Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-15 / 239. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 15. Családi kör 13 Általában az lép ki a kapcsolatból, aki kevésbé érdemli meg azt, mégis annak rosszabb, aki örülhetne ennek Ennyi volna a szeretet? (Nagy Norbert felvétele) Amikor azt hallod, szeretlek, vajon mire gondolsz? Elhiszed? Feltételeket szabsz? Érthetetlen a struccpolitika, az emberek menekülése a problémák elől, talán saját maguk elől. Sajnos sokszor későn bizonyosodik be, hogy valaki rosszul döntött. Akkor, amikor már nem kaphatja visz- sza a szerelmét, a családját. KÓKAI KATA Sokat gondolkodtam azon, vajon miért jutott oda a világ, ahol most tart. Persze, kevés a házasság, sok a válás, mindenki dobálja a partnereket. De vajon szeretet-e az, ha feltételeket szabunk a másiknak? Nem tudom, hogy vallás, családi háttér vagy a környezet az, ami befolyásolja az embereket, de tény, hogy ma már mindenki elfut a problémák elől. Ma az „örökké sze- redek” sokszor csupán annyit jelent, „addig szeretíek, amíg semmiben nem akadályozol, s úgy viselkedsz, ahogyan én szeretném”. Holtomiglan-holtodiglan Mégis látni néhány csodát, olyan családokat, akik holtomiglan-holtodiglan kitartanak egymás mellett, s bármit megtesznek kapcsolatukért. Nem adják fel, főként akkor nem, ha tudják, hogy hibát követnének el. Hiszen egyeüenegy igazi, egyeden nagy ő létezik mindenki számára. S ha ezt a lehetőséget valaki futni hagyja, az a saját életét teszi tönkre. Elmenekülünk a problémák elől, vagy ha nem sikerül megoldani őket, szerelmünk valahogy mégsem bizonyul elég erősnek. És általában az a fél lép ki a kapcsolatból, aki kevésbé érdemli Három perc szerelem meg azt. Mégis annak rosszabb, aki örülhetne, hogy lehetőséget kap az élettől egy őszintébb, toleránsabb társ megtalálására. A szeretet erőfeszítés És pontosan azért rosszabb neki, mert tudja, hogy a másik mekkora baklövést követ el, de nem segíthet rajta. Érdemes kiindulni a vallásból (még akkor is, ha valaki ateista), mert megszívlelendő tanácsokat ad. A „ne hazudj”, „felebarátod tulajdonát meg ne kívánd” és hasonló alapelvek elengedheteden feltételei egy jó kapcsolatnak. Hiszen a szerelem egy idő után átalakul szeretetté, egy mindennél erősebb, összetartóbb érzéssé. És sajnos ma az emberek többsége, ahogy a munkában, a magánéletben is csak a sikereket, hajszolja. A szeretetté átalakult szerelmet „ellaposodott, unalmas” kapcsolatnak nevezi. Kívülről nézve nemcsak érthetetlen, egyenesen hazugság, amikor „szeretíek, de ez nem működik” szavakkal valaki felrúg egy kapcsolatot. Hiszen minden ember változhat, ha valóban szereti a másikat, csak tenni kell érte. De több energiát igényel ez, mint az egyszerűbb út, a menekülés. Gondolkodjunk! Legyen ez jó lecke mindenkinek, aki nem gondolkodott el azon, vajon mit is jelent a szeretet, amit nem lehet ajándékokkal megvenni, megmagyarázni. Ha egyszer feladod, örökre ehonthatod az életedet. Talán nem most jössz rá, csak ha már mindent megtettél, amit a partnered mellett nem tehettél. Akkor, ha egyszer megnyugszol, és rájössz, hogy családot szeretnél, nyugalmat, de már nem találod az igazid. Nem kaphatod vissza azt, akit egyszer elvesztettél. És ha valóban szereted, nem csupán megszokás köt hozzá, akkor egy kapcsolat bármilyen áldozatot megér. Beszélgessünk! Számtalan, kívülről jónak tűnő kapcsolat megy tönkre egyik napról a másikra. Pedig néhány szó, és egy kevés tolerancia akár egy életre is összeköthet két embert. Látszólag ok nélküli szakítások és válások tanúi lehetünk nemcsak környezetünkben, hanem akár a saját családunkban is. Érthetetiennek tűnik, amikor egy kapcsolat hirtelen elhi- degül, s a két fél érdektelenné válik egymásnak. Pedig ez a folyamat hosszabb, nem egy nap alatt zajlik. Akár hosszú éveken át megtartható egy olyan kapcsolat, amelyben a két fél nem egymással, hanem egymás mellett él. Az elhidegülés oka legtöbb esetben nem a másik fél „unalmassá” válása, hanem a hónapok, évek alatt összegyűlt, ki nem mondott sérelmek tömege. Okok Míg a válások legnagyobb részét a nők kezdeményezik, s az indokok között a félj alkoholizmusa vagy más szenvedélybetegsége szerepel első helyen, a nem hivatalos kapcsolatok inkább az egyik vagy mindkét fél félrelépése miau mennek tönkre. Nem egy esetben csak későn döbben rá a két fél, hogy életvitelük alapvetően különbözik, s a legmerészebb kompromisszumok sem segítenek az arany középút kialakításában. A túlzott óvás éppolyan kellemetien lehet a partner számára, mint a teljes kisajátítás. Tulajdonképpen ugyanaz történik mindkét esetben; a partner elveszíti személyes szabadságát, s felnőttként hosszabb-rövidebb idő elteltével lerázza béklyóit. További problémát jelenthet az alkalmazkodás, főként, ha egyik, esetieg mindkét fél sokáig egyedül élt korábban, és saját életvitelét megszokva nem tudja elfogadni mások szokásait. Út a megoldáshoz Talán néha már közhelynek tűnik, hogy beszélgessünk, magyarázzuk el problémáinkat a másik félnek, mégsem létezik ennél egyszerűbb és hatékonyabb módszer a megoldásra. A problémák megoldásának halogatása eltávolodáshoz, a kapcsolat megromlásához, egymás hibáztatásához vezethet. Bár nem tűnik a legfontosabb pontnak, a kommunikáció elen- gedhetetien egy kapcsolaton belül. A sérelmek őszinte megemlítése és megbeszélése sokat segíthet önmagunk és partnerünk megismerésében és megértésében, ezáltal a megoldáshoz is közelebb kerülünk. A hosszú ideig halogatott, vagy vitába torkolló beszélgetések elmérgesíthetik a kapcsolatot, s a két fél inkább megtartja a „tisztes távolságod’. Egy idő után pedig feltűnik egy külső személy, s bár látszólag ő zilálja szét a pár boldogságát, valójában csak motivációt jelent a megromlott kapcsolat megszüntetéséhez. (csaladinet) SZÓ MI SZÓ Otthon és itthon MOLNÁR MIRIAM „Jáááj, de jó kis frizurát szereztél magadnak, szépségem!” - mondta a sarki hajléktalanunk, aki régi ismerősként köszöntött augusztus végén. Bele is dobtam az éppen visszakapott aprót a kis papírpoharába, ahogy kiléptem a koreai fűszeres boltjából, ahol nosztalgiából német tejcsokit vettem borsos áron. „Köszönöm - mondom én -, ilyet csak Nagyme- gyeren lehet szerezni, ott is csak Szalay Vikinél.” A hajléktalan erre elneveti magát, és azt kérdi: „Hát az a Nagymegyer meg hol van? És ez aViki, ez Viktória vagy Viktor?” „Szlovákiában, Közép-Európában, ahonnan nemrég jöttem. És ez a Viki, Viktória.” „Hát akkor isten hozott itthon, Viktóriának meg üzenem, hogy nagyon tehetséges!” - köszön el a sovány fekete férfi, és én megígérem, hogy továbbítom az üzenetet. Egyébként nem ő volt az első, aki felfigyelt a frizurámra. A metrón is megszólított egy hölgy, majd azt mondta: „Akkor bizony felesleges elkérnem a fodrásznője telefonszámát, ugye? Hacsak nem készülök Szlovákiába mostanában? - mosolygott huncumi, majd hirtelen hozzátette: - Jé, de hisz maga akkor most hazulról jött haza!” És az utcai sapkaárus sem állta meg szótianul, ő is megkérdezte, ki a fodrászom, ő is nagyokat pislogott, amikor szépen, magyarul ejtve próbálta kimondani a megyeri Viktória nevét. A kislányok, akikre néha vigyázok, örömmel fogadtak, s ültek egyszerre az ölembe, miközben - ugye nem meglepő ezek után - a hajamat fogdosták, a frizurámat dicsérték, és azt kérdezték: „Mikor jöttél haza? És milyen volt otthon? És örülsz, hogy most már itthon vagy?” Persze, nagyon jó volt otthon és nagyon jó itthon is, és azt gondolom, valamiféle külön kegyelem, ha az ember több helyen is biztonságban, kényelemben, otthon érezheti magát. Legújabb fiatal barátnőm, Juhette viszont pontosan tudta, mit érzek. „Én Párizsban születtem, és nekem Franciaország a kedvenc otthonom, mert akkor még együtt éltek a szüleim, s boldogok voltak. Bár Kaliforniát, ahol eddig éltem, is szerettem, most mégis úgy érzem, nagyon jó, hogy New Yorkba költöztem, és alig várom a telet, hogy sok hó legyen, és hószünet, meg nagy hóviharok! Mert tudod, Kaliforniában sosem hull a hó!” Nekem ugyan a hó nem hiányozna, de hát hozzászoktam. Az itthoni időjárás és az otthoni csak annyiban különbözik, hogy az óceán hatására, itt télen és nyáron is kellemede- nül párás olykor a levegő, s gyakran van olyan vihar, amit szárazföldön nem lehet megtapasztalni. Mióta otthonról hazajöttem, sajnos már kénytelen voltam egyszer fodrászhoz menni, mert a rövid haj gyorsan nő, és akkor bizony ápo- ladannak hat. A szokott fodrászatba mentem, ahol potom tizenegy dollálért le is rövidítették, és ahol a tükörbe nézve, miután kész lett a frizura, Vikire gondoltam. Sok kívánnivalót hagyott maga után, amit ott láttam. Nem is figyelt fel rám senki, nem is kérdezte, ki a fodrászom. így van ez itthon. No, de csak jöjjek majd legközelebb otthonról, ahová viszem is ám Vikinek itthonról a sok kedves üzenetet! No majd akkor... Már rég elfájta a szél.. (Mécs Gergely felvétele) ÍRÓ OLVASÓK A rakott karfiol története egy október eleji hétvége után MÉRI MAGDOLNA Október 9-ről 10-re virradó éjjel Kátay Orsolya rosszat álmodott. Álmában éppen egy skorpió készülte megcsípni. Az elektromos ébresztő sípolására riadva, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy csak álom volt. Ásítozva tapogatózott köntöse után. Felkászálódott az ágyból, tekintete az éjjeliszekrényen heverő álmoskönyvre tévedt. Fellapozta, megnézte, mit jelent: „Óvakodj a hamis barátoktól!” Na, ez az, gondolta ironikusan, megint jól indul a nap. Orsolya egy biztosítótársaságnál dolgozott, ahol nem érezte éppen rosszul magát, csupán egyik kolléganője, a háromgyermekes Zsuzsa tudta néha kiborítani. Zsuzsának ugyanis más témája nem volt, mint az „aranyos gyerekei” és az az „áldott jó félje”. Mivel egy irodában dolgoztak, Orsi kénytelen volt naponta végighallgatni a három gyerek viselt dolgait, na és a félj szorgalmát.Nem mintha nem szerette volna a gyerekeket, de más témát is el tudott képzelni, mint hogy Pistike milyen jópofákat mondott az oviban, vagy Jancsi mennyire tetszik a tini lányoknak. Igazi megkeseredett vénlány lettem, gondolta, bár ezt manapság divatosan már szingli- nek mondják. Élete harmincnyolc éve alatt valahogy sosem volt igazán szerencséje. Édesanyja megözvegyült, egyedül nevelte őt nyolcéves korától. Amíg élt, nem is érezte igazán magányosnak magát. Hétköznapokon dolgozott, a hétvégén pedig kirándulgattak a mamával (főleg mikor még ő is fiatalabb volt), egyszer-kétszer még külföldre is eljutottak. Három éve viszont, mióta a mama meghalt, nem találja a helyét. A hétköznapok még csak-csak. Munka után bevásárlás, néha főzőcske is, egy-egy moziba is eljutott hasonló sorsú barátnőkkel. Na de a hétvégék és az ünnepek! Iszonyodott a többnapos ünnepektől. Volt olyan, hogy altatót vett be, és ki sem kelt az ágyból. Pedig nem is csúnya. Középmagas, a szeme szürke, a haja sötétszőke, és még az alakját sem rontották el a terhességek. Az is igaz, hogy fiatalabb korában a mama minden fiút elmart mellőle. Mindegyik ellen volt valami kifogása. Az egyik rossz növésű volt, a másik szemtelen, a harmadik proli családból származott. Az évek pedig mentek, most már ugyan hol találhatna egy igazán hozzá illő férfit. Az elváltak többnyire szélhámosok, alkoholisták, ebben a korban különben is jobban meggondolja már magát az ember lánya. A társkereső irodákat is kipróbálta, de ott sem járt sikerrel. Az utóbbi időben egyre többet gondolt újdonsült kollégájára, aki csak nemrégen került a vállalathoz, s aki már több mint két éve különél a feleségétől. Nem különösebben jóképű, nem is fiatal már, túl az ötvenen. Talán a szürke szeme dobogtatta meg Orsi szívét. Már moziban, színházban is voltak párszor. A múlt héten elhatározta, hogy meghívja őt hétvégére. Kedvenc ételét készítette el neki, a rakott karfiolt. Annak idején szegény mama ugyan mondogatta, hogy a karfiol nem igazán vendégváró, nem is férfiaknak való, na de ha egyszer ezt szereti. Sonkával készítette, úgy, ahogy az egyik divatos szakácskönyvben látta. Süteményt is sütött, sőt még egy üveg száraz vörösbort is vett a nagy alkalomra. Előző héten az összes butikot végigjárta, mire talált egy szerinte az alkalomhoz illő ruhát. Igazán nőies volt a jól felsliccelt drapp szoknyában meg a hozzá illő világoskék felsőben. Péntek estére beszélték meg a randevút. Péntekre szabadnapot vett ki, fodrásznál, kozmetikusnál is járt. Valahogy mégsem volt jó kedve. Nyolc órára beszélték meg a találkozót. Hét múlt pár perccel, mikor megszólalt a telefon. A férfi nehezen beszélt, zavarban volt. Megkérte, ne haragudjon, de két hete már, hogy ismét összejött a feleségével, és kibékültek, hiszen ott a gyerekek, nekik is így jobb. S hogy nem akarja Orsit hitegetni tovább. Ő meg kövülten ült csak az ebédlő- asztalnál. Hirtelen olyan gyengeség tört rá, mintha a lelkét tépték volna ki, a jövőt, a boldogságot ígérő reménységgel együtt. Gyűlölettel meredt a telefonra. Lassan ki- vánszorgott a konyhába. Kivette a jénai tálat a sütőből, kibotorkált a ház elé. Hirtelen feltámadt a szél, már sötét volt. Megkereste a ház előtt álló szemetesedényt, és a rakott karfiolt tálastól beledobta. Hónap végén megint többnapos ünnep lesz. Kolléganői már alig várják, ő fél tőle. Saját magának sem meri bevallani, hogy igenis, nagyon hiányzik már egy igazi család, férj és gyerek.
