Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-02 / 203. szám, péntek
GONDOLAT 2005. szeptember 2., péntek 5. évfolyam 17. szám A Magyar Néphadsereg hajdani hadnagyának visszaemlékezése, aki 1968-ban a Nyitrát megszálló magyar egységek kötelékében tartózkodott Csehszlovákiában „A csitári hegyek alatt.. Csoportkép a Zobor alól (a szerző a bal szélen) Kis csapatommal továbbra is a szelídülő érdeklődés középpontjában táboroztunk a Nyitra partján. A parancsnok kirádiózott, hogy menjek végig a belvároson és szedessem le a transzparenseket meg mindenféle falragaszokat. Na, gondoltam, ez megint nagy szívás lesz. POLGÁR GYULA Két legjobb emberemmel szedtük le a horogkeresztes-sisakos Brezsnyev-képeket, az utak fölé kifeszített transzparenseket, melyeknek az volt a lényege, hogy húzzunk haza, de minél előbb, meg hogy éljen Dubček és Svoboda, és éljen a szabad szocialista Csehszlovákia. Sok plakátot begyűjtöttünk, de amikor visszafelé mentünk, már újak voltak a helyükön. Rengeteg értékes relikviát begyűjtöttem. Gondoltam, nagyon menő leszek otthon ezzel a sok eredeti dokumentummal. Hivattak a hadosztálytörzsre, amely a városhoz közeli kis erdőben álló régi kúriában rendezkedett be. - Hadnagy elvtárs operatív csoportba osztottunk be - mondta a főelhárító, Schuszter alezredes. Körülötte számomra ismereden, nem éppen katonásan mozgó, talán tartalékos tisztek álltak. Lekezeltünk. Egy századost, a Kék Fény műsorvezetőjét, Szabó Lászlót felismertem - és névről E. Fehér Pált. Ők a Népszabi híres betű-géppus- kásai voltak, most itt védték a szocialista tábort. Aláírattak velem egy, vélhetően beszervezési kartont, a szövegre nem emlékszem, talán el sem olvastam, de valami nyomtatványféle volt. Mindenesetre abban maradtunk, hogy az itt megismert elvtársakkal tartom a kapcsolatot, és időnként jelentéseket írok a hangulatról, meg ha valami rendkívüli dolog történik. Lakatos is behívatott es egy kevés konyak kíséretében közölte, hogy figyeljek oda, mert vasárnap egy komplett szovjet hadosztály fog átgurulni a hidamon. - Nehogy balhé legyen, gyerek! - mondta. Nem lett. Az oroszok csak harckocsikkal, harcoló alakulattal vonultak, vonultak, vonultak. A századik harckocsi után már éreztük, nagyon kis fiúk vagyunk mi itt, és csak díszletnek kellünk. Mikor megkérdeztem a hozzánk telepített orosz rádiós kocsi magyarul beszélő, de nagyon bizalmatían törzsőrmesterét, hogy „mi van öreg, hol van a ti hadtápotok?”, azt mondta, azok majd jövő vasárnap jönnek, vagyis ha győztünk. Ha nem győztünk, akkor meg minek. Hu-ha, gondoltam, ez aztán nem az a jó švejkes észjárás. Mert hát a hadtáp a leglényegesebb, ha lőnek, ha nem. A Magyar Néphadsereg hadtápja a Felvidéken színötösre vizsgázott, mondhatnám hősies harcot vívott a Pestről naponta szállított meleg kenyérrel, a sok gyulai kolbásszal, Pick szalámival és a kor legjobb készételkonzervjei- vel. Mi sosem szakadtunk el a gulyáságyútól. A hídhoz is kihozták utánunk a meleg kaját. Azt hiszem, velünk csak akkor lett volna balhé, ha eldördülnek a fegyverek. Azt tehettem, amit akartam, nekem parancsot a Lakatoson kívül senki nem adott, már ő se nagyon, kezdtem feledésbe merülni nála is. A többiek mind kint dekkoltak az erdőben. Páran voltak még a fontos hivatalokban, a vasúton meg a rádiónál, de csak én jártam szabadon a városban. Már voltak olyan ismerőseim, akik rám köszöntek, igaz, olyan is, aki csak kiköpött. Sóvárogva álltam a hanglemezbolt előtt, néztem a klasszikus Supraphon lemezeket, a Cseh Filharmonikusok csodálatos felvételeit, Dvorákot, Smetanát. Akkor még a Supraphon meg a Jawa motor a világelsők között volt. Pénz kellett, ezért aztán seftel- gettem. Kapós volt a konzerv, a hálózsák, a surranó. Kolbászért és szalámiért vettem lemezeket, máig őrzöm őket. A lemezboltos nő nagyon rendes volt, azt hiszem, bírt engem, ő is szerette a klasszikus ze- nét, kit érdekel a vállon lógó Kalasnyikov, amikor Mozartról is lehet beszélni. Egy napon egy töpörödött, idős emberke állított be hozzám, Hartmann Lajosnak hívták. Egy papírra nagyon szép kézírással nevek voltak felírva, tíz-tizenöt név. Hadnagy uram, vigye el ezt a főparancsnokhoz, őket akarjuk a város vezetőinek. Rádión beszóltam, hogy fontos kapcsolatba kerültem, mit tegyek. Estefelé jött Schuszter meg egy öreg, rinocérosz típusú tartalékos káder. Schuszter először azt kérdezte, van-e pénzem, mert be kéne ülnünk egy sörre a sarki Sport Étterembe. Schuszter valóságos ivóbajnok volt, nem nyughatott, amíg nem lelte meg a forrást. Őrt állított az ajtóba és az asztalunk mellé, ahogy háborús filmekben láttuk. Rendeltem három sört. A lógó tokás, aszott operatív értelmiségi tiltakozott, de Schusztemek nem lehetett ellenállni. Magasba emelte a korsót, s nagy hangon üdvözölte az elképedt publikumot. Totál tele volt az étterem, és a levegőben feszültség vibrált. A névsorra akartam rátérni, de leintett. Majd később, mondta, most a társadalmi kapcsolatokat építjük. Egy fiatalembert noszogattak, hogy szólaljon meg. - Meddig maradnak? - kérdezte az, kissé előbbre állva. - Hát addig, amíg el nem fogy a sör - mondta Schuszter, széttárva hatalmas katjait. Ekkor két hullámban kitört a nevetés. Először a pár magyarul tudó, majd a fordítás után a szlovákok. A pincér hozott három sört. Valaki küldte. A publikum meg egyre közelebb merészkedett a megszállók asztalához. Tíz perc múlva tele lett az asztalunk sörrel. Schuszter nagyon értette ezt a kocsmázós nyelvet, és piszokul tudott inni, bratyizni, szóval tartam a nagyon vegyes publikumot. Huszonegy korsó sört ittunk meg: Schuszter tizennégyet az operatív két és felet, a többit én. Természetesen az utolsó szám a Csitári hegyek alatt volt, aztán nagy nehezen beraktuk Schusztert az autóba. Másnap visszamentem a Sportba, hogy tisztázzam a számlát. A vendéglős leültetett a sokadalom közé. Mind egy szálig a tévét nézték. Egy szemüveges, bürokrataforma fazon beszélt, nem értettem, csak azt láttam, hogy néha kiírták a nevét: Gusztáv Husák volt. Némán nézték és hallgatták, néha-néha rám néztek, egyik megkínált cigivel, közben lemondóan legyintett. A névsort az ÁVÓ-s professzor kereste nálam, azt mondtam, Schusztemek adtam, de fogalmam se volt, hova tehettem, meg aztán tudtam, a névsorok nagy veszélyekkel járnak. A hídról levonultunk, és kitelepültünk egy erdőbe, ahol tábori életre rendezkedtünk be. Szerencsére nekem még vissza kellett járnom a városba, mert a „hírszerzői” feladatot el kellett lámom, ami egyébiránt nevetséges volt, mert amióta minden eldőlt, le se bagóztak bennünket. Egyszerűen szóba sem álltak velünk. Megjelentek ugyan az új káderek, nyájasan dör- gölődztek, de nem szívesen láttam őket, és azt hiszem, ők se voltak ezzel másképp. Elengedtem a fantáziámat, és írtam egypár jelentést. A népszabisok persze nyomták a győzelmi tudósításokat. A faterom ebből tudta, nem lehetek nagy bajban, merthogy ő tudott a sorok között is olvasni. Anyám mondogatta is: apád a sorok között olvas meg a Szabad Európát hallgatja. Nem is értettem mi a francot ért az öregem a sorok közötti olvasás fogalma alatt. Később aztán én is kitanultam. Már kezdtem azt hinni, hogy megúszom ezzel a lötyögéssel, amikor őrparancsnoknak osztottak be egy bazi nagy lőszerraktárhoz. Közösen őrködtünk a csehszlovákokkal. Minden őrhelyen egy magyar és egy szlovák vagy cseh gyerek. Az őrszobán dupla annyian voltunk, mint normális esetben. Borzalmas volt. A csehszlovák „bajtársak” között mindig voltak magyar származásúak is, nekik volt a legnehezebb, mert nem tudták, merre van az annyi. Kihez húzzanak, magyarok legyünk-e vagy szabadok? A szitu köztünk és a megszálltak között szinte kafkai volt, nem is értettem, hogy lehet ilyen hülyeséget kitalálni, együtt őrködni egy lőszerraktárnál. Senki sem tudta, valójában milyen minőségben is őrködik itt az erdő közepén. A legpitiánerebb hülyeség az volt, hogy külön hordták számunkra a kaját. Mindenki azt nézte, mit eszik a másik. Minőségi versenybe bonyolódtunk, mondanom sem kell, mi győztünk. Lassan kialakult a knédlicske és a marhapörkölt tarhonyával cserekereskedelem, és egyéb kajabiznisz. A felejtheteden Glóbusz konzervek taroltak, a Babfőzelék kolbásszal, a Lencsefőzelék dettó, a Töltött káposzta, a tökfőzelék pörivel, na és az elmaradhatatlan magyar csoda, a Különleges vagdalt hús, amely már csak azért is különleges volt, mert kinyimi sem volt éppen egyszerű. A közismert pár forintos nyitó rögtön feladta, elgörbült, nem bírt a páncéllal. A tőrnek nem tudott ellenállni, azzal ment a dolog, és feltárult a gusztustalanul vastag zsírréteg, alatta pedig a feledheteden ízű, kutyaeledel minőségű különlegesség, amely még a rendszerváltozást is túlélte. Tök olyan, mint volt, megbízható „minőség”, konzerviparunk nagy veteránja. Sok jel utalt arra, hogy nemsokára indulunk haza. „Legyőztük a készülő ellenforradalmad’, mondta a leghülyébb politikai helyettes, akinek egyre jobban kinyílott a csipája. Engem is elkapott, hogy miért mentem el alkalmi haverjaimmal föl a Zoborra pinceszerre. - Azért mert engem hívtak, és nem az alezredes elvtársat - mondtam neki. Öten mentük fel a hegyre, köztük volt két magyar srác is. Az egyik szlovák gyerek nagyon híres focista volt, játszott a Csehszlovák válogatottban is. Pörköltet főztünk, pálinkát, bort és sört ittunk, ami belefért, és megint, megint a Csitári hegyek alatt... A végén feltántorogtunk a Zobor csúcsára a turul romjaihoz, ahol is kilőttük a pisztolyomból az összes lőszert, a többire nem emlékszem. A kivonulásunk még zűrösebb volt, mint a bejövetelünk. Rengeteg járművünk lerobbant, ráadásul összekeveredtünk a szintén hazafele tartó sármelléki oroszokkal. Velük egy útvonalon mentünk majdnem hazáig, ezért ők is ugyanúgy rakták le a forgalomirányítókat, mint mi, de arra nem voltak képesek a „szövetséges” haderők, hogy megdumálják az együttes irányítást. Pápa körül aztán elkezdődött a nagy kavargás, néha a magyarok mentek az oroszok jelzésem és fordítva. Mivel a két sereg útvonalterve nem volt teljesen egyforma, pár óra alatt úgy összekeveredtünk, hogy a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Egy napig tartott, míg összerázódtunk annyira, hogy bevonulhassunk a marcali helyőrségbe. November hetedikén nagyszabású díszszemlét tartottunk győzedelmes hazatérésünk és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából. Díszszázad parancsnok voltam, engem nevezett ki a parancsnok, mert mégiscsak én melóztam az ügynek, korrekt volt a Béla bá. Nagyot pálinkáztunk a felvonulás előtt. Kisüveges szilvákat nyomtunk befele. A kardomat nem tudtam a hüvelybe visszadugni, mert a hegye beleakadt a fehér kesztyűmbe, ezért odafogtam a hüvely mellé. Attól féltem, hogy elájulok a részegségtől. Talán az mentett meg a kidőléstől, hogy a kiscsa- jom ott állt az első sorban, széthúzott kabátban, miniszoknyában. „Testőröm”, a kéthelyi gyerek a Haza Szolgálatáért első fokozatot kapta, ez annak idején igen nagy kitüntetésnek számított. A kis haver a második fokozatot, amit kétszázzal a sarokba röpített, amikor megtudta, hogy én háromezer forint jutalmat kaptam. Én soron kívüli előléptetésre számítottam, szerettem volna még egy csillagot. Utólag megtudtam, hogy a polhe- lyettes és.az elhárítós főnök nem javasoltak, mert túlzottan szabad szelleműnek tartottak. A háromezerrel jártam a legjobban, hetekig húztuk a kocsmákban a haverokkal, meg négyszázért szereztem francia parfümöt és Lux szappant a csajomnak. Bőröndnyi csehszlovákiai röplap-, újság-, és plakátgyűjteményemből a katonáimmal készítettünk egy nagyméretű faltablót CSEHSZLOVÁKIA ’68 címmel, és a tiszti étkezde előterében helyeztük el. Mikor a parancsnokság szembesült a háromszor kétméteres tablóval és viszont láthatták Brezsnyev elvtársat horogkeresztes sisakban, kitört a pánik. A polhélyettes, a párttitkár és az elhárítós hivattak. Nagyon komolyra véve a formát mereven álltak, csak Koller őrnagy lengett ki egy kicsit a cseresznyétől, és közölték, hogy ezt az egész Csehszlovákiai „beavatkozásunkat” felejtse el hadnagy elvtárs. Én csak álltam némán, iszonyatos undor fogott el, és hányinger környékezett. Próbáltam a könnyeimet befele lenyelni, s mielőtt kicsordult volna, távoztam. (A visszaemlékezés egy kéztatban levő életrajzi regény részlete. Első része a Gondolat előző számában jelent meg.) Nyitra, 1968 (Képek a szerző fényképalbumából)- Meddig maradnak?- Hát addig, amíg el nem fogy a sör. Feltántorogtunk a Zoborra, s a pisztolyomból kilőttük az összes lőszert.
