Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-29 / 251. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) CSALÁDI KOR Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2005. október 29., szombat 9. évfolyam 43. szám „...az életet kell olyan egyértelműen, számítások és válogatás nélkül szeretni, hogy ez a szeretet természetesen, az élet részeként foglalja magába a halál szeretetét...” (Rilke) (A szerző illusztrációs felvételei) rodva közölte a gyászoló rokonsággal (köztük a néni egyeden fiával!), hogy kizárólag a Jóisten mentheti meg az elhunyt lelkét, amiért nem vette fel az előírt utolsó kenetet. A nénit sokadik, értelmetlennek bizonyult kórházi kezelése után hónapokig otthon ápolta a családja; férj, feleség, unokák órára beosztották egymást. Remélem, ez az egyházi feddés nagy-nagy kivétel! Nem szeretnék párhuzamokat vonni, de mint gyakorló katolikus hívőt (aki más világvallásokról is tanult egyet s mást), engem bizony nem hittanórán, hanem a gyakorlatban tanítottak meg arra (örökké fényes emlékű nagyanyám), hogyan lehet a haldoklót átsegítem az élet és halál közti mezsgyén. Párhuzam lehet a teljesen más világ-, élet- és halálképet megfogalmazó buddhizmus is, melynek mélységeibe nagyon kevés európai ember képes behatolni (ez meghaladja mind a jelen írás, mind az én tudásom terjedelmét). Az élet számukra sem ér véget a halállal, de ők - amellett, hogy szertartásaik során többek között szintén évezredes imákat mormolnak a haldokló ágyánál, fájdalmukat visszafogva is igyekeznek annak segíteni. Mert a lényeg, hogy ott vannak, az élettől már hajszálnál is vékonyabb fonallal kötődő haldokló mellett. Akin már semmilyen földi törvény nem kérhető számon. A békés, méltóságteljes haldoklás és halál szerencsére nálunk sem a szigorú, értelmeden dogmákat recitáló egyházi embereken múlik. A haldoklók érzéseiről, gondolatairól szerzett tudásunkban, és az életük végéhez közeledők elkísérésében nagy szerepe van a Hospicemozgalomnak, amely 1967-ben, Cicely Saunders vezetésével indult Angliában. (Az angol hospice szó jelentése: menedékház, vendégfogadó). A Hospice kifejezetten a már aktív kezelésben nem részesíthető, végstádiumban levő betegeknek igyekszik segítem. Akiknek ellátása sajnos attól a pillanattól kezdve, hogy lemondanak róluk, gyakran méltadan körülmények között zajlik. (A Magyar Hospice Alapítvány 1991-ben alakult Musz- bek Katalin onkológus vezetésével, Polcz Alaine, rákbeteg gyermekekkel foglalkozó gyermekpszichológus kezdeményezése nyomán. Az első szlovákiai Teréz Anya Hospice 2003-ban jött létre, Alica Valkyová vezetésével, Bardejovská Nová Ves- ben.) Munkájukat orvosok, ápolók és más önkéntesek segítik, olyanok, akik nem fogadják el, hogy a halál mindig mások sorsa. Mert mi haláltagadó társadalomban élünk, amely elidegenít magától mindent, ami nem egészség és nem teljesítmény. De a legelképesztőbb, hogy miközben fokozódik a halállal és a gyásszal kapcsolatos elfojtás, a média feketehír-vadászatával szinte megszállottja lett e témáknak. A halál a híradóban, a filmeken kom- mercionalizálódott tömegkultúra lett, e nélkül már szinte el sem tudunk aludni. És milyen nyugodtan alszunk! „A halál az élet másik oldala” Elveszíteni valakit, akit szerettünk, az emberi lét legfájdalmasabb tapasztalata. És megköveteli magának mind az érzések kifejezését, mind a fájdalom megszelídüléséhez szükséges időt. A gyásznak, a szomorúságnak nem köny- nyű hangot adni. CSEPÉCZ SZILVIA A „gyászév” kifejezéssel a legtöbb kultúrában találkozhatunk, de valójában nem a gyászidő határát kívánja megszabni, csupán azt érzékelted, hogy egy év leforgása alatt átélünk minden évfordulót (születésnapot, névnapot, ünnepeket), amit ezentúl a másik nélkül kell eltöltenünk. Viszont nem vagyunk egyformák gyászunkban sem, mindnyájan másképp éljük meg a veszteségeinket. Az emberi létezés alapvető ritmusa kötések és oldások, ragaszkodás és elengedés egymást feltételező és kiegészítő sorozata. Ennek elfogadása és átélése gyászunk alapja is. A mindenszentek és az azt követő halottak napja egyházi jellegén túl fokozatosan vált általános népi megemlékezéssé. Ilyenkor mindenki kilátogat a temetőbe, meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, koszorúkkal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyákat, mécseseket gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek. A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a magyarázata: azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. A halál talánya, a lét és nemlét, a van és a nincs egymást feltételező és kizáró viszonya mindig is azon nagy rendező kérdések közé tartozott, amelyre minden korban megszülettek az adott kultúrára jellemző válaszok. A halállal kapcsolatban vüágszemlélettől függetlenül mindenkiben kialakul valanülyen félelem. A leggyakoribbak: az ismeretlentől, az addig vezető esetleges fájdalomtól és leépüléstől, a kiszolgáltatottságtól, szeretteink, javaink, személyiségünk, énünk elvesztésétől, a túlvüági büntetéstől, az emberiség további történelméből való kimaradástól, az ürességtől, a nem létezéstől való félelem. Norbert Elias szerint az embereknek nem is a halál ténye okoz problémát, hanem az, hogy tudnak róla. Bár a halál, a végesség gondolatának elfojtása nem századunk terméke, korábban a haláltudat leküzdésében kollektív mítoszok és szertartások uralkodtak, melyek nagy része az élet végtelen folytatását ígéri. A halált egyik civilizáció sem tudja megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti. És nem is az elmélettel van baj - a mélyen hívő ember nem elemezni és bizonyítani próbálja a túMági létet, hanem annak tudatában éli mindennapjait, hogy a lélek nem enyészik el a testtel -, a probléma a gyakorlatban jelentkezik. A halál utáni élet ugyanis (bármüyen vallást követ egy nyugati ember) éppen attól riasztó, mert semmit, de semmit nem tudhatunk róla pontosan. (Még a halálküszöbről visszatérők vallomásai is egyéni képzeteknek tűnnek.) Korunk válasza a halál kérdésére,a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szülte teljesen átformálódott. Mások halála a lelki megrázkódtatáson kívül azért is szorongáskeltő, mert figyelmeztet saját múlandóságunkra. Ezért a legtöbben megpróbálják elkerülni azokat, akik erre emlékeztetnek: a haldoklót, a gyászolót és azokat is, akik velük foglalkoznak. E kollektív haláltagadás következménye, hogy manapság az életünk nem befejeződik, hanem abbamarad. Az élet két legmagányosabb aktusa, a születés és a halál között óriásivá növekedett a különbség. Elgondolkodtató, hogy legszemélyesebb, bensőséges környezetet igénylő eseményeink hogyan kerültek át a maguk természetes közegéből intézményes keretek közé - az egészségügybe. Embernek emberhez fűződő kapcsolata alakult át egyén és intézmény - szociális otthon, kórház, intenzív osztály - kapcsolatává. A fejlett országokban az emberek 70-80 százaléka kórházban hal meg, az otthoni környezet lelki és eszközi (anyagi?) lehetőségeinek megteremtése ritkán vállalt feladat. Ennek oka többek közt az is, hogy a mai családokban a nők dolgoznak, és gondozói szerepkörük ellátására gyakorlatilag alig jut idő és energia. De a praktikus okokon túl az otthoni halál talán túlságosan valóságos, és ezért gyakran elviselhetetlen volta is jelentős szerepet játszik az elutasításban. Még nincs egy éve, hogy fél éjszakát töltöttem - riporterként - egy kórház intenzív osztályán. A szolgálatos nővérke gyakori esetként említette, hogy amikor közük a családdal, hozzátartozójuk rövid időn belül meg fog halni, és javasolják, hogy ezt az időt otthon tölt- hesse el, a családtagok pár nap, sokszor már pár óra elteltével visz- szaviszik őt a kórházba, mert képtelenek vele lenni. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, a haldokló szobájában lenni kínos, de nem ott lenni még kínosabb. Ágyban, párnák között Felejthetetlen élményem, hogy amikor egy hirtelen szívrohamban elhunyt, nagyon kedves, idős néni temetésén vettem részt, a temetést celebráló katolikus pap felháboAz embereknek nem is a halál ténye okoz problémát, hanem az, hogy tudnak róla A szeretett személy földi létének elbúcsúztatása, a megmásíthatatlan tényének elismerése egyúttal az emlékezés, a múltba révedés, a vele élt élet kutatásának kezdete is. A temetés után ez a gyász leghosszabb és legnehezebb időszaka. A harag, a düh, az önvád nem helyénvaló érzéseinek felbukkanása a gyász elengedhetetlen része. Különösen nehezíti a veszteség hírének elfogadását, ha a halál váratlanul, erőszakosan vagy ön- gyilkosság formájában történik. E halálnemek még nehezebb terhet rónak a gyászolóra. Amikor valakinek támasza szeretnénk lenni gyászában, nagyon fontos annak Halálélmény, gyászmunka feüsmerése, hogy ki milyen típusú segítséget tud nyújtani (és képes-e egyáltalán más fájdalmának, könnyeinek, erős és kiszámíthatatlan érzelmeinek elviselésére). A támasz sajnos legtöbbször csak a halálhírtől a temetésig tart, holott a drága halott teljes elengedése több szakaszból áll, és akár egykét évig is eltarthat. A temetés a szakemberek szerint a gyász feldolgozásának legfontosabb elválasztó rítusa. A temetési szokás „készenlétben tart egy közismert, kötelező érvényű koüektív viselkedési programot (vaüási szertartások), amellyel a krízishelyzet áthidalható”. Az idők folyamán a temetőkkel együtt (mai formájuk a 18-19. században alakult ki) a szokások is rengeteget változtak. Korunkban egyre gyakoribb például a hamvasztás, az umateme- tők látványa. A nők általában természetközelib- bek, ezért talán minden biológiai életeseményt sokkal jobban elfogadnak. A férfiak sokkal zártabban gyászolnak. Pedig a sírás az érzelmek nyomás- csökkentő szelepének nagyon is szükséges szerepét tölti be. Ami az életkort illeti, tévedés azt hinni, hogy a gyerekeket meg lehet óvni a halállal való szembesüléstől. Az óvodás kor az első olyan időszak, amikor felmerülhetnek erre vonatkozó kérdések. A gyermek temetésre vitele óvodás kor alatt indokolatlan. Ettől kezdve azonban fontos lehet, mert a szertartás a halál realisztikus tényének felfogását és tudomásul vételét segíti elő. Feltéve, hogy elmondjuk neki, mi miért történik, és válaszolunk a kérdéseire. A halálról, a halottról és az élettartamról való elmélkedés kisiskolás korban (6-8 évesek között) figyelhető meg ismét. Ebben az időszakban a gyermek gyakran játszik halált, temetést - mereven fekszik stb. De a halálképzete még mindig az alváshoz kapcsolódik, amiből fel lehet ébredni. A serdülőkorban (8-9 éves kortól) döbben rá először, hogy a halál végleges és törvény- szerű állapot. A kamaszkor viharos testi-lelki-szellemi változásai ismét felszínre hozzák a születés és halál, vagyis az élet értelmével foglalkozó kérdéseket, hiszen ezek mentén formálódnak ki egyéni világszemléletünk főbb alapvonalai. Nagyjából ebben az időszakban jelenik meg a felnőttekre jellemző halálfélelem érzése. A felnőtt embernél negyvenes éveinek környékén következik újra egy olyan időszak, amikor annak feüsmerése, hogy túljutottunk az életünk felén, ismét gyakrabban hívja elő a halál gondolatát. Végül az időskor a maga természetességével hozza az elmúlás gondolatát, a számlák ekkor zárulnak, intenzíven érezzük testi erőnk és szeüemi teherbírásunk fokozatos csökkenését. Hatvan év felett az idősek 50%-a mérlegeli életútját, további életesélyeit, hetvenen túl pedig az emberek 90%-ában szülte áüandóan jelen van a halál közeledésének gondolata. (-csepécz-)
