Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)

2005-10-15 / 239. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 15. Családi kör 13 Általában az lép ki a kapcsolatból, aki kevésbé érdemli meg azt, mégis annak rosszabb, aki örülhetne ennek Ennyi volna a szeretet? (Nagy Norbert felvétele) Amikor azt hallod, szeret­lek, vajon mire gondolsz? Elhiszed? Feltételeket szabsz? Érthetetlen a struccpolitika, az emberek menekülése a problémák elől, talán saját maguk elől. Sajnos sokszor későn bizo­nyosodik be, hogy valaki rosszul döntött. Akkor, ami­kor már nem kaphatja visz- sza a szerelmét, a családját. KÓKAI KATA Sokat gondolkodtam azon, va­jon miért jutott oda a világ, ahol most tart. Persze, kevés a házasság, sok a válás, mindenki dobálja a partnereket. De vajon szeretet-e az, ha feltételeket szabunk a másik­nak? Nem tudom, hogy vallás, csa­ládi háttér vagy a környezet az, ami befolyásolja az embereket, de tény, hogy ma már mindenki elfut a problémák elől. Ma az „örökké sze- redek” sokszor csupán annyit je­lent, „addig szeretíek, amíg semmi­ben nem akadályozol, s úgy visel­kedsz, ahogyan én szeretném”. Holtomiglan-holtodiglan Mégis látni néhány csodát, olyan családokat, akik holtomiglan-hol­todiglan kitartanak egymás mel­lett, s bármit megtesznek kapcsola­tukért. Nem adják fel, főként akkor nem, ha tudják, hogy hibát követ­nének el. Hiszen egyeüenegy igazi, egyeden nagy ő létezik mindenki számára. S ha ezt a lehetőséget va­laki futni hagyja, az a saját életét teszi tönkre. Elmenekülünk a prob­lémák elől, vagy ha nem sikerül megoldani őket, szerelmünk vala­hogy mégsem bizonyul elég erős­nek. És általában az a fél lép ki a kapcsolatból, aki kevésbé érdemli Három perc szerelem meg azt. Mégis annak rosszabb, aki örülhetne, hogy lehetőséget kap az élettől egy őszintébb, toleránsabb társ megtalálására. A szeretet erőfeszítés És pontosan azért rosszabb neki, mert tudja, hogy a másik mekkora baklövést követ el, de nem segíthet rajta. Érdemes kiindulni a vallásból (még akkor is, ha valaki ateista), mert megszívlelendő tanácsokat ad. A „ne hazudj”, „felebarátod tu­lajdonát meg ne kívánd” és hasonló alapelvek elengedheteden feltét­elei egy jó kapcsolatnak. Hiszen a szerelem egy idő után átalakul sze­retetté, egy mindennél erősebb, összetartóbb érzéssé. És sajnos ma az emberek többsége, ahogy a munkában, a magánéletben is csak a sikereket, hajszolja. A szeretetté átalakult szerelmet „ellaposodott, unalmas” kapcsolatnak nevezi. Kívülről nézve nemcsak érthetet­len, egyenesen hazugság, amikor „szeretíek, de ez nem működik” szavakkal valaki felrúg egy kapcso­latot. Hiszen minden ember változ­hat, ha valóban szereti a másikat, csak tenni kell érte. De több energi­át igényel ez, mint az egyszerűbb út, a menekülés. Gondolkodjunk! Legyen ez jó lecke mindenkinek, aki nem gondolkodott el azon, va­jon mit is jelent a szeretet, amit nem lehet ajándékokkal megvenni, megmagyarázni. Ha egyszer fel­adod, örökre ehonthatod az élete­det. Talán nem most jössz rá, csak ha már mindent megtettél, amit a partnered mellett nem tehettél. Ak­kor, ha egyszer megnyugszol, és rá­jössz, hogy családot szeretnél, nyu­galmat, de már nem találod az iga­zid. Nem kaphatod vissza azt, akit egyszer elvesztettél. És ha valóban szereted, nem csupán megszokás köt hozzá, akkor egy kapcsolat bár­milyen áldozatot megér. Beszélgessünk! Számtalan, kívülről jónak tűnő kapcsolat megy tönkre egyik nap­ról a másikra. Pedig néhány szó, és egy kevés tolerancia akár egy életre is összeköthet két embert. Látszó­lag ok nélküli szakítások és válások tanúi lehetünk nemcsak környeze­tünkben, hanem akár a saját csalá­dunkban is. Érthetetiennek tűnik, amikor egy kapcsolat hirtelen elhi- degül, s a két fél érdektelenné válik egymásnak. Pedig ez a folyamat hosszabb, nem egy nap alatt zajlik. Akár hosszú éveken át megtartható egy olyan kapcsolat, amelyben a két fél nem egymással, hanem egy­más mellett él. Az elhidegülés oka legtöbb esetben nem a másik fél „unalmassá” válása, hanem a hó­napok, évek alatt összegyűlt, ki nem mondott sérelmek tömege. Okok Míg a válások legnagyobb részét a nők kezdeményezik, s az indokok között a félj alkoholizmusa vagy más szenvedélybetegsége szerepel első helyen, a nem hivatalos kap­csolatok inkább az egyik vagy mindkét fél félrelépése miau men­nek tönkre. Nem egy esetben csak későn döbben rá a két fél, hogy életvitelük alapvetően különbözik, s a legmerészebb kompromisszu­mok sem segítenek az arany közép­út kialakításában. A túlzott óvás éppolyan kellemetien lehet a part­ner számára, mint a teljes kisajátí­tás. Tulajdonképpen ugyanaz tör­ténik mindkét esetben; a partner elveszíti személyes szabadságát, s felnőttként hosszabb-rövidebb idő elteltével lerázza béklyóit. További problémát jelenthet az alkalmaz­kodás, főként, ha egyik, esetieg mindkét fél sokáig egyedül élt ko­rábban, és saját életvitelét meg­szokva nem tudja elfogadni mások szokásait. Út a megoldáshoz Talán néha már közhelynek tű­nik, hogy beszélgessünk, magya­rázzuk el problémáinkat a másik félnek, mégsem létezik ennél egy­szerűbb és hatékonyabb módszer a megoldásra. A problémák megol­dásának halogatása eltávolodás­hoz, a kapcsolat megromlásához, egymás hibáztatásához vezethet. Bár nem tűnik a legfontosabb pontnak, a kommunikáció elen- gedhetetien egy kapcsolaton belül. A sérelmek őszinte megemlítése és megbeszélése sokat segíthet önma­gunk és partnerünk megismerésé­ben és megértésében, ezáltal a megoldáshoz is közelebb kerülünk. A hosszú ideig halogatott, vagy vi­tába torkolló beszélgetések elmér­gesíthetik a kapcsolatot, s a két fél inkább megtartja a „tisztes távolsá­god’. Egy idő után pedig feltűnik egy külső személy, s bár látszólag ő zilálja szét a pár boldogságát, való­jában csak motivációt jelent a meg­romlott kapcsolat megszüntetésé­hez. (csaladinet) SZÓ MI SZÓ Otthon és itthon MOLNÁR MIRIAM „Jáááj, de jó kis frizurát szereztél magadnak, szép­ségem!” - mondta a sarki hajléktalanunk, aki régi is­merősként köszöntött augusztus végén. Bele is dob­tam az éppen visszakapott aprót a kis papírpoharába, ahogy kiléptem a koreai fűszeres boltjából, ahol nosz­talgiából német tejcsokit vettem borsos áron. „Köszönöm - mondom én -, ilyet csak Nagyme- gyeren lehet szerezni, ott is csak Szalay Vikinél.” A hajléktalan erre elneveti magát, és azt kérdi: „Hát az a Nagymegyer meg hol van? És ez aViki, ez Viktória vagy Viktor?” „Szlovákiában, Közép-Európában, ahonnan nemrég jöttem. És ez a Viki, Viktória.” „Hát akkor isten ho­zott itthon, Viktóriának meg üzenem, hogy nagyon tehetséges!” - kö­szön el a sovány fekete férfi, és én megígérem, hogy továbbítom az üzenetet. Egyébként nem ő volt az első, aki felfigyelt a frizurámra. A metrón is megszólított egy hölgy, majd azt mondta: „Akkor bizony felesleges elkérnem a fodrásznője telefonszámát, ugye? Hacsak nem készülök Szlovákiába mostanában? - mosolygott huncumi, majd hirtelen hoz­zátette: - Jé, de hisz maga akkor most hazulról jött haza!” És az utcai sapkaárus sem állta meg szótianul, ő is megkérdezte, ki a fodrászom, ő is nagyokat pislogott, amikor szépen, magyarul ejtve próbálta kimondani a megyeri Viktória nevét. A kislányok, akikre néha vigyázok, örömmel fogadtak, s ültek egy­szerre az ölembe, miközben - ugye nem meglepő ezek után - a haja­mat fogdosták, a frizurámat dicsérték, és azt kérdezték: „Mikor jöttél haza? És milyen volt otthon? És örülsz, hogy most már itthon vagy?” Persze, nagyon jó volt otthon és nagyon jó itthon is, és azt gondolom, valamiféle külön kegyelem, ha az ember több helyen is biztonság­ban, kényelemben, otthon érezheti magát. Legújabb fiatal barátnőm, Juhette viszont pontosan tudta, mit ér­zek. „Én Párizsban születtem, és nekem Franciaország a kedvenc ott­honom, mert akkor még együtt éltek a szüleim, s boldogok voltak. Bár Kaliforniát, ahol eddig éltem, is szerettem, most mégis úgy ér­zem, nagyon jó, hogy New Yorkba költöztem, és alig várom a telet, hogy sok hó legyen, és hószünet, meg nagy hóviharok! Mert tudod, Kaliforniában sosem hull a hó!” Nekem ugyan a hó nem hiányozna, de hát hozzászoktam. Az itthoni időjárás és az otthoni csak annyiban különbözik, hogy az óceán hatására, itt télen és nyáron is kellemede- nül párás olykor a levegő, s gyakran van olyan vihar, amit szárazföl­dön nem lehet megtapasztalni. Mióta otthonról hazajöttem, sajnos már kénytelen voltam egyszer fodrászhoz menni, mert a rövid haj gyorsan nő, és akkor bizony ápo- ladannak hat. A szokott fodrászatba mentem, ahol potom tizenegy dollálért le is rövidítették, és ahol a tükörbe nézve, miután kész lett a frizura, Vikire gondoltam. Sok kívánnivalót hagyott maga után, amit ott láttam. Nem is figyelt fel rám senki, nem is kérdezte, ki a fodrá­szom. így van ez itthon. No, de csak jöjjek majd legközelebb otthon­ról, ahová viszem is ám Vikinek itthonról a sok kedves üzenetet! No majd akkor... Már rég elfájta a szél.. (Mécs Gergely felvétele) ÍRÓ OLVASÓK A rakott karfiol története egy október eleji hétvége után MÉRI MAGDOLNA Október 9-ről 10-re virradó éjjel Kátay Orsolya rosszat álmodott. Ál­mában éppen egy skorpió készülte megcsípni. Az elektromos ébresztő sípolására riadva, megkönnyebbül­ten vette tudomásul, hogy csak álom volt. Ásítozva tapogatózott köntöse után. Felkászálódott az ágyból, tekin­tete az éjjeliszekrényen heverő ál­moskönyvre tévedt. Fellapozta, megnézte, mit jelent: „Óvakodj a hamis barátoktól!” Na, ez az, gon­dolta ironikusan, megint jól indul a nap. Orsolya egy biztosítótársaság­nál dolgozott, ahol nem érezte ép­pen rosszul magát, csupán egyik kolléganője, a háromgyermekes Zsuzsa tudta néha kiborítani. Zsu­zsának ugyanis más témája nem volt, mint az „aranyos gyerekei” és az az „áldott jó félje”. Mivel egy iro­dában dolgoztak, Orsi kénytelen volt naponta végighallgatni a há­rom gyerek viselt dolgait, na és a félj szorgalmát.­Nem mintha nem szerette volna a gyerekeket, de más témát is el tu­dott képzelni, mint hogy Pistike mi­lyen jópofákat mondott az oviban, vagy Jancsi mennyire tetszik a tini lányoknak. Igazi megkeseredett vénlány lettem, gondolta, bár ezt manapság divatosan már szingli- nek mondják. Élete harmincnyolc éve alatt valahogy sosem volt iga­zán szerencséje. Édesanyja megöz­vegyült, egyedül nevelte őt nyolc­éves korától. Amíg élt, nem is érez­te igazán magányosnak magát. Hétköznapokon dolgozott, a hétvé­gén pedig kirándulgattak a mamá­val (főleg mikor még ő is fiatalabb volt), egyszer-kétszer még külföld­re is eljutottak. Három éve viszont, mióta a mama meghalt, nem talál­ja a helyét. A hétköznapok még csak-csak. Munka után bevásárlás, néha főzőcske is, egy-egy moziba is eljutott hasonló sorsú barátnőkkel. Na de a hétvégék és az ünnepek! Iszonyodott a többnapos ünnepek­től. Volt olyan, hogy altatót vett be, és ki sem kelt az ágyból. Pedig nem is csúnya. Középma­gas, a szeme szürke, a haja sötét­szőke, és még az alakját sem ron­tották el a terhességek. Az is igaz, hogy fiatalabb korában a mama minden fiút elmart mellőle. Mind­egyik ellen volt valami kifogása. Az egyik rossz növésű volt, a másik szemtelen, a harmadik proli csa­ládból származott. Az évek pedig mentek, most már ugyan hol talál­hatna egy igazán hozzá illő férfit. Az elváltak többnyire szélhámo­sok, alkoholisták, ebben a korban különben is jobban meggondolja már magát az ember lánya. A társ­kereső irodákat is kipróbálta, de ott sem járt sikerrel. Az utóbbi időben egyre többet gondolt újdonsült kollégájára, aki csak nemrégen került a vállalat­hoz, s aki már több mint két éve kü­lönél a feleségétől. Nem különö­sebben jóképű, nem is fiatal már, túl az ötvenen. Talán a szürke sze­me dobogtatta meg Orsi szívét. Már moziban, színházban is voltak párszor. A múlt héten elhatározta, hogy meghívja őt hétvégére. Ked­venc ételét készítette el neki, a ra­kott karfiolt. Annak idején szegény mama ugyan mondogatta, hogy a karfiol nem igazán vendégváró, nem is férfiaknak való, na de ha egyszer ezt szereti. Sonkával készí­tette, úgy, ahogy az egyik divatos szakácskönyvben látta. Süteményt is sütött, sőt még egy üveg száraz vörösbort is vett a nagy alkalomra. Előző héten az összes butikot vé­gigjárta, mire talált egy szerinte az alkalomhoz illő ruhát. Igazán nőies volt a jól felsliccelt drapp szoknyá­ban meg a hozzá illő világoskék fel­sőben. Péntek estére beszélték meg a randevút. Péntekre szabadnapot vett ki, fodrásznál, kozmetikusnál is járt. Valahogy mégsem volt jó kedve. Nyolc órára beszélték meg a ta­lálkozót. Hét múlt pár perccel, mi­kor megszólalt a telefon. A férfi ne­hezen beszélt, zavarban volt. Meg­kérte, ne haragudjon, de két hete már, hogy ismét összejött a felesé­gével, és kibékültek, hiszen ott a gyerekek, nekik is így jobb. S hogy nem akarja Orsit hitegetni tovább. Ő meg kövülten ült csak az ebédlő- asztalnál. Hirtelen olyan gyenge­ség tört rá, mintha a lelkét tépték volna ki, a jövőt, a boldogságot ígé­rő reménységgel együtt. Gyűlölet­tel meredt a telefonra. Lassan ki- vánszorgott a konyhába. Kivette a jénai tálat a sütőből, kibotorkált a ház elé. Hirtelen feltámadt a szél, már sötét volt. Megkereste a ház előtt álló szemetesedényt, és a ra­kott karfiolt tálastól beledobta. Hónap végén megint többnapos ünnep lesz. Kolléganői már alig várják, ő fél tőle. Saját magának sem meri bevallani, hogy igenis, nagyon hiányzik már egy igazi csa­lád, férj és gyerek.

Next

/
Thumbnails
Contents