Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-29 / 251. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 29. Családi kör 13 Gyertya lobban, fénye messzire, a szélrózsa minden irányában röpíti a hírt: emlékeznek Mindenki sírkertje Vallásos emlékű napokon, évszakoktól függetlenül virágba borul a sírkert (Csepécz Szilvia felvétele) A földbirtokos felesége, aki a falu közepén felépítette a templomot, olyan anyagi háttérrel rendelkezett, hogy elkészíthette volna mindenki sírkertjét is. Teljesen más indíttatásból nem tette. PIERZCHALA JÓZSEF A község és a környék lakosai adakozásból emelték az útszéli árok mellett. Mindenki sírkertje jogilag senkié, gyakorlatilag mindenkié. A falu elején négy kőoszlopból, kovácsoltvas kerítéssel körülvett, ember nagyságú kőkereszt. Jézus Krisztus megfeszített alakja, töviskoszorúval, lehajtott fővel, nevét elhallgató művész alkotása. Az emberek emlékeznek. Pompás körmenet élén jött a miséző tisztelendő. Ministránsok hozták a tömjént. Markos kezű emberek a templom díszeit, Szűz Mária, Szent Antal képével ékesített aranyzsinó- ros zászlót. Kántor dirigálta az iskolásokkal kiegészített templomi kórust. A falu történelmében az egyik legnagyobb ünnepnek számít, mindenki sírkertjének felszentelése. Túlélt rendszereket, emberi csatározásokat. Tanúja a határok átrendeződésének, őrzője az emberek szeretete, tisztelete, repedezett törzsű öreg akác, magános csipkebokor. Parádéztak előtte a nyalka huszárok, akiknek oldalát díszkard ékesítette, hétszilvafás nemesek. Kocsikázott előtte nádpálcával hadonászó munkafelügyelő. Csikorogva íföccsentett rá sarat tigristank. Fütyült felette katyusa. Munkaszolgálatra vezényelt környékbeli férfiak támadás előkészítéséhez lövészárkot mélyítettek. Uzsonnaszünetben a sírkert kőoszlopához támaszkodva pihent két falubeli között egy vörös csillagos katona. Beszélgettek. Dörrenés nem hallatszott, villanás nem látszott. A katona holtan esett össze. Szívét érte a mesterlövész golyója. A falubeliek, a sírkert sérteüen maradt. A csata hevében megvakult, korábban ágyúvontatásához használt muraközi ló, megvadulva egyenesen a kőkereszt felé tartott. A több sebből vérző állat közvetlenül a kereszt előtt összeesett, elpusztult. Vitáztak, döntöttek mindenki sírkertjéről képmutató emberek. Eltüntetni, lemosni nem tudták, az immár a falu, a nép tulajdonát képező útszéli emléket. Létezik, van, hirdet! A hatalmas, világjáró kamion so- főije alig észrevehetően fejet hajt, amikor elhalad mellette. A fürge, rikító színű autó vezetője keresztet vet előtte. Napbarnított arcú idős ember fáradt léptekkel közelít a mező hányából. Egyik kezében vízhordó demizson, másikkal a vállán pihenő éles kaszát tartja. A sírkert előtt gondosan egymás mellé rakja a kaszát, a demizsont. Keresztet vet, letérdelve imádkozik. Idegen országból érkezett lakókocsi fékez. Külföldiek fényképeznek, filmeznek. Engedélyt kérnek a bácsitól, hogy lefotózhassák. Megkapják. Mindenki sírkertje a falu kirakata. Hirdeti a békét szerető lakosság vendégszeretetét, a gondviselését. Rendelkezés, utasítás nélkül a sírkert rendezve. Az út porától a kőkereszt, az oszlopok rendszeresen lemosva. A keresztre feszített Jézus-szobor, a kovácsoltvas kerítés lefestve. A tavasz hírnöke, a mosolygós hóvirág a hó olvadását sem várja meg, kíváncsian kémleli a növekvő forgalmat. Illatos ibolya dús levelei közül előbújik a temetőbogár, melegszik a kőoszlop tövében. Az óvatos kakukk beköszön, soha nem száll a keresztre. Talán már múlt évben eldöntötte a csipkebokron hintázó tengelice fészkét, vagy inkább az öreg akác koronája közé rejtett tüskés ágakkal védett szarkafészket választja-e tojásainak becsempészésére. Erőlködik a gyom, de győz a szemet nyugtató pázsit, fürge ujjak törődése erősíti életét. Gyertya lobban. Fénye messzire, a szélrózsa minden hányában röpíti a hírt. Emlékeznek. Vallásos emlékű napokon, személyeket érintő évfordulókon évszakoktól függetlenül virágba borul a shkert. Pepo pékmester gyökerei a száz- tomyú városba, Prágába vezetnek. Betegsége nem engedi, hogy gyakran szélesebb rokonságban emlékezzen az évfordulókról. Mindenki sírkertje egész évben nyitva. Történésekről, emberekről, emberségről, szeretetről szól, hirdetve: emlékezni jó. SZÓ MI SZÓ Jelre várva PÉTERFISZONYA Állok a temetőben a sírodnál, Apám, és nagyon nem jól érzem magam. Azért, mert huszonkilenc éve megszegem adott szavamat. Amikor tudtad már, hogy a létedet őrző gyógyító mérgek ellenére sem töltesz velünk sok időt, egyre gyakrabban adtad tudtomra, nem szeretnéd, nem örülnél annak, ha novemberenként a sírodon mécsesek csillognának. Mert hogy elfújod lángjukat. Nevetve mondogattad, ha igazán jót akarok neked, finom vörösborral örvendeztesselek meg. Nem biztos ugyanis, hogy a túloldalon kapható lesz... Azóta a mindenszentek előtti napokban megyek hozzád, leülök a shkő szélére, iszom egy-két pohárkával a kedvenc borodból, a maradékot pedig beszívja a föld. Én balga, ne nevess ki, kérlek, azon örvendezek, hogy a nedű eljut hozzád. És várom, hogy erről valami módon értesítesz. Mert hiszen megígérted. Mint ahogy én is neked, hogy rendszeresen beszámolok arról, miként alakulnak a dolgaim, ám te is jelzed, hogy vagy valahol. Huszonkilenc éve várom a jelt... Ne félj, az amúgy is ősz fejem nem lenne deresebb az ijedtségtől, szívem-lelkem sem roppanna bele a felismerésbe... Ne haragudj, nem fogadhatom el jelként azt, hogy nem kap lángra a kanóc, tudnod kell, a gyufa minősége még gyatrább, mint anno. Nem tagadom, sokat foglalkoztat: mit tudhatsz az itt történtekről, érezheted-e, mennyire hiányzol? Vajon helyesen teszem-e, hogy beszélek rólad a lányaimnak, együtt nézegetjük a megsárgult fényképeket, mert mindenáron azt akarom, hogy ha majd én sem leszek, tudatosítsák, remek nagypapájuk lettél volna. Ha egyetértesz vele, ha nem - bárcsak jeleznéd -, a hamarosan világra jövő unokámat is kihozom hozzád. Persze, nem ilyenkor, amikor ugyan megszépül a sírkert a sok mécsestől, virágtól, ám a tumultusban, úgy, mint valaha, a bejárati kapukban egymást tapossák a látogatók. Mintha lekésnének valamiről. És bár tudom, azonnal ellopják, hiszen ezen a téren sem sokat változtak az emberek, viszünk neked pár szálat a kedvenc fehér szegfűdből is. Állok a sírodnál, Apám, a vörösbort elnyelte a föld, a mécses idén is pislákol, tudom, ideje volna indulnom, csak hát, várok. A jelre. Míg csak élek. Halottak napja van A fák már lerázták ágaikról rozsdás leveleiket, bár néhány makacs- kodóval még birkózik az őszi szél. Végül a fa is megunja, s néhány határozott lendítéssel véget vet az értelmeden küzdelemnek. Ami tavasszal még üde, friss volt, az így, az esztendőnek az őszből lassan télbe érkező szekerén megfakulva, fáradtan zötykölődik. Mint az ember, kinek gyermekkori parázs viháncolása mára már remegő léptekké szelídült. Kinn állok a temetőben, és apám jut eszembe. Nehéz elhinni, hogy már lassan egy évvel öregebb vagyok nála. Az én koromban őt már nem gyötörték a földi lét gondjai-bajai. Örökre fiatal maradt. Könny csordul le az arcomon. Velem sír a gyertya is a hanton. Viaszos könnye lecsordul a szárán s a földben egybeolvad a többivel. Körülöttem a lángoló temető ezernyi gyertyaszemével szelíden vigasztal a tompa csendben. Ne súj! Nézd a gyermekeket. Nézd, müy serényen gyújtogatják a gyertyákat a síron. Ne dorgáld meg őket, hadd piszkálják a kihűlt viaszos földet. Hagyd játszani a gyerekeket. Ők tudják, nem vagyok más, mint átmeneti hajlék, az elnyűtt test rozoga szállása.- Nagyapánk fent van a mennyországban az Istenkével - mondják, ha megkérdezed őket. Mert ők még tudnak hinni.- Nézd, apu! Ez olyan, mint egy barika, ez meg egy szívecske - csü- lan fel fiam szeme a mécsesek fényében. - Majd hazaviszem mindet, és csinálok belőlük nagyapának egy nagy gyertyát. Apró kezecskéje már feketéllik a viaszos földtől, és kabátja ujján is nyomot hagyott a meleg viasz, mégsem haragszom rá. Mert már én is tudok hinni. Köböl Zoltán KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. október 15-16. BOLEMANT ÉVA Szombaton a már meglévő könyvek mellé még hiányoztak a játékok, így a közeli kis ajándékboltba indultunk választani valamit a fiúknak. Ez a kis bolt egy igazi kincsestár. Megvallom, én is szívesen járok ide, bár tudom, hogy üres kézzel sosem távozhatunk, a gyerekek minden alkalommal találnak valami jópofa dolgot, amire mindenképpen szükségük van. Születésnapi ünnepségre készülünk, az iskolával ugyanis ősszel megkezdődik a születésnapi partyk sorozata is, aminek se vége, se hossza. Most két kisfiútól kaptunk meghívást. Lewis és Harris testvérek. Itt a gyerekpartyk pontos forgatókönyv szerint zajlanak. A szülők megveszik a Party Shopban az előre nyomtatott meghívókat, a szalvétákat, tányérokat, poharakat és a party-bag elnevezésű kis műanyag táskákat, melyben az ünnepségen részt vevő gyerekek apró játékokat, egy kis édességet és a születésnapi torta darabkáját kapják útravalóul. A Bonnyrigg nevű városrész szabadidőközpontjában került sor az eseményre déli 12-től 2 óráig. Szinte minden szabadidőközpontban, így itt is kibérelhető a játékterem, amit errefelé puha játékteremnek hívnak, mivel párnákkal és matracokkal, puha kis labdákkal van berendezve, ahol a gyerekeknek nem történhet semmi bajuk. Az ajándékátadás után ide vonult az ünneplő sereg. Húsz kisfiú és két kislány. A lányok pár percen belül kimenekültek a helyszínről, és inkább a szülőkkel kávéztak az előtérben, a fiúk pedig vad játékba kezdtek, és mérhetetlenül jól érezték magukat... Egy óra elteltével következett a másik teremben a frissítő, itt a gyerekek egy kicsit megnyugodtak, ezután még maradt fél óra a további ugrálásra egy felfújt óriásmatracon. Ezt már csak a kis táskák szétosztása követte, végül mindenki elégedetten távozott. A születésnapi ünnepségeken a gyerekek nem igazán játszanak egymással, tulajdonképpen nem is nagyon fontos, ismerik-e egymást. Lehetnének ott idegen gyerekek is, nem hiszem, hogy feltűnne az ünnepeknek. Hát ilyenek errefelé a gyerekepartyk. Nem messze voltunk a kertünktől, így megálltunk egy kis őszi betakarításra, az ágyások már a kiérdemelt pihenőt élvezik, csak a póréhagyma, a cékla és a kelbimbó, no meg némi petrezselyem foglalja a földsávokat. Szép őszi nap volt, a kert minden színben pompázott, öröm volt sétálni és tenni-ven- ni benne. Hazafelé menet megálltunk ismerőseinknél, egy kis krumplit, póréhagymát, óriás méretű zöldbabot és egy csokor zöldpetrezselymet csomagoltunk nekik egy szatyorba. Éppen uzsonnára érkeztünk, az asztalon a legutóbbi látogatójuktól kapott házi szalonna volt felszeletelve vöröshagymával és omlós fehér kenyérrel. A nem húsevők csalódottságát látva a háziasszony nagyon ízletes lazacot kínált a szalonna helyett. A tenyésztett lazactól ízben és szűrben is különbözött ez a hal, melyet az egy hónappal ezelőtti, észak-skóciai halászhajón tett kirándulásán szerzett a házigazda. Nem maradtunk sokáig, aznapra a jó időnek is vége szakadt, s mire a fővárosba értünk már ömlött az eső. Vasárnapra az itteni fogadott nagymamánktól, Joantól kaptunk még néhány hété meghívást, aki a Frederik utcai tradicionális anglikán egyház tagja. A Szent Vince- kápolnában ezen a vasárnapon a hálaadás ünnepén a termény meg- áldásának alkalmából az edinburghi püspök is részt vett a szertartáson. A feldíszített templomban lassan gyülekeztek a hívők. Mindenki kosarából, táskájából előkerült valami finomság. Mi ma- jonézes krumplisalátát, itt élő szlovák barátnőnk pedig ehhez illő rántott húst készített, később az egész percek alatt elfogyott. A szertartás befejeztével az előre, negyven személyre terített asztalokhoz ültünk, ahol már várt az előétel és a finom bor. A teremben ünnepélyes volt a hangulat, az atya, aki több mint húsz éve vezeti ezt a gyülekezetét, meghatódva mondta el az étkezés előtti imát, és invitálta a résztvevőket az ebéd elfogyasztására. Finomabbnál finomabb sütemények zárták az ünnepi lakomát, és a kellemes, meghitt beszélgetés után már hazafelé menet tudatosítottuk csak, hogy több mint négy órát töltöttünk el a templomban, és a mi gyerekeink, bizony, még csak nem is rosszalkodtak... Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait.
