Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-12 / 286. szám, hétfő
ÚJ SZŐ 2005. DECEMBER 12. Kultúra 7 A bemutatott énekesnők elsősorban Európában hódítanak, kivétel ez alól az amerikai Kelly Clarkson és a The Pussycat Dolls, akik világszerte nagy sikernek örvendenek A cukibabáktól a cicababákig A Sugababes Nagy-Britannia első számú lánycsapatává nőtte ki magát (AP-felvétel) Az elmúlt években újra benépesült a nemzetközi popvilág legbiztosabb sikerrel kecsegtető porondja, a lánycsapatokat és „megcsinált” énekesnőket felvonultató csajpop- színtér. REFLEKTORFÉNYBEN A korábbi uralkodók vagy kezdtek kiöregedni a szexszim- bólum szerepből, vagy más okok miatt húzódtak vissza, így megnyílt az út egy sereg új lány előtt. Közülük mutatunk be párat, több országot is érintve. A vállaltan igényes zenét hallgatók körében nagy hagyománya van leszólni a legtöbb énekesnőt vagy lánycsapatot. A fő érv ilyenkor az, hogy mások írják a dalaikat, és különben is csak értéktelen slágerzenét, tucatárut produkálnak, amellyel maximum a tizenéves lányokat lehet becsapni. Pedig a mindenkori sztárénekesnők (és énekesek) mögött a legtöbbször vérprofi dalszerzők és producerek állnak, akik ugyan sokszor megelégednek a langyos középszerrel, de esetenként elsőrangú popszámok is kikerülnek a kezük alól. Az elmúlt két-három évben több remek dalszerző bukkant fel, és velük párhuzamosan egy sereg új- főként nőnemű - előadó, hol egyesével, hol csapatosan. A Sugababes, a Girls Aloud vagy Rachel Stevens dalait a kritikusok is elismerik, és egyesek már egy új, sokadik pop aranykorszakról cikkeznek, ami talán túlzás, ám mégis érdemes velük foglalkozni, hiszen többen még viszonylag ismeretlenek az itteni közönség előtt. A csajok közül nem feltétlenül készre gyártott mindegyik, és van olyan is, amelyik nem a tinilányokat veszi célba. Sugababes A brit csajtrió a sznobok által leginkább elismert lányegyüttes, több kislemeze is a 21. század mainstream popzenéjének legjavába tartozik. A multikulti hátterű Sugababest három gyerekkori barát: Siobhan Donaghy, Keisha Buchanan és Mutya Buena alapította még 1998-ban, és 2000-ben- javában tizenévesként - szerződéshez is jutottak. Első slágerük, az Overload még abban az évben befuttatta a csapatot, amelyet a Spice Girls méltó örökösének kiáltottak ki, és nemhiába, hiszen a többi, akkor működő brit lánycsapat közül az All Saints már a süly- lyesztő felé tartott, míg az Atomic Kitten kevésbé volt tehetséges. A Sugababes-lányok tevékenyen részt vettek a dalszerzésben is, amelyhez az első lemezen Cameron McVey producer nyújtott segítséget, majd a második album már két No. 1 slágert is fialt Nagy- Britanniában: a Gary Numan new wave klasszikusát (Are Friends Electric) és Adina Howard r&b slágerét (Freak Like Me) egyesítő Freak Like Me mellett a Round Round is 2002 nagy slágerének bizonyult. Ezen már a Xenomania nevű dalszerző-producercsapat- tal dolgoztak együtt, amelynek érdemes megjegyezni a nevét: a Brian Higgins vezette kollektíva felelős számos fülbemászó mai slágerért, így a Sugababes több daláért is. A sikerből azonban Donaghy már nem vehette ki a részét, még a második lemez megjelenése idején távozott a csapatból, és a helyét Heidi Range vette át. A trió akkor már díjakkal is elismert popegyüttes volt, és bár Three című harmadik lemeze nem annyira jól sikerült alkotás, mint elődje, ez is produkált újabb slágereket. Az októberben megjelent új album, a Taller In More Ways a cukibabák első No. 1 nagylemeze lett hazájukban, főként a Push The Button perfekt popjának köszönhetően, amely három hétig vezette a brit listát (a sikerdal mögött az amerikai r&b maestro, Dallas Austin áll). A lemezen ismét van pár dal, amelyet kevesen várnának ilyen előregyártott lánybandától, így a Red Dress, vagy a Personal Jesust megidéző It Ain’t Easy. És bár az élő fellépéseken már hátrányban van a Sugababes egy igazi rockzenekarral szemben (erről meggyőződhettünk tavaly a Szigeten), ettől még joggal lehetnek büszkék a lányok arra, amit eddig elértek - és itt nem csak az eladott lemezek példányszámára gondolunk. Girls Aloud A csapat egy tévéműsor, az ITV-n futó Popstars: The Rivals eredményeként alakult meg 2002 novemberében. Nadine Coyle, Cheryl Tweedy, Sarah Harding, Nicola Roberts és Kimberley Walsh nem ismerték egymást, mielőtt több ezer másik lánnyal együtt jelentkeztek a műsorba, végül ötüket választotta ki a közönség és a zsűri, és egy hónappal később már vezették is a brit slágerlistát a Sound Of The Underground című kislemezükkel. A műsor párhuzamosan ezzel egy fiúcsapatot is létrehozott, ám a One True Voice nevű együttes jóval kevésbé volt életképes. A lányok viszont egy újabb sikeres és túlzás nélkül elsőrangú kislemez után (No Good Advice) a következő évben felvették első nagylemezüket, és további slágerekkel folytatták diadalmenetüket, amiben előnyös adottságaik és nem utolsósorban jó megjelenésük mellett az is közrejátszott, hogy a Sugababes kapcsán már emlegetett Xenomania kollektíva kimondottan erős, ötletesen hangszerelt popdalokat írt számukra, amivel a lánygruppok szokásos közönségén kívül a műfaj felé kevésbé nyitott kritikusokat is megnyerték a produkciónak. A tavaly decemberben megjelent második album (What Will The Neighbours Say?) a számos sláger (Love Machine, I’ll Stand By You, Wake Me Up) mellett végre teret adott a lányok dalszerzői tehetségének is (mindegyikük írt egy- egy számot a lemezen), és ezzel végleg a Sugababes legnagyobb riválisaivá váltak. Rachel Stevens A huszonhét éves énekesnő az S Club 7 nevű, héttagú fiú-lány vegyes popcsapatból nőtte ki magát trendi elektropop-dívává, amely nem egy szokványos karrier. A kiskorú rajongótáborra szabott S Club 7 2003-as feloszlása után Rachel Stevens maradt a csapat egyedüli sztárja, aki reményekkel nézhetett szólókarrieije elé. Ehhez előbb Cathy Dennist hívta segítségül (ő írta többek között Kylie Minogue legnagyobb slágerét, a Can’t Get You Out Of My Head címűt), illetve Robbie Williams egykori házi szerzőjét, Guy Chamberst. Ennek eredménye volt a Funky Dory című első nagylemez. Ezután jött az igazi, a norvég Richard X, aki mesterien ötvözte a nyolcvanas évek hűvös elektropopját a modern, slágeres hangzással, és ennek lett köszönhető a tavalyi Some Girls, Rachel eddigi legnagyobb sikere. Ha párhuzamot keresünk a Rachel Stevens és Richard X együttműködésre, egyértelműen a Goldfrapp glam-diszkója ugorhat be (a Strict Machine vagy az Ooh La La például), bár az is igaz, Rachel saját személyiségéből jóval kevesebbet mutat meg, mint Alison Goldfrapp. Annál érdekesebb viszont, hogy amíg a kezdetben egyáltalán nem slágeres Goldfrapp harmadik lemeze hatalmas siker lett Nagy-Britanniában, addig a tinipop langyos vize helyett egyre markánsabb hangvételű dalokkal jelentkező Rachel szép lassan elvesztette tinédzser rajongótáborát. Idei kislemezei (Negotiate With Love, So Good, I Said Never Again (But Here We Are)) hiába remekül sikerült darabok, csak a brit lista tizedik helye körül értek célba, és a második lemeze, a Richard X mellett két dal erejéig a Xenomaniát is csatasorba állító Come And Get Me sem szerepelt fényesen. Ezek szerint a szélesebb közönség már nem vette a lapot, míg a szofisztikáltabb popzene rajongótábora nem találta elég hitelesnek Rachelt, ami a lemez ismeretében igen nagy kár. Annie A norvég énekesnőnek is Rachel Stevens sorsa jutott: a kritikusok és az internetes zeneblogok körében istennő, ám a lemezeladási adatokban nem mutatkozik meg mindez. A bergeni Anne Lilia Bergen-Strand 1999-ben jelentkezett első kislemezével, amely inkább a klubokban aratott sikert, de a reményteli debütálást egy tragédia követte: élet- és alkotótársa, Erői huszonhárom évesen meghalt, és az énekesnőnek évekbe tellett, amíg túltette magát ezen. Később újabb segítőtársakat talált, akikkel már sikerült nevet szereznie magának az amúgy igencsak élénk norvég elektronikus zenei színtéren. Az igazi győzelmet azonban a színtér nagyágyúja, a Röyksopp és persze az elmaradhatatlan Richard X érkezése jelentette, az ő bevonásukkal készült el tavaly az Anniemal című albuma, amely két kisebb slágert is fogant (Chewing Gum, Heartbeat, előbbi a brit TOP 30-ba jutott be, utóbbit az amerikai dance listán jegyezték). Az Anniemal ennek ellenére inkább megmaradt kultuszlemeznek, ami azért furcsa, mert széles körben élvezhető, ízléses poplemezről van szó, amelyet egyszerre találhatnak vonzónak Madonna vagy Kylie rajongói ugyanúgy, mint a Saint Etienne kifinomultabb elektronikus popzenéjéért lelkesedők. Robyn Robyn Carlsson a popzenei nagyhatalmat, Svédországot képviseli az összeállításunkban, de korántsem csak szülőhazájában ismert. A huszonhat éves énekesnő szülei utazó színházával bejárta egész Európát gyerekkorában, majd hazatérve egyre több érdeklődést mutatott a zene iránt. Mivel ehhez tehetsége is volt, már tizenhat éves korában lemezszerződést kapott, a Robyn Is Here című debütáló lemeze első lett Svédországban, de röviddel később nemzetközi szinten is befutott. Robyn akkor még eurotrash zenében utazott, slágerei az r&b- hatásokat sikeresen ötvözték a kommersz dance-pop hangzással, és ennek köszönhetően két felvétele is TOP 10-es sláger lett Amerikában (Do You Know (What It Takes), Show Me Love). Ez kérészéletű siker volt, további lemezei csak a svéd piacot hódították meg, azonban idén Robyn is hallgatott az idő szavára, és Robyn című, ősszel, immár a saját kiadójánál megjelent albuma kiválóan illeszkedik a Sugababes- , Rachel Stevens-, Annie-vonalba, azaz elegáns és finom, modern poplemez, amelyre érezhetően szintén hatással volt az elektropop-reneszánsz is. Feltűnik például az albumon a műfaj svéd sztárja, a Knife is a Who’s That Girl című számban, míg az első kislemez, a Be Mine három hétig vezette a svéd slágerlistát. Könnyen lehet, hogy Robyn nevével nemsokára újra találkozunk a nemzetközi listákon is, ráadásul most már sokkal inkább megérdemelné. t.A.T.u. Az orosz tinipop-szenzáció sztorija kellő nyilvánosságot kapott a környékünkön is, úgyhogy vélhetően valamennyi olvasó emlékszik a Julia Volkova és Lena Katina közötti valós viszonyra vonatkozó tengernyi találgatásra, amelytől most inkább eltekintenénk. Helyette koncentráljunk a zenei karrierre. A duó ötlete egy reklámfilm-producer, Ivan Sapovalov agyából pattant ki, aki Beata Argyejevával közösen dolgozta ki a leszbikus diáklány imázst. Az első lemezhez nem kisebb nevet sikerült megnyerni, mint a világhírű producert, a Frankie Goes To Hollywoodtól kezdve Tina Turneren át a Texasig számos világsztárral dolgozó Trevor Hornt. A siker nem is maradt el, noha ebben igen nagy szerepet játszott az All The Things She Said botrányos klipje, ugyanis nem sok emlékezetes dolog volt az első nagylemezen, egy bizarr The Smiths- átdolgozástól eltekintve. A lányok második albuma, az ősszel kiadott Dangerous And Moving viszont üdítő folytatás, sokkal karakteresebb és erősebb, mint az első volt. A hibátlantól ugyan messze van, de jóval több az értékelhető dal rajta, és egy olyan munka, amely már megáll a saját lábán is, az ál-leszbikus pózolások nélkül. Trevor Hornon kívül még feltűnik a lemezen Sting és Dave Stewart is, de több kritika szerint is a lemeznek az oroszos motívumai ütnek igazán, elsősorban az oroszul is énekelt albumzáró Obezyanka Nol. A brit TOP 10-es sláger, az All About Us pedig az eddigi legjobb t.A.T.u.- kislemez, amely ráadásul a klip nélkül is élvezhető, és a mainstream rádióslágerek közül a kevés hallgatható közé tartozik. Kelly Clarkson A huszonhárom éves Kelly Clarkson az amerikai Megasztár, az American Idol döntőjét nyerte meg 2002-ben. A texasi lány eleinte Hollywoodban próbálkozott a középiskolai tanulmányok befejezése után, de mivel ott nem termett számára babér, inkább hazatért, és türelmesen várt a nagy lehetőségre, amely a tévés vetélkedő formájában jött el számára. Tízezer jelentkező közül jutott be a döntőbe, ahol nemcsak a zsűrit vette le a lábáról remek hangjával és szimpatikus viselkedésével, de a tévénézők müliói is őt látták a legjobbnak. A győzelmét követően Kelly egymillió dolláros lemezszerződést írt alá az RCA céggel, és 2003-ban megjelent bemutatkozó lemeze, a Thankful. Az album táncolható, jól megírt popszámokat tartalmaz - semmi eget rengető tehát, de az amerikai mainstream poptermés legjavát mégis maga mögé utasította mind kereskedelmi téren, mind pedig a színvonalát tekintve. Ennél is nagyobb dobásnak bizonyult a második lemeze, a tavaly megjelent Breakaway, amely sokkal rockosabb és érettebb hangzású, mint elődje, és megtalálható rajta az idei év egyik legnagyobb világslágere, a Since U Been Gone. Nem kizárt, hogy Clarkson, akinek könnyedén átjön a PR-púderen keresztül is a karizmája, rövidesen a legnagyobb sztárok közé kerül. The Pussycat Dolls A legújabb lánycsapat Amerikából érkezett, és már első slágerével, a Busta Rhymes vendégszereplésével készült Don’t Cha-val benyújtotta igényét a világuralomra. A The Pussycat Dolls eleinte egy Los Angeles-i táncrevü elnevezése volt, amelyet Robin Antin koreográfus alapított. A hamar híressé vált revüszínháznak idővel olyan sztárok lettek tagjai egy-egy estére, mint Gwen Stefani, Christina Aguilera, Pamela Anderson, Kelly Osbourne, Pink vagy éppen Britney Spears. Ennél is többre vágyott azonban az alapító, és a The Pussycat Dolls az idén igazi lánygruppá fejlődött. A csapat feje Nicole Scher- zinger lett, és mivel mind a hat lány meglehetősen jól fest - a már sokszor bevált csajgrupp imázs legalább annyira alapszik a szexualitáson, mint a zenén. Igaz, utóbbiban sem akárkik segédkeznek, így a híres producer, Timbaland, no meg a The Black Eyed Peas zenefelelőse, will.i.am közreműködött a dalok összerakásában. Ennek megfelelően a nyáron megjelent PCD című bemutatkozó lemez profi munka, de semmi több. (origo, p) Az amerikai The Pussycat Dolls világszerte tarol, eddig két világslágere született (AP-felvétel)
