Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)

2005-11-19 / 267. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 19. Szombati vendég 9 Štefan Hríb: „Az újságírás művészete abban rejlik, hogy a munkától el kell vonatkoztatni a személyes rokonszenvet; ez nem befolyásolhat véleményem kialakításában” November tizenhetedike egy felfoghatatlan mese (Somogyi Tibor felvételei) Nem tanulta az újságírást, mára azonban életformájá­vá vált - olyannyira, hogy az elmúlt 16 évben még a csa­ládalapítás sem fordult meg a fejében. 1990-től a Lidové noviny munkatársa volt, majd a Szabad Európa rádi­óban dolgozott. 1997-től a Domino fórum hetilapban publikált, később annak főszerkesztője lett. Jelenleg a Lámpa alatt című műsort vezeti a Szlovák Televízió­ban, és a Týždeň jobboldali lap főszerkesztője. Štefan Hríbbel beszélgettünk. B. SZENTGÁLI ANIKÓ Nehezebb volt önhöz eljutni, mint František Mikloškóhoz, pe­dig neki még telefonja sincs. Elfoglalt vagyok, gyakran nem veszem a telefont, amiért sokan ha­ragszanak rám. Mikloško szerint ön találta ki, hogy induljon az államfőválasz­táson. Igaz ez? Időnként vacsora mellett megbe­széljük a világ dolgait. Egy ilyen al­kalommal mondtam, hogy jó elnök lenne, de nem nógattam, saját el­határozásából indult a választáson. Gyakran vacsorázik politiku­sokkal? Vannak néhányan - Peter Zajac, aki viszont már nincs a politikában, Fero Mikloško és mások -, akikkel olykor kellemesen elbeszélgetünk. Régóta ismerjük egymást, a bárso­nyos forradalom óta sok mindent átéltünk. Természetellenes lenne a barátságot ahhoz igazítani, hogy valaki éppen milyen politikai tiszt­séget tölt be. Zlatica Puškárová és Dániel Krajcer is azzal védekezik, hogy Pavol Ruskóval, a Markíza televí­zió egykori igazgatójával bará­tok, ezért voltak a születésnapi buliján. Sokan elfogultsággal vá­dolják őket. Velük nem az a gond, hogy együtt ünnepelnek az ANO elnöké­vel, hanem amit újságíróként mű­veltek. A Markíza manipulálta a közvéleményt, új pártokat és ál­lamfőt alkotott. Olyanokat nép­szerűsítettek, akik nem érdemelték meg. Az objektivitás nem azon mú­lik, hogy ki kivel tegeződik vagy va­csorázik, hanem hogy az illető ké­pes-e tükröt állítani. Ha magamon észrevenném, hogy bizonyos sze­mélyekhez fűződő barátságom gá­tolna abban, hogy megírjam róluk az igazságot, felhagynék az újság­írással. Pedig mintha ön is kettős mér­cét alkalmazna. Úgy tűnik, mint­ha azok hibái felett, akik az öné­hez hasonló keresztény-konzer­vatív nézeteket és értékeket vall­ják, jobban szemet hunyna, s ke­vésbé bírálja őket, mint másokat. Választópolgárként meggyőző­désem alapján - mint minden nor­mális ember - arra a pártra szava­zok, amelyikről azt gondolom, hogy jobb, mint a többi. Különben nem járulnék az urnához. Ez az összes újságíróra érvényes, s az új­ságírás művészete abban rejlik, hogy a mindennapi munkától el kell vonatkoztatni a személyes ro­konszenvet. Ettől függetlenül az al­kotó világlátása természetszerűleg érződik abból, ahogyan kérdez, amiről ír, amüyen címet ad. Arra azonban mindenkinek vigyáznia kell, nehogy világlátása átcsapjon vak dicsőítésbe és a hibák palásto­lásába. Valamikor régen, amikor Ivan Širnko még a KDH alelnöke volt, nem tudtam hogyan eljutni a kereszténydemokraták közgyűlé­sére, hát beültem az autójába. En­nek ellenére Šimkóról megsemmi­sítő kommentárt írtam, ami bizto­san nem esett jól neki, gondolván: ej, hát ezért vittem magammal Eperjesre?! A személyes kapcsolat nem befolyásolhat véleményem ki­alakításában. Éppen ezért akkor is hangosan bíráltam a KDH-t, ami­kor afelé hajlott, hogy a NATO-tag- ság ellen legyen. A Bielik-üggyel is sokat foglalkozunk, talán a Týždeň szellőzteti a leggyakrabban a kor­rupcióval vádolt récsei polgármes­ter esetét. Egyszer azt mondta saját ma­gáról, hogy realista, ám nekem inkább idealistának tűnik, aki a vüág dolgait a jó és a rossz állan­dó harcaként éli meg. Magasra tette a mércét, melyet kevesen érnek el; ebből kifolyólag egyfaj­ta folytonos csalódottságot és szomorúságot sugároz. Meggyőződésem, mindegyikünk naponta megvívja magában a jó és a rossz kisebb-nagyobb harcát. Minden egyes ember reggeltől es­tig erkölcsi kategóriákban gondol­kodik, jó és rossz döntéseket hoz - például arról, hogy valakit becsap­jon-e vagy sem; segítsen-e vagy sem másokon. A politika az élet szerves része, vagyis itt is erkölcsi kategóriákban gondolkodom. 16 évvel ezelőtt, amikor az emberek úgy döntöttek, elegük volt a kom­munizmusból, a tereken, utcákon gyülekezők arról beszéltek, müyen országban szeremének élni. Olyan kifejezéseket használtunk, mint szeretet, közérdek, szabadság, a minisztert pedig a nép szolgálójá­nak neveztük. A mércét nem én ál­lítottam, hanem azok az emberek, mi mindannyian, akik végre rendes és szabad államban akartunk élni, ahol a politikusok nem fognak töb­bé az orrunknál fogva vezetni, ha­nem a közérdeket fogják szolgálni. Ha akkori álmainkat összehasonlí­tom a jelenlegi helyzettel, akkor szomorú vagyok. Nem hiszem, hogy túl magasra tettük a mércét, s ha kevesebbről álmodtunk volna, akkor most boldogabbak lennénk. Nem elégedhetünk meg olyan cél­lal, hogy a politikusok kicsit lophat­nak meg hazudhatnak is, csak ne lépjék túl a megengedett normát! A bársonyos forradalom nem erről szólt. Nem azt akartuk, hogy csak egy kicsit legyen rossz, hanem a le­hető legjobb körülményeket szeret­tük volna. Mindenkinek van vala­milyen ideálja, amelyhez méri az aktuális helyzetet, s azzal, hogy új­ságíróként időről időre nevén ne­vezzük a dolgokat, s tükröt állítunk a politikusoknak - még ha szomo­rú képet rajzolunk is -, talán segít­hetünk közelíteni a kitűzött célhoz. Hol volt, mit csinált november 17-én? A Szlovák lúdományos Akadé­mia Elektrotechnikai Intézetében a fémek elektromos vezetőképessé­gét vizsgáltam, ugyanis műszaki végzettségem van. A munkám egy­általán nem érdekelt, csakhogy a kommunizmus alatt nem tanulhat­tam azt, amit akartam. Humán be­állítottságúként nem akartam el­menni katonának, ezért inkább be­iratkoztam az egyetemre. A forra­dalmat ugyanúgy éltem meg, mint sokan mások: néztük a tévét, be­szélgettünk, az utcákat jártuk. Meghallgattuk Václav Havel összes beszédét, figyeltük, mi történik Bu­dapesten, Berlinben, Prágában. Negyven évig - néhány kivételtől, például az oroszok bevonulásától vagy a Charta 77-től eltekintve - az országban nem történt semmi. Az általános unalmat hirtelen megtör­te az élet. Egyik napról a másikra felbolydult az ország, az emberek megkeresték egymást, hangosan ki merték mondani, mit gondolnak. Negyven éven át magukba fojtott kérdéseket tettek fel. 1989. novem­ber 17. egy pénteki nap volt, s a kö­vetkező héten alig jártam munká­ba, inkább a városban bolyongtam. Elmentem a Komenský Egyetemre, ahol a diákok már hétfőn arról vi­tatkoztak, meg kell-e szüntetni a kommunista párt vezető szerepét. Akkoriban ez nagyon merész gon­dolat volt. A forradalom vezérei közül ki hagyta önben a legerősebb be­nyomást? Mindenki. Az egész csodálatos­nak tűnt, s fel sem merült bennem, hogy néhány hónappal később egyesek teljesen hátat fordíthatnak a forradalmi eszméknek. Az embe­rek veszélyes dolgokat mondtak ki, noha még nem dőlt el, bevetik-e a hadsereget. November 17-e egy fel­foghatatlan mese, értékes csoda számomra. Mikor eszmélt fel ebből a me­séből? Amikor a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt elkezdett na­cionalista gyűléseket tartani, me­lyeken nem valódi nemzetiek, ha­nem volt ŠtB-sek és kommunisták vettek részt, elkezdtek uszítani a magyarok, a csehek és a zsidók el­len. Mindez összeegyeztetheteden volt a novemberi eszmékkel. A má­sik nagy sokkot akkor éltem át, amikor a HZDS létrejött. A mozga­lomnak akkor 37 százalék körüli volt a támogatottsága. Az egész fel­foghatatlan volt számomra. Azt, amit és ahogyan Vladimír Mečiar és a körülötte lévő emberek - saj­nos Milan Kňažko, a forradalom egyik szónoka is - akkoriban han­goztattak, döbbenetes volt. Szóbeli erőszakot hajtottak végre. Elké­pesztő, hogy alig másfél évvel a no­vemberi események után egy olyan párt volt a legerősebb és a legnép­szerűbb politikai erő, amelyik a bársonyos forradalom eszméi ellen fordult. Akkor nagyot csalódtam. Utána pedig hozzászoktam. Azonnal ádátott Mečiaron? Vannak, akik azt mondják, csak idővel döbbentek rá, a HZDS el­nöke müyen valójában, később ezért fordítottak neki hátat. Akik ezt állítják, nem mondanak igazat. 1991-ben, amikor a VPN (Nyüvánosság az Erőszak Ellen) kettévált, s létrejött a HZDS, szerin­tem egyértelmű volt a helyzet: az egyik oldalon Fedor Gál és a vele rokonszenvező emberek álltak, a másik oldalon Vladimír Mečiar. Mindenki, aki végighallgatta érvei­ket, összehasonlította múltjukat, tetteiket, szabadon eldönthette, ki­nek hisz, kiben bízik. Aki tisztán akart látni, megtehette. Nem hi­szek azoknak az embereknek, akik azzal takaródznak, hogy csak 1994-ben vagy még később, ifjabb Michal Kováč elrablásakor tudato­sították, Mečiar müyen valójában. Kňažko és a hozzá hasonló politi­kusok nevetségesek. Akik most nemrég pártoltak el tőle, talán szintén hirtelen ébredtek fel? Mindegyikük nagyon jól ádátott a HZDS elnökén, mégis vele marad­tak, mert ebből hatalmi vagy anya­gi előnyük származott. Ezek szerint nem hiszi el azt sem, hogy Mečiar megváltozha­tott? Pozitív értelemben? Semmikép­pen. A parlamenti üléseket figyelve nyüvánvaló, hogy ugyanaz, aki mindig is volt. Amikor olyan ké­nyes témák kerülnek elő, mint a volt államfő fiának külföldre hur- colása, ugyanazokat a kifejezése­ket, ugyanazt a hanglejtést, mimi­kát használja, mint évekkel ezelőtt. Tizenhat év után mit gondol a forradalom személyiségeiről? Kňažko segített létrehozni a HZDS-t, ami hiba volt a részéről. Igaz, utána néhány évig Mečiar- ellenes volt, ám inkább csak köte­lességből, ami nem nagy érdem. Jelenleg pedig igazgatója egy ke­reskedelmi tévének, melynek műsorairól most inkább nem be­szélnék. Talán naiv elképzelés, de úgy vélem, a forradalom hőseinek az ott hangoztatott eszmékhez és akkori cselekedeteikhez méltó életet kellene élniük, ami sem Kňažkóról, sem Ján Budajról nem mondható el. Budaj története még szomorúbb. Rájuk legalább emlékeznek. A kiadónk részére végzett felmérés szerint František Mikloško, Fe­dor Gál, Ján Langoš és Ján Čar- nogurský alig jut az emberek eszébe. November 17-e hallatán a lakosság többségének Alexan­der Dubček neve ugrik be. Dubček népszerű kommunista volt, nevéhez fűződött még 1968- ból az emberarcú kommunizmus gondolata. A komcsik szépen kiü­tötték egymást, Dubčeket a sajátjai áüították félre, aminek következté­ben kialakult az az illúzió, hogy Dubček demokrata volt. Pedig nem volt az, ő csak másfajta kommuniz­must akart. Erre azonban már so­kan nem emlékeznek. Az emberek­nek sajnos rövid az emlékezete, ezért képesek a VPN-t is vele azo­nosítani, pedig neki semmi köze nem volt hozzá. Öllős László politológus sze­rint az emberek azért nem tuda­tosítják, kik a bársonyos forrada­lom igazi hősei, mert 1989 no­vembere nem volt olyan régen, s még nem készült róla komo­lyabb tudományos munka. Hosszabb időnek kell eltelnie ah­hoz, hogy megfelelő semleges­séggel lehessen vizsgálni az ese­ményeket. Meglehet, ám szerintem a tudo­mányos munkák csak a szakembe­reknek szólnak. Az egyszerű embe­rek nem a történelmi tanulmányok alapján alakítják ki véleményüket, sokkal inkább hagyatkoznak a min­dennapi, normális parasztészre, s emlékezetükbe bizonyos esemé­nyek nem úgy vésődnek, mint aho­gyan a valóságban volt. Nem hi­szem, hogy húsz év múlva máskép­pen lesz. Akkor sem, ha magasabb lesz az életszínvonal? Dubček nem ígért vastagabb pénztárcát, mint Fedor Gál, és Mečiar szociális érzékenysége sem volt erősebb, mint a VPN tagjaié. Talán nem voltunk felkészülve a forradalomra, talán túl korán jött, a polgárok maguk sem kívánták igazán a változást. Korán?! Talán még negyven évet keüett volna várni? Nem, semmiképpen sem kellett volna várni. Az emberek maga­sabb életszínvonalat akartak, de nem hiszem, hogy szabadságról is álmodtak. Nem kóstoltuk meg iga­zán a kommunizmus keserűségét. Az életszínvonal lassan, de mégis­csak nőtt. A falvakban házak épül­tek, volt hol lakni, volt munka, a tej két koronába került. Sokan nem éltek rosszul. Akit nem foglalkoz­tatott a szabadság gondolata, és akit nem zavart, hogy nem csinál­hatja azt, amit akar, az elégedett volt. Aki tette a dolgát, élte egy­szerű életét, s nem vágyott többre, nem panaszkodott. A rendszer még nem omlott össze, nem zártak be gyárakat, volt kenyér. Lengyel- országban a boltok üresek voltak, sokan éheztek, ott a saját bőrükön tapasztalták, a kommunizmus mennyit ártott. Nálunk az embe­rek nem voltak eléggé kétségbees­ve, nem voltak dühösek. De a rendszerváltásra szükség volt. Hogyan lett újságíró? Amikor a VPN osztódott, Ivan Hoffman, aki a Lidové noviny című lapba írogatott, nem ért rá, s meg­kért, helyettesítsem. Egy hétig nem munkába jártam, hanem küldöz­gettem a tudósításaimat, s megle­petésemre közölték is, sőt felaján­lották, legyek a munkatársuk. Örömmel vállaltam. Soha nem akart politizálni, a politikát aktívan befolyásolni? Attól függ, mit értünk ez alatt. A rendszerváltás idején az újságírók elfogultan, a kommunizmus ellen írtak, s ez helyes volt. Ugyanígy helyeslem, hogy amikor fennállt a veszély, hogy Szlovákia Fehér­oroszország sorsára jut, a média mindent megtett annak érdeké­ben, hogy a Mečiar-korszak véget érjen. Vannak pülanatok, amikor az újságírónak is meg kell próbál­nia befolyásolni a politikát. Jelen­leg azonban Szlovákia normális ország, amikor már úgy viszonyu­lunk a dolgokhoz, hogy lesz, ami lesz. Az egészséges kritika soha­sem árt, de nem fenyeget olyan veszély, amely ellen össze kellene fogni. Soha nem gondolkodott a csa­ládalapításon? 1989 novembere rendkívül elbűvölt, hirtelen azt csinálhattam, amit akartam; a munkám is érde­kelt, s teljes erőmmel igyekeztem valamit tenni annak érdekében, hogy jobbra forduljon a helyzet. Az újságírás az egész életemet betöl­tötte, s nem éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tagadom, már meg­fordult a fejemben, hogy talán nem ártana változtatni ezen. Egyre in­kább tudatosítom, hogy vannak más fontos dolgok is a vüágon, s manapság már nem idegenkedem a családalapítás gondolatától.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents