úgy viselkedik, mintha tükröt állítana a HTM-ság elé, amely egyben pasz- szív befogadó is. Csakhogy ebben az új korban az a műsor lehet sikeres, amely egyszerre tesz kísérletet a kreatív és alávetett befogadói magatartás aktiválására, hovatovább interaktív. Itt viszont csak alávetés van: lásd a szlovákiai választások esetét. Amikor is egyszerűen azt szajkózták, kire kell szavazni - a választás lehetőségének még az ü- lúzióját sem kínálták fel. A performatív megközeh'tés másik fontos eleme, hogy eszerint a média befogadásának középpontjában az identifikáció áll: „A média befogadója a műsorok fogyasztása révén teremti meg saját közéleti identitását, mégpedig azáltal, hogy azonosul valamely ’termelővel’ (párttal, műsorral vagy személyiséggel), belehelyezkedik a termelő által felkínált diskurzusba, és azon belül fogalmazza újra önmagát.” Csakhogy ezt az önazonosulást nem kínálják fel, azt például a Megasztár teszi meg. Propagandájuk, amely elsősorban a HTM pártok propagandájaként jelenik meg, legfeljebb az idült szavazókra hat, új nézőket nem vonz. Ne feledjük, hogy a HTM-ok edzett tévézők: noha a többségi tévék rájuk öntötték a szocialista propagandát, majd - például Szerbiában - a milosevicsit is, ezeknek sohasem ültek fel. Kon- dicionálódtak, miközben a tévézés e módszere még mindig kiskorúakként kezeli őket, akiket fel kell emelni valahová. Azoknak beszél a doboz értékről és hagyományról, akik így vagy úgy megőriztek értékeket és hagyományokat, olykor - ha a hivatalos diskurzust nézzük - túlságosan is. Az új nemzedékek számára ez még kiüresedettebb beszéd, és a hiba nem az ő készülékükben van, az, hogy számukra e műsorok nem mondanak semmit, a kereskedelmiek meg igen, megint csak nem az ő kiskorúságukról szól. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy a HTM újságírók terepi riportjaikon hogyan bánnak a megszólaltatott, ún. egyszerű emberekkel: akárha kandi kamera lenne, nem mulasztják el, hogy bevágják azon részeket, amikor értetlenül állnak egy-egy kérdés előtt, illetve ha nem tudnak vá- ( laszolni az egyébként is értelmet- , len kérdésekre. A HTM elittől, a meghívott vendégektől, pártcsi- novnyikoktól viszont sohasem | mernek így kérdezni. Bízzunk-e? Rossz a kérdésfeltevés. Még a piacban meg az emberekben sem kell bíznunk, világos, hogy ez a típusú tévézés nem kell, idejét múlta. A nyilvánosság története jól mutatja, hogy minden erőszakos beavatkozás e rendszerbe végül mivel jár - magának a médiának a kiüresedésével, de a rendszer korrigálja önmagát. Úgy gondolom, a magyar közszolgálati média erőlködésére a HTM-ok körül már kár a szót pazarolni, és inkább azon kellene morfondírozni, hogy a ( HTM közösségek hogyan emelhetők ki az információs szakadékból. Ez alighanem a fontos. ( A szerző Vajdaságban élő író (Az előadás Az Európai Összehasonlító Kisebbségkuta tások Közalapítvány „A határon túh magyarság és a magyar közszolgálati média” című konferenciáján hangzott el.) A jeles festőművészt - aki a harmincas-negyvenes években a világhírű szentendrei képzőművészek társaságában alkotott - szülővárosa, Léva eddig nem tartotta számon Bolmányi Ferenc ismeretlen fiatalkori festményei Pozsonyban Bolmányi Ferenc és Motyovszky Zsuzsika az elkészült portréval (a festő melletti személy ismeretlen) Bolmányi Ferenc festménye Garai Annáról és Motyovszky Pálról Motyovszkyné Garai Anna és Motyovszky Pál (Fotók Francisci Mihály családi fényképalbumából) ÚJVÁRY LÁSZLÓ A lévai Reviczky Társulás egyik jelentős feladata felkutatni a városhoz valami módon kötődő hírneves egyéniségeket, s méltón emlékezni rájuk már csak azért is, mert voltak és lehetnek. Kadosa Pálon és Kittenberger Kálmánon kívül jeles személyiségek, akiket a közelmúlt és a jelen méltatlanul elhanyagolt. A városban született ezen jeles személyiségek közé tartozik Bolmányi Ferenc festőművész is, akinek a művészettörténet számára eddig minden bizonnyal ismeretlen festményei vannak a Pozsonyban élő Francisci Mihály birtokában. A ma már majdnem hetven éves Francisci Mihály nem találkozott a művésszel. Éveken keresztül csak azt tudta, hogy a család tulajdonában lévő értékes festmények közül három Bolmányi Ferencről származik. A családi irattárban kutatgatva aztán idősebb korában talált olyan érdekes fényképeket, dokumentumértékű leveleket és egyéb írásokat, amelyeknek köszönhetően közelebb kerülhetünk a festőhöz, és megismerkedhetünk művészete mellett magával az emberrel is. Francisci úr édesanyja hagyatékából szerzett tudomást arról, hogy a tehetséges fiatal művészt nagyapja, Motyovszky Pál, a jómódú és igényes családfő bízta meg a családtagok megfestésével. A múlt század első felében a polgári családokban ez nem számított különlegességnek. 1927 szeptemberében a tótkomlósi kúriában így örökítette meg a már említett nagypapát, a „gazdát”, egyetlen leányát, Zsuzsannát, és második feleségét, Garai Annát. (A háziúr első felesége, Lehocky Erzsébet, Zsuzsika édesanyja korán elhunyt.) Bolmányi Ferenc ebben az időben rendezte első nagy kiállítását a Tótkomlóshoz közeli Békéscsabán. Francisci Mihálytól tudom, hogy a régi levelekből kitűnik, hogy az akkor még hajadon Zsuzsika és Bolmányi szimpátiát tápláltak egymás iránt. A Zsuzsikának címzett levelek és képeslapok mára az által váltak a nagyobb nyilvánosság számára is értékessé, hogy immár ismeijük a feladójukat is. Az értékes anyagok mai tulajdonosa örökké hálás 1980- ban elhunyt édesanyjának, hogy megőrizte ezeket. Mi, lévaiak is örülünk e felfedezésnek, s annak, hogy büszkélkedhetünk a város híres szülöttével. És úgy látjuk, üdvös lenne, ha egy értő művészettörténész is megtekintené a hagyaték eddig ismeretlen darabjait. 1977-ben Aradi Nóra, az ismert, kiváló szakember a Mai Magyar Művészetben írja: „Bolmányi Ferenc (...) gyermekkora óta rajzolt, és hetvenévesen új »korszak« nyílt művészetében. A sikeres konvencionális portréfestő, előkelő körök megbecsült művésze - ami a professzionista pályáját kezdő Bol- ványi volt - már a harmincas évek első felében nyomtalanul és szinte egyik napról a másikra eltűnt. Viszont megmaradt, felszívódott benne a mesterségnek az a minuciózus ismerete, a rajzi tudásnak az a foka, melynek birtokában már túl is lehet lépni a természethűségre apelláló kompozíción, rajzon. Kiállításairól mindig a meglepetés hangján szóltak a kritikák, kisebb tárlatain újra és újra felfedezték eredetiségét, más-más jellegű kezdeményezését, művészi útkeresését méltányolták. Bolmányi Ferenc örömmel festett akkor is, amikor alig jutott nyilvánossághoz, és akkor is, amikor napról napra érezhette a művészete iránt megnyilvánuló közösségi igényt, festészetének közvetlen visszhangját. Festészete, amelyben a színek indulatos összecsapása annyi kétséget és szorongást enged előretörni, harmóniává tudja nemesíteni az ellentmondásos, összetett érzelmeket. A színek értelmezésének ez a sajátos ereje, ezt összefoglaló egyéni stílusa teszi művészetét legfeljebb utánozhatóvá, de nem követhetővé, színesen- éretten villogó hanggá a mai festészetben.” Bolmányi Ferenc 1904-ben született Léván. Édesapja fényképész. A család városról városra vándorolt, végül Békéscsabán telepedett le. Ferenc itt járt gimnáziumba. A Képzőművészeti Főiskolán előbb Rónai Józsefnél tanult szobrásza- tot, majd Magyar-Mannheimer Gusztávnál festészetet, de miután nem tudott tandíjat fizetni, kizárták a főiskoláról. Ezt követően előbb Jugoszláviába, onnan pedig Olaszországba ment, majd Münchenben, végül pedig Bécsben dolgozott, és a művészetek tanulmányozásával fejlesztette tovább tudását. Csak 1927-ben tért haza véglegesen. Hazatérte után Szentendrén bérelt műtermet, és az ismert szentendrei festők, Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Czóbel Béla és mások társaságában festett. 1928-ban a Nemzeti Szalonban, 1932-ben és 1933-ban pedig a bécsi Glaspalastban volt kiállítása, ahol műveit osztrák állami ezüstéremmel tüntették ki. 1935- ben gyűjteményes kiállítást rendezett a Frankel Szalonban, 1936- ban a Tamás Galériában, 1947-ben pedig a Képzőművészek Szabad Szakszervezete rendezett kiállítást műveiből a régi Műcsarnokban. 1945-től Képző- művészeti Szabad Iskolát vezetett Nagymaroson. 1959-ben és 1966- ban a Fényes Adolf Teremben állított ki, gyűjteményes kiállítása 1973-ban volt az Ernst Múzeumban. 1974-ben a Munkaérdemrend Arany Fokozatával tüntették ki, 1978-tól pedig érdemes művész. Bolmányi Ferenc tizenöt évvel ezelőtt, 1990. július 14-én hunyt el Budapesten. < ( ( I ( < I ( I < GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
