Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-06 / 281. szám, kedd
20 Agrárkörkép UJ SZÓ 2005. DECEMBER 6. Csaknem feledésbe merült őshonos sertésfajta A mangalica tartása Csak egészséges, jó testformákat mutató állatokat érdemes vásárolni, fontos szempont a végtagok formája A malacok kiválasztása és etetése ÚJ SZÓ-INFORMÁCIÓ Mivel a 2. világháború után a zsír helyébe az étolaj lépett, a sertések értékmérője a húshozamuk lett. Ennek következtében a századfordulótól fokozatosan csökkent a kifejezetten zsírsertések száma, és csaknem teljesen a kihalás szélére sodródtak. A fajtát a génbankok mentették meg a kipusztulástól, az 1990-es évek elején Magyarországon például alig 200 darabot tartottak belőle nyilván. 1994-ben újjáalakult a Mangali- catenyésztők Országos Egyesülete, amely ma már több mint 3500 anyakocát törzskönyvez. Ez a szervezet végzi a piacra kerülő manga- Uca termékek ellenőrzését és igazolását is. A fajta felfutását egy piaci igény is hathatósan segítette, ugyanis a spanyol sonkagyártók termékeik alapanyagául zsírsertéseket kerestek, s ezeknek a követelményeknek leginkább a mangalica felelt meg. A mangahca küllemét tekintve tipikus zsírsertés, rövid mély törzse van, csontozata finom, testét dús göndör szőr fedi, a túrókarimája palaszürke színű. Nem stresszérzékeny, ridegtartást kedvelő fajta, tűri, sőt kedveb a nagy falkában való szabadtéri tartást. Kevésbé szapora, lassan fejlődik és igen zsíros, szalonnás húst ad. Képes több mint 70 százalékos fehéráru (zsírszövet) kitermelésére. Zsírja és szalonnája kifejezetten lá- gyabb, a zsír olvadási pontja alacsonyabb, mint a hústípusú sertéseké, és olyan teb'teüen zsírsavakat is tartalmaz, amelyek kedvezően befolyásolják az emészthetőségét. A húsa kevesebb, viszont kiváló minőségű, ízletes, kifejezetten alkalmas kolbászáruk és érlelt sonkafélék gyártására. A mangahca az egyeden tisztavérben fennmaradt őshonos sertésfajta, amelynek őse a mediterrán ásatag sertés, a spanyol Iberico zsírsertés rokona. A Kárpát-medencében a rómaiak terjesztették el közveden ősét a Szalontai sertést, amely később erősen keveredett a Bakonyi és a Magyar Hegyi Sertés fajtákkal. Hőskorát a 19. század végén és a 20. század elején élte, ekkor milliós nagyságrendben hajtották majd szálb'tották őket a nyugati piacokra, (sz) A háztáji sertéshizlalásban napjainkban a gazdák többsége már vásárolja a malacot, jóval kevesebben vannak azok, akik anyakocát tartva biztosítják maguknak az utánpótlást. ÚJ SZÓ-ISMERTETŐ Azok, akik vásárlással szerzik be a malacokat, vegyék figyelembe, hogy minél fiatalabb a sertés, annál nagyobb követelményeket támaszt a takarmányozással és az elhelyezéssel szemben. Ha közvede- nül választás után vásárolják a malacot, azt bőségesen, fehétjedús takarmánnyal kell etetni, mert különben nem fejlődik kellőképpen. Az ilyen malacnak az ellenálló képessége is gyengül, és könnyen megbetegszik. A választott malac télen meleg, száraz istállót vagy ólat igényel. Ha nincs alkalmas istálló, akkor érdemesebb süldőket vásárolni, ezek már kevésbé igényesek a takarmánnyal vagy az elhelyezéssel szemben. Csak olyan állatot érdemes vásárolni, amely egészséges, szilárd a szervezete és jó testformákat mutat. A kedvező egészségi állapotot a kunkorodott farok, az élénk tekintet, mozgékonyság és a ráncoktól mentes bőr jellemzi. A borzolt szőr valamilyen betegség kezdetére utalhat. A felhúzott has a rossz étvágyú válogatós malacok jellemzője. A malac kiválasztásánál fontos szempont a végtagok formája, alakja, mert a hizlalás tartamát sokszor az szabja meg, hogy milyenek az állat lábai. A fiatal korban jelentkező puha csüd nagy hiba, mert a testtömeg növekedésével súlyosbodik, az ilyen sertés nehezen mozog, köny- nyen elcsúszik, nem képes kellő ideig állni a vályúnál, s még a jólla- kás előtt kénytelen abbahagyni az evést, s inkább lefekszik. A háztáji hizlalásra szánt sertéskiválasztásakor nem lehet közömbös az ivar sem. Általános gyakorlat, hogy a kanmalacokat, illetve az ártányokat szívesebben hizlalják, mint a kocákat. A hím ivarú állatokat azért is kedvelik jobban, mert a kanok herélése sokkal egyszerűbb, mint a kocák miskárolása. A kocamalacok ivartalanítása a kisebb testtömegre való hizlaláskor (100- 120 kg) fölösleges, különösen akkor, ha a választástól kezdve gyors ütemű a hizlalás. A kis testtömegre hizlalt sertéseknél a tapasztalatok szerint a levágásig bekövetkező néhány ivarzás nem érinti olyan hátrányosan az állat súlygyarapodását, mint a miskárolás. A gyári takarmánykeverékekkel való hizlalással kiváló eredmény érhető el. Ettől függetlenül azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a ház körül, a háztartásban számtalan lehetőség van a különböző élelmiszerhulladékok, kerti termékek, gyümölcsök, zöldtakarmányok és egyéb termések (burgonya, répa, tök) etetésére is. Ezek felhasználásával sokat javíthatunk a hizlalás költségein, egyrészt jelentős mennyiségű abrak takarítható meg, másrészt a sertés ezáltal változatos takarmányhoz jut, ami élettani szempontból is kedvező. Az abrakot lehetőség szerint többféle takarmányból állítsuk ösz- sze. Ennek zöme kukoricából, árpából és takarmánybúzából álljon, de 10-15 százalék korpa és borsó etetése is kedvező eredményeket hoz. A takarmánykeveréket rendszerint a háztartási moslékba keverik, ügyelni kell azonban arra, hogy a moslék ne legyen romlott, és fölöslegesen ne legyen fölhígítva vízzel. A hizlalásra szánt malacokat 20- 25 kg-os testtömeg eléréséig malactáppal, a hízásra fogott süldőket 25-55 kg-os tömegig süldőtáppal etessük. A hízók 55-110 kg között hízótápot kapjanak. A választott malacok és süldők számára az önetető használata jelenti a legkedvezőbb megoldást, de az 55-60 kg feletti sertéseket a jobb takarmány- értékesülés céljából érdemesebb adagoltan etetni. A hizlalásban a gyári takarmány- keverékek a leghatásosabbak, de a hagyományos hizlalásban 50-80 kg-os sertéseknél jó eredmény érhető el olyan saját takarmánykeverékkel is, amelynek összetétele a következő: 80% gabonadara (kukorica, búza, árpa), 10% búzakorpa, 7% borsó, 2% szénsavas mész, 1% konyhasó. 50 kg alatt a borsó lehet akár 20%, 80 kg fölött pedig 5%-ra kell csökkentem, 100 kg felett el is hagyható. Ha a gazdáknak lehetőségük van fölözött tej, savó, vagy író etetésére, érdemes ezt a takarmányforrást kihasználni. Ebben az esetben a takarmány összetétele a következő: 30% kukorica, 30% takarmánybúza, 20% árpa, 7 % lucemaliszt, 10 % búzakorpa, 2% szénsavas mész, 1% konyhasó. A takarmányszükséglet a hizlalás idejére 275 kg abrak és kb 300 liter fölözött tej. Ha a tej nagyobb menynyiségben is rendelkezésre áll, akkor a kezdeti 1,2 kg abrak és 3 liter fölözött tej adagját a hizlalás végére 2,5 kg abrakra és 6 liter tejre növelhetjük. Savó adagolásával a sertések hizlalásában a 35 kg-os tömegtől számolhatunk, ekkor a napi takarmányadaghoz 6 liter savót adhatunk, az 50 kg eléréséig 10 Éterre növeljük, s ezt a mennyiséget a hizlalás végéig megtartjuk. A takarmánykeverék összetétele ebben az esetben 70% gabonadara (kukorica, búza árpa), 10% korpa, 10% borsó, 10% lucernaliszt. A teljes takarmányszükséglet 250 kg abrak és 100 liter savó. (Gazdaságos sertéstartás nyomán) A malacot fehérjedús takarmánnyal kell etetni. A kiegészítők a takarmányokban segítik azok értékesülését és a zavartalan anyagcserét, egyúttal az állatok normális fejlődéséhez is szükségesek A takarmány-kiegészítő anyagok fogyasztása - csak fokozatosan ÚJ SZÓ-TÁJÉKOZTATÓ A takarmány-kiegészítő anyagoknak elsősorban az a feladatuk, hogy a keveréktakarmányokban segítsék a zavartalan anyagcserét és a tápanyagok jobb hasznosulását. Egyúttal az állatok normális fejlődéséhez is szükségesek. A karbamidot elsősorban a fehérjében szegény téli és nyári takarmányok kiegészítésére célszerű felhasználni. Napjainkban egyre inkább terjed a szintetikus karba- mid felhasználása a kérődzők takarmányozásában. Maga a szer 46,7% nitrogént tartalmaz, amely a kérődzők emésztőrendszerében - bizonyos százalékban - fehérjeként hasznosul. Megfigyelések szerint adagolásával mintegy 20-30%-ig fedezhető a kérődző állatok fehérjeszükséglete. A napi takarmányadagokba akkor érdemes bekeverni, ha a fehéijeszükséglet más alkotókkal nincs kielégítve, tehát a takarmány karbamid adagolása nélkül fehéijehiányos. Az állatokat azonban csak fokozatosan ajánlott hozzászoktatni a fogyasztásához. Ügyelni kell arra, hogy a karbamid adagja 100 kg élősúlyra vetítve ne haladja meg a napi 20, illetve 25 grammot. Ennek megfelelően a fejős tehenek napi maximális fejadagja 200 gramm, a nyári meleg időszakban azonban csak 150 gramm lehet. Ha a fehéijeellátás szűkös, akkor a kérődzők akár 100%-ban is képesek a karbamidot hasznosítani. Túladagolása azonban felesleges és veszélyes, mert mérgezést okozhat, a felesleg pedig nem hasznosul az állatban, hanem kiürül a vizelettel. Ha mérgezési tünetek lépnek fel az állatoknál, akkor ajánlott 2 liter ecetet vízzel háromszorosára hígítva a ben- dőbe juttatni. A takarmányadagok megfelelő mésztartalmának biztosítására, illetve a legfontosabb ásványi sók helyes arányának beállítására a szénsavas takarmánymész szolgál. Különösen a nagy adagok takarmányt vagy kizárólag abrakféléket fogyasztó állatoknak van szükségük üyen mészkiegészítésre. A fejlődésben levő, a vemhes, vagy sok tejet termelő állatnak szintén szüksége van rá. A takarmánymeszet gyakran hibásan adagolják, minden állatnak egyformán pl. 2% me- szet tesznek az abrakkeverékébe. Ehelyett inkább vegyük figyelembe az etetett takarmányok természetes mésztartalmát és ennek alapján adagoljuk a kiegészítőt. A takarmánymeszet mészkőből aprítással, majd az őrölt anyag osztályozásával állítják elő. A kalcium-karbonát mellett magnézium-, alumínium- és vas vegyületeket, továbbá sziliciumoxidot is tartalmaz. A keveréktakarmányokba csak olyan takarmánymész dolgozható be, amelynek kalcium-karbonát-tar- talma legalább 95%, magnézium- karbonát-tartalma kisebb 1,5%- nál. Víztartalma legfeljebb 0,3% lehet, így még jól elkeverhető a tápokban. A kémiai összetételen kívül ajánlatos a szemcseszerkezetet is ellenőrizni, mert a nagyobb szemcseméretű, durva mészkőliszt nem szívódik fel az állati szervezetben. Az állati szervezetben a só nem raktározódik el, ezért pótlásáról az állatfajnak megfelelő menynyiségben gondoskodni kell a napi takarmányadagokban. A takarmánysót lehetőleg lisztfinomságú- ra felaprítva kell a takarmányadagba belekeverni. Erre azért van szükség, nehogy az állat emésztőrendszerében a nagyobb kristályok miatt a fokozottabb sókoncentráció károsodást okozzon. A finomra őrölt sót azonban sohasem szabad tartósabb ideig tárolni, mert magába szívja a levegőben lévő párát és csomóssá válik. Az abrakkeverékhez általában 0,5-1,0% takarmánysót kevernek. Ha az állatok huzamosabb ideig kénytelenek nélkülözni a sót, étvágyromlás és az emésztőnedvek ki nem elégítő elválasztása következett be. Ennek következtében rosszabb lesz a takarmány értékesítése, gyengébb lesz a súlygyarapodás. A normálisnál nagyobb menynyiségben fogyasztott só nem okoz betegséget, ha az állat elegendő vizet iszik, mert a vese kiválasztja a felesleget, (w-1) AGRÁRKÖRKÉP A mellékletet szerkeszti: T. Szilvássy László Levélcím: Agrárkörkép, Petit Press Rt., Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 (Illusztrációs felvételek,
