Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)

2005-11-07 / 257. szám, hétfő

Kultúra ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 7. 6 RÖVIDEN Emlékülés Rákos Péter tiszteletére Budapest. Az idén februárban töltötte volna be életének 80. esztendejét Rákos Péter, a kiváló hungarológus, a Nemzetközi Ma­gyar Filológiai Társaság volt elnöke. Az immár három éve elhunyt tudósról és tanárról a budapesti Cseh Centrum, a Nemzetközi Ma­gyarságtudományi Társaság és az MTA Irodalomtudományi Inté­zete ma emléküléssel emlékezik meg a Cseh Centrumban, jelen lesz a prágai tudós felesége, Eva Rákosová is. A találkozón Rákos Péternek a hungarológia, az irodalomelmélet, a pedagógia, az iro­dalmi kapcsolatok, a műfordítás és a nemzeti identitás kutatásá­nak területén kifejtett tevékenységét méltató előadások hangza­nak el, valamint bemutatásra kerül a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában frissen megjelent, G. Kovács László és Filep Tamás által összeállított Rákos Péter-kismonográfia. (ú) Két kategóriában jelölték a Sorstalanságot Európai Filmdíjak ÚJ SZÓ-ÉRTESÜLÉS A 2005-ös Európai Filmdíjra je­lölt alkotások listáját tegnap a Se­villai Filmfesztiválon tette közzé az Európai Fümakadémia (EFA). Az EFA 1600 tagja ajelöltek közül választja ki minden kategóriában a díjnyertes alkotást. Az ünnepé­lyes díjátadás december 5-én lesz Berlinben. Két kategóriában van verseny­ben a Nobel-díjas Kertész Imre könyve alapján forgatott Sorsta- lanság: a legjobb európai opera­tőr kategóriában Pados Gyula, a legjobb európai filmzeneszerzők között pedig Ennio Morricone is helyet kapott. A legjobb európai film kategóri­ában a dán-angol-svéd-norvég koprodukcióban készült, Susanne Bier rendezte Brodre (Fivérek), a Michael Haneke által jegyzett Caché (Rejtőzködés) című fran- cia-osztrák-német-olasz fűm, a né­met Wim Wenders legújabb ren­dezése, a Kívül tágasabb, Jean- Pierre és Luc Dardenne alkotása, a francia-belga L’Enfant (A gyerek), a hazai mozikban is látható Sze­relmem nyara című, Pawel Paw- likowski rendezte angol fűm, vala­mint egy további német mozgó­kép, Marc Rothemund alkotása, a Sophie Scholl - Die letzten Tagen (Sophie Scholl - Az utolsó napok) vetélkedik egymással. A legjobb európai rendezőt a dán Susanne Bier (Brodre), az olasz Roberto Faenza (A nap fé­nyében), az osztrák Michael Ha­neke (Caché), a spanyolÁlex de la Iglesia (Elszabott frigy), a lengyel származású Pawel Pawlikowski (Szerelmem nyara), a román Cris- ti Puiu (Moartea domnului Laza- rescu - Lazarescu úr halála) és a német Wim Wenders közül vá­lasztják ki az EFA tagjai. A legjobb európai színésznő dí­jáért Juliette Binoche (Caché), Sandra Ceccarelli (Az élet, amit szeretnék), Julia Jentsch (Sophie Scholl - Die letzten Tagen), Con­nie Nielsen (Brodre), Natalie Press (Szerelmem nyara) és Aud­rey Tautou (Túl hosszú jegyesség) verseng. A legjobb európai színész díjára jelöltek között van Dániel Auteuü (Caché), Romáin Duris (De battre mon coeur c’est arrte), Henry Hübchen (Alles auf Zucker!), Ul­rich Matthes (A küencedik nap), Jérémie Renier (L’Enfant) és Ul­rich Thomsen (Bryder). A legtöbb jelölést, szám szerint ötöt, a Brodre kapta, négy kategó­riában esélyes a Caché, a Kívül tá­gasabb, a Szerelmem nyara és a francia-amerikai koprodukcióban készült Túl hosszú jegyesség, a Sophie Scholl - Die letzten Tagen című fűmnek pedig három jelölés jutott, (ú) Ötven éve adták át a felújított bécsi Staatsopert • • Ünnepi hangverseny MTI-HÍR Bécs. Szombaton este ünnepi hangversennyel emlékeztek meg a bécsi Staatsoperben arról, hogy ötven esztendeje, 1955. novem­ber 5-én gördült fel először a füg­göny a második vüágháború után felújított dalszínházban. A koncert műsorán részletek hangzottak el az 1955-ös év első hat operapremieijéből. Az opera­ház zenekarát többek közt Zubin Mehta, Christian Thielemann, Daniele Gatti és Franz Welser- Möst vezényelte, és olyan vüághí- rű operaénekesek léptek fel, mint Edita Gruberova, Agnes Baltsa és Placido Domingo, valamint az ak­kori premier előadások főszerep­lői közül Christel Goltz, Sena Jurinac és Waldemar Kmentt. A hangverseny előtt került sor az új Staatsopoer Múzeum ünne­pélyes megnyitására, amelyben az első kiállítás az operaház tör­ténetét mutatja be 1955-től nap­jainkig. Edita Gruberová a Staatsoper ünnepi hangversenyén (AP-felvétel) Kemenesi Zsuzsanna fényképkiállítása a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében A történet részei, alakítói vagyunk Kemenesi Zsuzsanna a kor­társ magyar fotóművészet fiatal generációjának egyik legtehetségesebb és legere­detibb, nemzetközileg is is­mert és elismert alkotója. „Sweet like cherry, fine like wine” (Édes, mint a cse­resznye, finom, mint a bor) című kiállítását most a po­zsonyi Magyar Intézetben láthatják az érdeklődők. H1ZSNYAI ZOLTÁN A fiatal magyar fényírónő kiállí­tásának megnyitójára a 15. Fotó­hónap keretében került sor, egy olyan nap késő délutánján, amikor különböző pozsonyi helyszíneken nagyjából egyóránként nyitottak meg jobbnál jobb fotókiállítások, összesen talán fél tucat. Mindezt még a Fotóhónap honlapján tallóz­va is nehéz követni, nemhogy a ki- áűítótermek között cikázva. Beval­lom, szerény létszámú közönségre számítottam tehát, és úgy véltem, üyen körülmények között csupán az intézet törzspublikumában le­het igazán bízni. Nagyot tévedtem azonban - szerencsére és sajnos. Sajnos, mert a pozsonyi magyarok közül rajtam kívül csak hárman je­lentek meg, és szerencsére, mert a terem mégis szépen megtelt. A szlovák mellett meglepően sok lengyel, német és angol szót lehe­tett például hallani, ami arról ta­núskodik, hogy a rendezvénysoro­zat reklámja és nemzetközi meg­ítélése egyre jobb. Kemenesi Zsuzsanna rendkívül sokfelé tájékozódó, világjárt és életkora eűenére is sok elismerés­ben részesült alkotó. Életrajzát ol­vasva nem is egészen érti az em­ber, miként volt lehetséges - sok­szor egymással párhuzamosan - ennyiféle felsőfokú képzésben részt venni. Gyermekként balettet tanult, de a színi pálya lehetőségét feladva később szállodaipari és utaztatási tanulmányokat folyta­tott Londonban. Tanult vizuális nevelés szakon a pécsi egyetemen (1992-1997), és ugyanott elvégez­te a kommunikáció szakot is (1993-1999). Szakmai gyakorla­ton egy indonéziai művészeti in­tézményben volt (1996-1997), és Kemenesi Zsuzsanna fotográfiája alig száradt meg a tinta első diplo­máján, beiratkozott a Kommuni­kációs Doktori Programra (2000), de egy elnyert ösztöndíj révén még ugyanebben az évben Salzburgban is hosszabb időt töltött. És emeűett persze már mintegy másfél évtize­de fotózik. Alkotásait Olaszország­tól az Egyesült Államokig, San Ma- rinótól Jakartáig, Litvániától Né­met- és Franciaországig számos ga­lériában megtekinthette, sőt állan­dó kiállításokon is láthatja a közön­ség. Jó pár rangos művészeti és tu­dományos publikáció fűződik a ne­véhez. Már Indonéziában megje­lent egy katalógusa, 2001-ben pe­dig Magánbeszéd címmel fotóalbu­mot is kiadott. A fentiek tükrében az ember azt hihetné, Kemenesi Zsuzsanna számára fontosabb a szakmai kar­rier, mint a magánszféra. Ennek ellenkezőjéről győz meg azonban a mostani kiállítása, amelynek anyaga - őt idézve - „a privát és a nyilvános szféra kérdéseit fesze­geti, összemossa határaid’. Az át­gondoltan rendszerezett képsoro­zat első darabja például arról ta­núskodik, hogy családalapításra is maradt ideje. A szimmetrián alapuló felvételen egy gazdagon faragott, ódon családi ágy látha­tó. Az ágy közepén maga a mű­vésznő ül meztelenül, kezében a fényképezőgép kioldójával. Szét­tárt combjai közt egy nagyobbacs­ka, annak lábai közt pedig egy ki­sebb (leány) gyermek foglal he­lyet. Mindnyájan a kamera felé te­kintenek, akár egy gondosan be­állított családi felvételen. A mintegy két tucat kisméretű fotót felvonultató kamaratárlatot Csízek Gabrieűa, a Magyar Fotog­ráfusok Háza művészeti vezetője, a kiállítás kurátora nyitotta meg. A személyes hangvételű laudáció írója a barátnőt megszólítva fejti ki gondolatait Kemenesi alkotói pá­lyájának korábbi áűomásairól és itt kiállított fotósorozatáról. A talá­nyos című mostani kiállításáról egyebek mellett megtudhattuk, hogy ebben a sorozatban „szemé­lyes világod egyik legmeghatáro­zóbb részét: családi kapcsolatai­dat, lányaiddal megélt élményei­det láthatjuk”. Csízek a föntebb is­mertetett - és a többi kép minima- lizmusba hajló poétikájától némi­képp különböző látásmódot tükrö­ző - első fotóról a következőket ír­ja: a képsorozat „kiindulópontja egy önarckép, amely a jelenlét kü­lönböző megvalósulásaiban öt ge­nerációt gyűjt egy képtérbe. A konkrét személyként és az áttéte­les módon megjelenők - a család történetének részét képező, anyai ágon örökölt tárgy használatában -, kiegészítve egymást, a múlt, je­len, jövő időtengelyén a folytonos­ságot jelenítik meg. Ők is, mint mi mindannyian, részei a történetnek és alakítói is egyúttal.” (Az „örö­költ tárgy” megemlítésével nyü- vánvalóan az említett családi ágy­ra történik utalás.) Csízek Gabrieűa a kiállított fo­tók megformálásában a láthatat­lan, szellemi szférák megsejtetésé- nek szándékát is felismerni véli. „E képek nem csak a konkrét bizal­mas szituációk képi megörökíté­sei, hanem kitágulnak képzeletbe- ű elemekkel is. Mindaz a tudás, képzet, emlékkép megmutatható- vá válik, ami belső valóságunkat építi fel és oly meghatározó a kül­ső valóság értelmezésében is. A fi­zikai tér szimbolikussá válik, a gyerekjáték meséivé, egy szombat délután pedig álommá.” Maga Kemenesi a kiáűításhoz írott elő­szavában erre a módszerre (is) utalva úgy fogalmaz, hogy a kiállí­tás „arra hívja fel a figyelmet, hogy valaminek a hiánya a képen éppúgy megkonstruálja a teret.” És valóban! Aki átéléssel nézi végig a fényhatások és formák önfeledt játékaiból kibomló, le­heletfinom utalásokkal és ritka szép, ámde a drámaiságot sem nélkülöző pillanatok megörökíté­seivel teli képsorozatot, úgy érzé­keli: jól megkonstruált, izgalmas és fölöttébb hiteles szellemi térbe csöppent. Ünnepi tanácskozást tartott Pozsonyban a Magyar és a Szlovák Tudományos Akadémia vezetősége Száznyolcvan éves közös gyökerek NAGY ILDIKÓ November 3-án volt 180 éve, hogy Széchenyi István gróf a po­zsonyi országgyűlésben bejelentet­te: birtokai egy évnyi jövedelmét, azaz 60 000 forintot felajánl egy magyar tudóstársaság létrehozásá­ra. Ezzel a Magyar Tudományos Akadémia alapjait rakta le. Kos­suth Lajos szerint „ujjait a kornak ütőerére tévé, s megérti annak üté­sét”. Széchenyi valóban megértet­te, hogy hazája csak akkor tud fej­lődni és lépést tartani a fejlett vi­lággal, ha intézményesíti tudomá­nyos életét. Előrelátó gondolkodá­sával, de főleg tetteivel méltán ér­demelte ki a „legnagyobb magyar’ megtisztelő címet. Nagylelkű gesztusát egy évszá­zad múltán törvénybe iktatták, s azóta november 3-át a magyar tu­domány napjaként tartja számon az utókor. Szinte magától értetődő, hogy ezen a napon és a hajdani helyszí­nen, a mai pozsonyi Egyetemi Könyvtár épületében tartotta meg ünnepi tanácskozását a Magyar és a Szlovák Tüdományos Akadémia vezetősége 180 éves közös gyöke­rek címmel. A szervezők, a Magyar Köztársaság Nagykövetsége, a somoijai Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Magyar-Szlovák Törté­nész Vegyes Bizottság az évfordu­lót tartották a legjobb alkalomnak arra, hogy az érdeklődők néhány előadás révén betekinthessenek a tudományosság berkeibe. Dušan Kováč történész, az SZTA alelnöke ünnepi előadásában nagyra érté­kelte az MTA létrejöttét és annak vitathatatlanul erős hatását a szlo­vák tudományosság kialakulására a 19. században. A rendszerváltás utáni együttműködését a két intéz­ménynek átlagon felülinek nevezte a szlovák szakember. Glatz Ferenc professzor, aki el­nöke is volt egy időben az MTA­nak, azt a gondolatot vetette fel, hogy meg keűene vizsgálni, miről vitatkoztak, mit adtak egymásnak a 19. században a Kárpát-meden­cében élő értelmiségiek. Vajon mennyire voltak európai műveltsé­gnek, s mennyire értették a kor ten­denciáit. Hogy Széchenyi értette, az biztosra vehető, műiden tette ezt bizonyítja. Azt is meg keűene vizs­gálni Glatz Ferenc szerint, vajon a mai értelmiségiek mérhetők-e eu­rópai mércével, s képesek lenné- nek-e olyan nagy tettekre, mint elő­deik voltak 150 évvel ezelőtt. Szarka László történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a magyar-szlovák tu­dományos kapcsolatok sokrétűsé­géről, és a párbeszédet segítő, ám néha akadályozó tényezőkről szá­molt be. Annak a meggyőződésé­nek adva hangot, hogy az újjáala­kult Európában a tudományos ku­tatás is megtalálja a maga megér­demelt helyét. Végh László, a Fórum Intézet kutatója a szlovákiai magyar in­tézményrendszer kialakulását te­kintette át, hangsúlyozva azt a ma már megvalósított elvet, hogy sa­ját kezünkbe keű vennünk sorsun­kat, mert a ránk váró munkát he­lyettünk senki nem fogja elvégez­ni. Előadásához kapcsolódott a hazai magyar szeüemi műhelyek bemutatkozása. A Selye Egyetem, a Selye Koüégium, a Mercurius Csoport, a Gramma Nyelvi Iroda, a Kempelen Farkas Társaság, a Re­formátus Gyűjtemények, a Fórum Intézet, valamint a pozsonyi, a nyitrai és a besztercebányai ma­gyar tanszék megannyi helyszíne a színvonalas szeüemi munkának. A kérdés csak az, külön-külön vagy összefogva hogyan tudják „ujjúkat rajta tartani a kor ütő­erén”, s hozzájárulni ahhoz, hogy a szlovákiai magyar tudományos­ság a 21. század követelményei­nek is megfeleljen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents