Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)

2005-09-28 / 224. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Ismét iskolai incidensről szá­molt be az újvidéki lap, s kom- mentátjában azt firtatja, med­dig rettegjenek még a vajdasá­gi magyar diákok. Péntek este az egyik szabadkai iskola pá­lyáján szerb fiatalok hasba rúg­tak és tíz kör lefutására kény­szerítettek egy magyar diákot, társának pedig guggolótáma­szokat kellett megcsinálnia. A megaláztatás oka banális: 5-6 szerb srác nem találta meg a magyar fiúk egyik ismerősét, akivel valamilyen semmiség miatt le akartak számolni. Nem egyedi esetről van szó, az iskolaudvarokban, játszótere­ken igen gyakran megtörténik, hogy a „büntetőbrigád” ilyes­mire kényszeríti a gyerekeket.- Nekem jobban tetszik a Markíza azóta, hogy kormánypártiból ellenzéki tévé lett... (Peter Gossányi rajzaj Az együttélés közösségi dimenzióinak zavarait kiküszöbölő intézményekre és mechanizmusokra van szükség A társadalomlélektan hullámai Az idei trianoni évfordulós megemlékezések Dél-Szlo- vákián is végigáradó érzel­mi hevületében figyelmen kívül rekedt a Kalligram Ki­adó folyóiratának, az OS- nak 3-4-es duplaszámában megjelent vallomás, mely már a címében is szellemi­közéleti izgalmat sejtet: Ich Komárno a môj Tria­non (Az ő Komáromuk és az én Trianonom). KISS JÓZSEF Az érdeklődés felkeltéséhez ki­váltképp hozzájárul az a tény, hogy az írás szerzője a Komáromban ne­velkedett Daniela Kapitáňová szlo­vák írónő, aki együttműködik a Thália Színházzal. A szerző a ko­máromi magyar-szlovák együtt­élés természetrajzának, „átvilágítá­sára” annak tudatában vállalko­zott, hogy tabutémához nyúl. Ko­máromi születésű szlovákként késztetést érzett arra, hogy - amint írja - „valaki végre már tágra nyissa az ablakot, és a dolgokat nevén ne­vezve kiszellőztessen”. Úgy hitte, hogy megteszi ezt helyette valaki más, de nem így történt. Őszinteségében is meghök­kentően merész bevezető jellem­zéssel vázolja a szerző a Komárom­ról a szlovákiai köztudatban élő ké­pet: „A Komárom helységnév ki­mondása a szlovákok számára úgy­szólván kötelező, erős tettetett ma­gyar kiejtéssel jár együtt, majd ér­tetlenséget mímelő mosoly kísére­tében felszakad egy lemondó só­haj, ami valójában azt jelenti: ajaj, ezek a magyarok! S ez a szokvá­nyos viselkedésforma engem ép­púgy irritál, mint annak magyar megfelelője. Tótok? Hangzik el enyhe lenézéssel, amit sokatmon­dó mosoly és ugyancsak lemondó sóhaj követ a következő aláfestés­sel: Mi mást várhatnátok ezektől?” Kapitáňová szerint ezeknek a hangnemeknek az egymással szembeni jelenléte - amiről nem illik beszélni - játszott közre ab­ban, hogy Komárom városában - ahogy úja - „az egykori szocialista szakszervezeti épület és a mai nemzetébresztő Matica slovenská székházának homlokzatán megje­lent a szlovák-magyar ellenséges­kedést megtestesítő, bronzba ön­tött szoboregyüttes, a két hittérítő, Cirill és Metód emlékműve. S en­nek árnyékában értelmét veszti minden, az együttműködés iránti kölcsönös készséget kinyilvánító deklaráció. Ami ugyancsak alkal­mat ad arra, hogy ezt tapasztalva a komáromi polgár, szlovák és ma­gyar szívesen hárítsa a felelőssé­get a politikusokra. Eltekintve at­tól, hogy árnyalt megközelítést kí­ván annak tisztázása, honnan is jön a kútmérgezés, és honnan a ki­sebbségvédelmi reflex, a szlová­kok és magyarok közötti viszony korántsem egyszerűsíthető le az embertársi kapcsolatokat meg­rontó politikai manipulációkra. Ennek sokkal mélyebb okai van­nak - hangsúlyozza a szerző. Magyar részről az oknyomozást a magyar identitás folyamatossá­gának Trianonhoz kapcsolódó megbontásában keresi, de az im­már következménnyé, okozattá vá­ló társadalmi-lélektani mozzana­tokra irányítva a figyelmet. „De facto idegen államba kerültek, és így nyelvük újabb többletfunkciót nyert, egyfajta virtuális területté vált. Ahol magyarul beszéltek, az továbbra is Magyarországnak szá­mított” - úja Kapitáňová. S itt a te­rületi változások szerepét illetően alighanem kissé rövidre zár. Ugyanis ha a területi elszakítottsá- got a határváltozások tudomásul nem vételével akarták volna kár­pótolni a szlovákiai magyarok, minden valószínűség szerint a gyors asszimiláció sorsára jutottak volna. Hisz a ma­gyarok több tájegység le­szakadt, egymástól megle­hetősen elszigetelt és rege­nerálódásra meglehetősen képtelen nyúlványain lak­tak. A fennmaradást csak a déli, három helyen meg is szakadó ma­gyarlakta sáv belső szellemi kohé­ziója biztosíthatta. Csak így alakul­hatott ki sajátos identitást teremtő kisebbségi közösség. De ez az anyanemzethez fűződő, a határon is átívelő anyanyelvi összekötő szá­lakból szövődött. Szülőföld, anya­nyelv és egyetemes magyar szelle­mi összetartozás egymással szoro­san összefonódó alkotóelemeiből teremtődött meg és igényel kitelje­sedést a kisebbségi lét. Viszont a hivatalos politika, mind a polgári köztársaság, mind a kommunista hatalomátvétel után a szlovákiai magyarság és az anyanemzet kö­zötti együvé tartozás szálainak megőrzését a csehszlovák, illetve szlovák államisággal szemben álló tendenciaként értelmezte, s ennek nyomai ma is megtalálhatók a szlovák-magyar kapcsolatokban. Gondoljunk csak arra, hogy kez­detben a Magyarország területén érvényesülő kedvezményeket is egyes állami-politikai körökben a szlovákiai belügyekbe való beavat­kozásként próbálták értelmezni. Rendkívüli empátiakészségről tanúskodva, a társadalomlélektani nyomvonalakon haladva a szerző végül is a lényegre tapint, amikor megállapítja: „Magyarságukat a la­kosok nemcsak nyelvükben, ha­nem szívükben is hordták, ami ugyan kicsinyke, de fontos tarto­mány. Ha mostanság sor kerülne Európa újrafelosztására, és valaki úgy vonná meg a határokat, hogy Kijevtől Vrútkyig minden Ukrajna lenne, ezt tudomásul vehetnénk, csakhogy sem a nagy történelmi eseményeket, sem pedig a sze­mélyes történelmet sohasem töröl­hetnénk ki szívünkből. Vagy igen? Mi talán igen? Ez az egyszerű, egy­mondatos válasz nálunk kimond­hatatlanná vált. Ha erre mégis rá­szántuk volna magunkat, ha leg­alábbis beszéltünk volna róla, és nem tekintettük volna ezt hazaáru­lásnak, talán frissebb levegőt szív­hatnánk ma.” Ez a mélyrehatóié szlovák ön­vizsgálat megkönnyítette a szerző­nek, hogy a komáromi szlovákok helyzetéről is őszülte, önhúsába vá­gó szókimondással nyilatkozzon. Az ötvenes évekbeli szlovák betele­pülést „szlovák injekciónak” nevez­ve kimondja, hogy sokan saját szándéktól függetlenül kerültek a városba, sőt voltak olyanok, akik számára ezt politikai büntetésül szánták. „Senki sem törődött veié, hogy miként sérül az odavezényelt szlovákok személyes identitása” - állapítja meg keserűen. Elvesztet­ték azt a hátteret, amit a szülőföld otthonteremtő ereje nyújt, sehol sem fogadták őket lelkesedéssel, magyar barátokra csak kétoldalú alkalmi személyes szimpátiák ré­vén tettek szert. „Nem volt sok vá­lasztási lehetőségük, vagy felvér­tezni magukat a nacionalizmussal, vagy beilleszkedni” - úja. S az emigrációs tünet hatására az ott élő szlovákokat eleve a „maguké­nak” tekintették. Személyesen megélt élmények áradnak e sorokból. De azért fel­vetődik a kérdés: vajon nem eb­ben is valahol az együttélés kö­zösségi dimenzióinak zavarai és eltorzult értelmezései érhetők tet­ten? Hisz a szlovákok közötti összetartozás-tudat éppoly ter­mészetes, mint ahogy a városban a magyarság is közösséget alkot. Ahhoz viszont, hogy ez ne vezes­sen egymást károsító merev elkü­lönüléshez, arra van szükség, hogy megteremtődjenek a közös érdekeket és a sajátos közösségi szükségletek kielégítését biztosító keretek, intézmények és önigaz­gatási mechanizmusok. Aligha­nem a közösségi lét szabad kiélé­sének lehetősége elengedhetetlen feltétele annak, hogy magyarok és szlovákok a várost a lélek mé­lyén egyformán magukénak érez­hessék. Vajon a szerzőnek, ami­kor a komáromi vezetés részre­hajlásáról beszél, nem reked-e fi­gyelmén kívül e feltételek hosszú évtizedekig tartó hiányának utó­hatása, s a legiszlatív biztosíté­koknak ma is a pillanatnyi erővi­szonyoktól való függése, illetve az önigazgatás útjainak keresése is? Kapitáňová nehezményezi a vá­ros magyar múltjának szerinte túlzott és egyoldalú demonstrálá­sát is. De vajon a helyi szlovákok ápolják-e Komáromhoz fűződő hagyományaikat? Mellesleg: va­lószínűleg kuriózumnak számít, hogy bibliográfiai adatok szerint Komáromban 1926-ban került sor az első szlovák színielőadásra, Sládkovié Detvanjának bemutatá­sára. A korabeli sajtótudósítást közlő Komáromi Híreknek épp ez az évfolyama nincs meg sem Ko­máromban, sem a pozsonyi Egye­temi Könyvtárban. Úgy látszik, senkinek sem hiányzott. Fiatalkori és a környező, a ter­mészethez fűződő nosztalgiával invitálja a szerző városi sétára az olvasót, melyet nemzetiségi túlfűtöttségtől mentesen tekint a sajátjának. Lakóháza előtt búcsú­zik, melynek falán Jókai-emlék- tábla található. „S önök ehhez nyilván szarkasztikus megjegyzést fűznek: ha továbbra is ilyen szen­timentális lesz a toliam, biztos, hogy nekem ilyen nem adatik meg.” Pedig az írónő a lélek leg­bensőségesebb rezdüléseinek egy- másrahangolásával mégiscsak kö­zelebb túsz a társadalmi-intézmé­nyes megoldások előmozdításá­hoz. Csak kár, hogy megnyilatko­zása szinte egyedülállónak számít. S ami ugyancsak sajnálatos, hogy a szinte önvérével írt vallomása visszhangtalan maradt a szlováki­ai írástudók körében. A szerző történész „Ahol magyarul beszéltek, az továbbra is Magyaror­szágnak számított.” KOMMENTÁR Záptojásveszély! BARAK LÁSZLÓ Egyre elenyészőbb a különbség az egyelőre legnépszerűbb Robert Fico és a közvélemény-kutatók ranglistáin egyre feljebb araszoló zsolnai polgármester, Ján Slota között. Már ha egyáltalán különböz­het egymástól két záptojás. A záptojások ugyanis egyformán ehetet­lenek és büdösek. Ugyanis Fico, aki vélt és valós politikai ellenfelei­vel szemben tudatosan valótlanságokkal operál, épp úgy idéz egy záptojást, mint Slota, aki évek óta a legalpáribb kocsmai bugrisok modorában köpköd a közéleti szalonok asztalainál. A kelet-európai posztkommunista társadalmakat tekintve persze vaskos túlzás köz­életi szalonokról beszélni... Mert a közélet, a politika és környéke e tájakon sajnos sokkal inkább hasonlít egy gusztustalan állatfarmra, mintsem holmi szalonra. Vélhetően néhány emberöltő is eltelik majd, míg enyhülnek a tünetek. Nem több tehát hiú ábrándnál, hogy a napokban agyonragozott előrehozott választások gyökeres változást hoznának itt. Már csak azért sem, mert nem feltételezhető, hogy Fico rövidesen Fehéroroszországba emigrál, Slota pedig a kó­bor kannibáloknál folyamodik menedékjogért. Hülyék is lennének, hiszen, ha most, vagy akár jövő tavasszal lennének a parlamenti vá­lasztások, komoly esélyük van arra, hogy mindketten komótosan be­sétáljanak a parlamentbe. Fico pedig, a jelenlegi népszerűségi muta­tók szerint, akár a kormányfői bársonyszékre is számíthat. Nem áll­nak persze rosszul a szlovák kereszténydemokraták egy részét tömö­rítő „kádéhások” sem. Ugyanúgy, múlt az MKP politikusai. Mert előbbiek azok, akik a lehető legtöbbet profitáltak Pavol Rusko, a volt gazdasági miniszter egyébként jogos „kivégzéséből”, hiszen önma­gához képest a KDH soha nem volt ilyen népszerű, mint most. Ért­hető, hiszen politikusai „vezényelték a tűzeti’ a minap szinte a végső­kig tétovázó kormányfőnek, Mikulás Dzurindának... Az MKP pedig, mint egy mindig talpra eső macska, akármikor megszerzi a szlováki­ai magyar szavazatok legalább kilencven százalékát. Mert egyelőre még a láthatáron sincs alternatívája! A szlovák társadalomban ugyanis tagadhatatlanul folyamatosan ott lappang a szűkkeblű naci­onalizmus. Ami tulajdonképpen nagyságrenddel hasznosabb a ki­sebbségi jogokat jól vagy rosszul, ám tagadhatatlanul markánsan fölvállaló Bugáréknak, mintha megfogadnák kampányfőnöknek akár a világ legkvalifikáltabb választási guruját. A KDH-t és az MKP- t leginkább épp ez a helyzet csábíthatja arra, hogy akarva-akaratla- nul megsegítsék a közélet záptojásait... Ficóékat, vele együtt, sajnos, a permanens magyarfalásra épúő Ján Slotát is. Ami, ugye a közéleti állapotokat tekintve rosszabb, mintha csöbörből vödörbe kerülné­nek. Nem beszélve az éppen javulófélben lévő szlovákiai gazdaság veszélyeztetettségéről, ha a mindenható állam eszméjét húdető Fico kerülne hatalomra. Ezért hát még egy korántsem ideális költségve­tési törvény és a „csúszva-mászva kormányzás” gyötrelmes módsze­re is jobb alternatívának tűnik az ország számára, mint ha érdekből, netán dacból, kiengedi itt valaki a palackból az előrehozott választá­sok egyre vadabbul nyújtózó szellemét... JEGYZET Kikönyörgött vérvétel GRENDEL ÁGOTA Szorgalmas orvoslátogató va­gyok. No nem abból a fajtából, amelyik arról győzködi a doktor urakat és hölgyeket, hogy az ő- általa képviselt cég gyógyszere a legjobb, mert a legdrágább, és múlt tudjuk, csak az a jó minősé­gű, ami drága. Sem abból, ame­lyiknek az az elve, az olcsó gyógyszernél nincs jobb, azt még a kisnyugdíjas is meg tudja fizetni. Én egy egyszerű beteg­eskedő) orvoslátogató vagyok. Sajnos, az én fajtámból több százezer akad. Ennek persze csak mi nem örülünk, az orvo­sok valószínűleg elégedettek, mert ott tartunk, hogy ahány be­teg, annyi fejpénz, a megelőzés­nek nincs pénzben kifejezett ér­téke. Egy látogatás egy húszas, kivéve a krónikus (betegség mi­att) orvoslátogatókat. Azoknak ingyen jár a bérlet, a belépőjegy. A rendszeres ellenőrzés pedig rendszeres vérvétellel jár. A vér akkor az igazi, ha friss, hajnal­ban csapolt. A hajnal hétkor kez­dődik, és állítólag nyolckor vég­ződik. Persze, ez már a rendelői hajnal, addigra föl kell kelni, zu­hanyozni, fölöltözni, elindulni, közlekedési eszközre várni, leká­szálódni, megérkezni. Aki beteg, ráér, korán kelni is ráér. Én is igyekszem, de ha véletlenül min­den csúszik, előveszem a kis pa- púkámat, melyen ott áll fehéren -feketén, vérvétel héttől fél ki­lencig. Gyomorszorítás enyhül, kedélyállapot javul. Akkor kerít hatalmába ismét a rettegés, ami­kor látom, üres a váró. Reszkető kézzel kopogok, behúzott nyak­kal, bűnbánó képpel rebegem a nővérkének, én bizony, bár ne­gyed kilenc is van már, eljöttem, szabadítsanak meg néhány csepp vértől. A választ sejtem, jön is másodpercnyi pontosság­gal, nyolcig van vérvétel, de jöj­jön. Púonkodva belopakodom, hangtalanul leülök, nyújtom a kezem, ide a steril bökőt. Nem érdeklődöm a nővér egészségi állapota, a változékony időjárás, a gyerekek szünideje, semmi, de semmi úánt. Csak ki ne jöjjön az orvosnő, suttogja, mert ha itt ta­lálja magát, hazaküldi. Ez a tűszúrás már a lelkembe talált. Telitalált. Hazaküld. Hm. Mint ahogyan annak idején kiküldték az óráról a tanárok a rosszcsont kisdiákot, aki persze röhögött a markába, megúszta a felelést. De mit úszók meg én? Egy tűszúrást? Újabb időpont, újabb korán kelés, újabb stressz. A vér- cukorszintem meg araszolgat szépen fölfelé. Ha valaki, én érezhetném magam páholyban. Évente százak veszik kezükbe az orvosi diplomát, szabad orvos- választás van, mehetnék Isten hírével más cukrosdokit keresni, mint ahogy a lábbelimet sem vi­szem többé ahhoz a suszterhez, aki a sarkat a cipő orrára varrta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents