Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-13 / 237. szám, csütörtök
Kultúra ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 13. 8 RÖVIDEN Bon Scott domborműve Somorján Az Immortál Polgári Társulás jóvoltából október 15-én újabb domborművet lepleznek le a somoijai emlékparkban. Fredy Mercury, John Lennon, Jim Morisson, Kurt Cobain és Jimi Hendrix után ezúttal a leghíresebb ausztrál rockzenekar, az AC/DC legendás énekese, Bon Scott portréját. A zeneiskola mellett található parkban, mely az utóbbi években a zenekedvelő fiatalok zarándokhelyévé vált, az ünnepség délután 16.30-kor kezdődik. Oskar Kosecky szobrászművész alkotását Jury, a helyi Konflikt zenekar vezetője leplezi le. A szoboravatást követően este 20.00-kor a magyarországi Hobó Blues Band lép fel a helyi művelődési házban, (sd) NÉZEM A DOBOZT Világfalu, mesesziget, olajkutak Z. NÉMETH ISTVÁN A televíziós műsorkészítésben mindig is hálás dolog volt távoli egzotikus tájakat bemutatni az ott élők mindennapjaival, szokásaival, hiedelmeivel egyetemben. Mivel a felújított Desszert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - most az mellékes, hogy a szakács vagy a személyzet hibájából -, Kepes András úgy döntött, nem hív meg több vendéget az asztalához. Inkább ő és a forgatócsoportja indultak vendégségbe. „Mindig abban reménykedtem, ha sikerül megértenem, hogyan gondolkodnak az emberek egy kis afrikai faluban, a dalai láma udvarában vagy a dél-amerikai esőerdő mélyén, akkor talán sikerül megértenem a pesti szomszédomat is. Két éve elhatároztam, ismét nyakamba veszem a világot. Megkértem Magyarországon élő külföldi barátaimat, mutassák meg saját kultúrájukat.” így hát a Világfalu című műsorban tizenkét részen át tucatnyi kultúra mindennapjait hasonlíthatjuk össze a születéstől a halálig, sőt azon túl is. A héten sugárzott második rész például a házasságkötés témáját járta körül. „Kíváncsi voltam, boldogabbak-e Indiában azok, akiket már gyerekkorukban összeadnak, és nem kell a kamaszkori szerelmi csalódásokkal bíbelődniük. Vagy, mondjuk Marokkóban, akiknek egyszerre van három feleségük, nem egymás után, mint nekem.” A forgatásokon persze számtalan mulatságos helyzet is adódott. A japán esküvőn például Kepes nem arra a szertartásra ült be, amelyikre meg volt híva. Nézem a dobozt. A Lost című népszerű sorozat második szériáját nemrég tűzték műsorra a tengerentúlon. A filmsorozat első évadjára több mint 23 millióan voltak kíváncsiak az USA-ban, de bárhol is mutatják be a világon, nézettségi csúcsokat dönt. A sikert az is jelzi, hogy idén hat Emmy- díjjal jutalmazták a sorozatot. A rendező szerint a siker egyik kulcsa, hogy újabb és újabb megfejtésre váró rejtély bukkan fel a szereplők múltjából, illetve a sziget is számtalan titkot rejt. „Hogy milyen hangok rémisztgetnek a dzsungelból? Sokan azt hiszik, hogy dinoszaurusz. Nos, elárulom, nem dinó, más” - mondja J. J. Abrams, a Lost producer-rendezője. Hát tessék, még egy kérdés, amire a világon csak nagyon kevesen ismerik a választ. Remélhetőleg a negyedik vagy az ötödik széria végén mi is a kiválasztottak között lehetünk majd. Nézem a dobozt. „Önök most rettentő fontos információkat kapnak, és ne ijedjenek meg, de lesz benne egy kis kőolaj is.” Jockey Ewing szerepére eddig John Travolta volt a legesélyesebb, de Kevin Costner, Tommy Lee Jones és Mel Gibson is verseng a szerepért. Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Samanthát Catherine Zeta- Jones játssza, mert Demi Moore és Jennifer Lopez nem érdeklődik a szerep iránt. Ellie-t Jane Fonda, Pamelát Drew Barrymoore vagy Reese Withersoon, Lucy-t Lindsay Lohan, Jessica Simpson vagy Mandy Moore keltheti életre. Egyszóval a Dallas című sorozatból készülő film szereplőválogatása a végéhez közeledik. Ez rendkívül megnyugtató hír, most már csak az nem világos, hogy mi a csodának megint mozifümet forgatni a Southfork ranch lakóinak életéről. Ilyen kaliberű színészekkel akár valami újat is lehetne rendezni, sok csókkal, könnyel és olajárrobbanással.- Tényleg: Bobby Ewingot ki alakítja majd? Csak nem feledkeztek meg róla? Hát nem tudják, hogy a Dallas Bobby nélkül olyan, mint A szólás szabadsága Friderikusz Sándor nélkül? Mától vetítik a hazai mozik Danny Cannon új alkotását, a Góóól! című amerikai sportfilmet, amely egy rokonszenves mexikói fiú, Santiago Munez (Kuno Becker játssza) álmának megvalósításáról szól -futballistaként szeretne eljutni a csúcsra. A kemény edzések mellett azért marad ideje az érzelmekre is (Képarchívum) A napokban könyv formájában is megjelent Andrej Bán másfél évtizedet felölelő fotóciklusa Felvételek köztes térben és időben Andrej Bán: Ladomerská Vieska, 1992 „A fénykép nem változtatja meg a világot, de megmutatja, hogy miért kellene megváltoztatni” - idézem fel a magyar fotóművész, Komiss Péter szavait, melyek több mint két éve hangzottak el Budapesten, Andrej Bán kiállításának megnyitóján. A szlovák fotográfus frissen megjelent könyve egy letűntnek hitt világ nyugtalanító kérdéseire keresi a választ. LŐRINCZ ADRIÁN Ha a nevezett úriember annak idején nem „fényírásra”, hanem - teszem azt - költészetre adja a fejét, úgy napjait ma minden bizonnyal zen versikék farigcsálásával tölti; ha meg festőnek áll, talán tájképeket fest, tussal. Bízva azonban az okszerűségben, úgy vélem, nem lehet véletíen, hogy mégis a fényképezőgép mellett döntött - mégpedig nagyon helyesen. Nagyon nehéz bármüyen skatulyába is belegyömöszölni, hiszen legalább annyira fotós, mint amennyire riporter; külső, „független megfigyelő”, aki azonban nagyon is ott van a történések „sűrűjében” - legyen szó a Gáza-övezet- ről, Koszovóról, a Balkán más, szintén nem legbékésebb szegleteiről vagy éppen Iránról, Sri Lankáról. Mindamellett sosem volt haditudósító, harctéri fényképész. Az a műfaj legalább annyira távol áll tőle, mint a beállított, inszcenált fotográfia. Ez az álláspontja akár krédóként, sőt életfilozófiaként is felfogható, tudván, hogy egyike volt azon riportereknek, akik 1999-ben életre hívták a Veszélyeztetett Ember Polgári Társulást: az egyfajta „újkori humanizmus” iránti elkötelezettsége vitathatatlan. Ezt a szellemiséget hordozzák és közvetítik felvételei is, melyek annyira emberiek, hogy - az egyik vezető cseh szaklapot idézve - az „már szinte fáj”. Fényképészként az olyan helyeket és helyzeteket keresi, ahol látszólag éppen nem történik semmi különös. Persze csak látszólag; hiszen az unalomig ismert arcok, a mindennapi helyzetek mögött érezni lehet a feszültséget, az általános mögött az egyedit, az emberit. Ahány kép, annyi sors, annyi történet. A hazai könyvpiacon napokban megjelent, Iné Slovensko címet viselő kötet története 2002-re nyúlik vissza; ekkor kezdte meg a „másik Szlovákiád’ bemutató ciklus képeinek rendezését, hogy azok - bejárva Európa több kiállítótermét - végül helyet kapjanak a fotográfia rajongóinak könyvespolcán. ,Azzal az elhatározással vágtam neki ennek a kalandnak - mondta könyve bemutatása kapcsán hogy megörökítsem a mindannyiunk által unalomig ismert arcokat, sorsokat, helyzeteket. Pontosabban: mindazt, ami ezek mögött rejtőzik. Úgy látom, hogy társadalmunk egyfajta »köztes időben« éli mindennapjait - egy lábbal tehát még mindig a régi, akár ősinek is nevezhető világunkban élünk, mely nemzeti eszményképekkel, mítoszokkal, kollektivista eszmékkel van tele. Másik lábunkkal viszont már ádéptük a harmadik évezred küszöbét, és utolért bennünket annak minden »áldása« - a globalizáció, a fogyasztói társadalom, a hipermarketek, a tömegkultúra és a korszerű technológiák. Előbb vagy utóbb minden társadalomnak túl kell tennie magát ezen az alapvető, az életben maradáshoz elengedhetetlen átalakuláson, ám Közép-Kelet-Európában egy kicsit ez is másképp történik. Olyan országban élünk, melyben minden bizonyos rituálékhoz kötött, és ezek elhagyása a gyökerektől történő elszakadással fenyeget. Mintha a hagyományos és az új értékek nem fémének meg egymással, mintha áldozatot kellene hoznunk azért, hogy átlépjünk egy másik korba. A könyvbe foglalt fotóim pontosan erről szólnak - a közép- kelet-európai köztes térről és időről, melyben élünk. Mindezt persze emberi sorsokon, történeteken keresztül igyekszem megmutatni, minden fölösleges heroizálás vagy pátosz nélkül. Mára ugyanis a fotográfiából is kivesztek a nagy történetek, gesztusok; a részleteket, sorstöredékeket kell megörökítenünk, megmutatnunk. Ami maradandó, az az egyszerű emberek mindennapi történetem keresztül közelíthető meg a legjobban. Ezért keresem az olyan helyzeteket és témákat, melyek kimenetele »többesélyes«, melyek nem erőltetett válaszokat sugallnak, hanem kérdések megfogalmazására kényszerítenek.” Első látásra megdöbbentők az Iné Slovensko által elénk tárt képek; a hóba vizelő angyal vagy a földönkívülivel vitatkozó portás méltán csal mosolyt a szemlélő arcára. Mélyebben belegondolva azonban beláthatjuk, hogy ezek a képek pontosan azok elé tartanak görbe tükröt, akik hitüket tekintve leginkább kishitűnek nevezhetők; akik alól kihúzták a talajt, és nem tudnak mit kezdeni a hirtelenjében nyakukba szakadt szabadsággal. Ismét Komiss Pétert idézve, „a fotográfus dolga az, hogy kérdezzen, és megállapítsa a diagnózist”. Andrej Bán e téren rendkívül alapos - az általa felállított diagnózis gyógyítása viszont jóval összetettebb feladat. Andrej Bán (Képarchívum) Liliane Csuka Installations című kiállítása október végéig látható a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában Individuális történelmek arctérképei MISLAY EDIT Idős emberek portréi. Arctérképek. Bennük egy-egy élet története. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában látható kiállítás címe: Installations - Installációk. Az alkotó, Liliane Csuka neve nem is- mereden tájainkon. 1997 óta, amikor megismerkedett az At Home Galleryt vezető Kiss Csabával és Suzanne-nal, több alkalommal is készített installációt a somoijai zsinagógában, és workshopot is vezetett a Művészetek Házában. A magyar származású svájci Liliane Csuka, aki sokáig élt Nagy-Britan- niában és Franciaországban is, a szó valódi értelmében multikulturális művész. Alkotásaiban különböző kultúrák inspirációit használja fel, és fontos számára, hogy ezeket a különböző kultúrákat a maga művészi eszközeivel közelebb is hozza egymáshoz, egyfajta párbeszéd kialakulását segítse közöttük. Installációi „lenyűgöző hatásúak, hiszen félelem és bizonytalanság nélkül használják fel a képzőművészet számára rendhagyó anyagokat is. Ám legalább ennyire fontos számára a SZÖVEG, a BESZÉD, a BETŰ és tegyük hozzá, hogy a KOMMUNIKÁCIÓ is. Szövegfragmentumokból építi fel jelentéshordozó objektjeit, installációit, amelyeknek mindig több olvasata van” - mondta a megnyitón Hushegyi Gábor esztéta. A pozsonyi Brámer-kúriában október végéig látható kiállítás (amely az At Home Gallery és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma közös rendezésében valósult meg) azért is hat a meglepetés erejével, mert Liliane Csuka a Parlament című installáció mellett klasz- szikus portrékat mutat be. Akkor „fedezte fel” őket újra, amikor életének normandiai szakaszát lezárva a közelmúltban visszatért Svájcba, és annak idején hátrahagyott dolgai közül előkerültek az általa készített portrék. „A közel 25-30 évvel ezelőtt készített portréi azokat, illetve azok vizuális élményét örökítik meg, akik a legfontosabbak voltak számára - a három nő, az anyós, a barátnője és a nénikéje - mondta Hushegyi Gábor. - Mindezt a saját monogrammal ellátott asztalterítőre készített budapesti emlék teszi teljessé, jelezve a brit, a német, a francia és svájci otthonok mellett a család magyarországi gyökereit is. Egy individuális történelemmel szembesülünk, több ember életútjával, amit a nagybetűs történelem igazított hol erre, hol arra. Csendes emlékezés ez a művész részéről, ám nem feledhetjük a szó, a kimondott és leírt szó erejét és felelősségét sem.” S hogy milyen benyomásokat szerzett pozsonyi kiállításán a művészileg, emberüeg egyaránt bámulatra méltóan nyitott Lüiane Csuka? „A megnyitó előtt lementem a múzeum udvarára, hogy rágyújtsak egy cigarettára. Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. A múlt leheletét érzékeltem magam körül. Olyan érzésem volt, hogy ezen a helyen rengeteg minden történt. És amikor visszamentem a terembe, tudatosítottam, mennyire jó döntés volt, hogy elhoztam ide ezeknek az idős embereknek a portréit, akik két vüágháborún mentek keresztül, sokat szenvedtek, és akiknek az arcába »beleíródott« a történelem.” A kiállításon látható installáció, a Parlament tá- gabb kontextusba helyezi a portrékat. Lüiane Csuka szavai szerint az „átkozott parlament” döntött a háborúról, amelyben az emberek olyan sokat szenvedtek. Mert a parlamentben - amint arról a Financial Times lapjaiból készített makett is ékesen beszél - „a pénz a legfontosabb. A többi mellékes.”
