Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-13 / 212. szám, kedd
12 Riport ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 13. „Bányász vagyok, ki több nálam?!”- Miközben a bányaipar mélyrepülésben van, képviselői ragaszkodnak az ünnepléshez - talán, mert nem maradt más A bányászok bizakodnak: mindig lesz mit ünnepelni Rezesbanda, a céhek képviselői, álarcosok - hamisítatlan cirkuszi hangulat Selmecbánya utcáin. Legelöl - kezében szalamandrával - a pásztor, mögötte a bojtárok, majd miniszterek, főosztályvezetők vonulnak a bányászok fekete egyenruhájában. Bár több évszázados hagyomány ápolásáról van szó, a bányászoknak 1992-től igazából nincs túl sok okuk az ünneplésre. LŐRINCZ ADRIÁN Évezredek óta tudott dolog, hogy a Kárpátok nyugati vonulatának hegységei ércekben gazdag ásványokat rejtenek; ennek is köszönhető, hogy európai léptékkel mérve is viszonylag korán kezdtek fémszerszámokat használni e tájakon. Később, az egyre növekvő igényekkel - melyeket főképp a hadiipar, a fegyvergyártás támasztott - a Selmeci-hegységtől a Szepes-gö- möri-érchegység keleti nyúlványáig húzódó térség az érckitermelésre és -feldolgozásra rendezkedett be. Nagy becsben álltak Felső-Ma- gyarország ércbányái, hiszen ontották a vasat, a rezet, a nehézfémeket, de az ezüstöt és az aranyat is. A jelentősebb bányaközpontok körül hangulatos kis bányavárosok épültek - például Selmecbánya, Rozsnyó vagy Igló. Jelentőségük és gazdagságuk ma igazán a királyoktól kapott privüégiumokkal, illetve a városokban felhalmozott kulturális értékekkel mérhető. Elsőségünket bizonyítja az is, hogy tájainkon nyitotta meg kapuit 1764-ben a világ első bányaakadémiája, hogy nálunk használtak először fekete puskaport az érc kitermelése során, hogy Hell Miksa és társai már a XVffl. évszázadtól olyan gépeket és berendezéseket készítettek a bányaipar számára, melyekről a civilizált vüág legtöbb országában akkoriban még álmodni sem mertek. Fakuló bányászbecsület Érthető, hogy az életüket nap mint nap kockára tevő bányászoknak meg is volt a becsületük. Céh- jeik kiváltságokat élveztek, és még a kommunizmus építésének évtizedei alatt is tartotta magát a „Bányász vagyok, ki több nálam?!” mondás. Keresetük átlagosan harminc százalékkal volt magasabb a nemzetgazdaság egyéb ágazataiban dolgozókénál, a hűségpénzről és más juttatásokról nem is beszélve. Bányásznak lenni biztos egzisztenciát jelentett - egészen a rendszerváltásig, meg még két évig. Míg a cseh-szlovák föderális kormány úgy nem döntött: a bányaipar fenntartása túl sokba kerül, nem kifizetődő, vannak olcsóbb (bár lényegesen alacsonyabb minőségű) nyersanyagforrások. Ezzel kezdetét vette a bányászat fokozatos leépítése, visszafejlesztése. Aki ma végigutazza az egykori, Jászótól Körmöcbányáig, vagy Ig- lótól Rudabányáig terjedő bányavidéket, egyértelműen a hanyatlás kézzelfogható jeleivel találkozik. Gömörben - és ez alól annak középső és déli része sem képez kivételt - vagy a Szepességben egykor szinte minden, magára valamit is adó település valamilyen szinten kapcsolatban állt a bányászattal, illetve az ércfeldolgozásA tervet rendszerint kétszáz százalékra teljesítő egykori „munkahősök” és „sztahanovisták” ezúttal hálaadó misén vettek részt a Szent Katalin-templomban A Slamandra-menetben a bányászokkal együtt vonultak miniszterek, főosztály- vezetők, szebb jövőt ígérve az iparágnak sál. Huták, hámorok - azaz kisebb olvasztók, kohók - adtak megélhetést ezeknek a falvaknak, és a bányák tulajdonosai ügyeltek arra is, hogy bányászból, kohászból, megmunkálóból legyen utánpótlás. így történt, hogy Rozsnyó környékén az Andrássy grófok az ipartelepeken kívül például bányászlakásokat építettek, és lerakták a szakképzés alapjait is. Ma, százegynéhány évvel később mindennek nyoma sincs; az ország valamennyi középszintű, bányászatra szakosodott tanintézménye megszűnt. Az áldatlan viszonyokat jellemzi az is, hogy az érckitermelés a minimális szintre esett vissza, hiszen alig van már működő bányaüzem országszerte. A hangsúly az európai jelentőségű felső-gömöri lelőhelyeknek köszönhetően a magnezit, a Nyitrától északra található lelőhelyeken a barnaszén, az Erdőháti- és a Kelet-szlovákia-al- földön a kőolaj, illetve az építőipar számára mész alapanyagú nyersanyagot biztosító felszíni kitermelésre helyeződött. Ma a bányászok bére harminc százalékkal alacsonyabb az országos átlagbérnél, tudatta velem a napokban Miroslav Gazdík doktor, a Bányaipari Alkalmazottak Szakszervezetének elnöke, kiegészítve ezt még egy fontos adattal: ez az iparág jelenleg mintegy tizenháromezer embert foglalkoztat, ám számuk évente több mint tíz százalékkal csökken. Mindezek ellenére a bányászok, geológusok, kohászok és „naftá- sok” idén is nagy ünnepséget csaptak a bányásznap tiszteletére. Volt rezesbanda, kitüntetésosztás, egyenruhás felvonulás - mint a „békeidőkben”, azzal a különbséggel, hogy a tervet rendszerint százötven-kétszáz százalékra teljesítő egykori „munkahősök” és „sztahanovisták” ezúttal a kor szellemének megfelelően hálaadó misén vettek részt. Hátha odafenn meghallgatásra találnak fohászaik... Ha egyszer idelenn minden érvük pusztába kiáltott szó csupán. Szalamandra-menet Jeles esemény volt az, mely szeptember 9-én Szlovákia, sőt Magyarország és Németország bányászainak képviselőit is a bányavárosok legszebbekébe, Selmecbányára csábította. Egyrészt bányásznapot tartottak, másrészt meg ekkor zajlott a Szalamandraünnepség; mindkettőnek évszázadok távlatába nyúló gyökerei vannak. A Szalamandra-ünnepség terMindenki azzal gazdálkodik, amit előteremt magának.” Mégis kell ünnepelni! Tomyaiová asszony a gazdasági minisztérium képviseletében minden nehézség ellenére is úgy gondolta: van ok az ünneplésre, hiszen a Szlovák Köztársaság kormánya a közelmúltban úgy döntött, mégis szükség van a hazai nyersanyagra, ezért kitermelésében az állam hosszú távon részt fog vállalni. „Tavaly a kormány elfogadta a nyersanyagpolitika aktualizálásáról szóló határozatát, melyet a gazdasági tárca dolgozott ki - közölte az ünnepi ülésen részt vevő bányászokkal. - Ez az érceket nem tartalmazó nyersanyagok kitermelésére helyezi a hangsúlyt. Évente jelentős összegeket költünk az egykori bányaművek szanálására, környezetük revitalizá- lására is. A bányászok munkáját nagyra tartjuk, és kívánjuk: őrizzék hűen tradícióikat.” Az életkörnyezet és a bányászat nem mindig felhőtlen viszonyát elemezte hozzászólásában a környezetvédelmi tárcavezető, Miklós László. „Nem sok újdonságot mondhatok önöknek, és úgy vélem, ez jó - mondta beszéde bevezetőjében. - Eddig ugyanis arra panaszkodtunk, hogy a bányaipar ingatag lábakon áll. Nos, az utóbbi időszakban helyzete stabilizálódott, ezért elmondhatjuk, hogy jó úton haladunk. Érvényes ez a környezeti károk felszámolására is, hiszen e téren is új lehetőségek nyíltak; ma már például nem kell feltétlenül arra törekednünk, hogy a felszín eredetihez hasonló állapotát visszaállítsuk, hiszen az új körülmények között megtelepedő növénytársulások is lehetnek nagyon értékesek.” Felszólalása végén hozzáfűzte: ha a bányászat fokozatosan leépül is, azért mindig lesz okunk ünnepelni, hiszen a hagyományok tovább élnek. Ezt követően a bányászok és a rokon rendek képviselői kitüntetést kaptak - ki a hűségéért, ki meg a haza építése terén elért kimagasló eredményeiért -, mint a régi szép időkben. Az már csak az ünnepség „nem hivatalos” részében hangzott el, hogy - Hofi Géza javaslatával ellentétben - a bányászok szövőnővé történő átképzése tárgytalanná vált, mivel szövőnőkre ma már éppúgy nincs szükség. Meg az is, hogy igaz, a bányaipar tavaly még a szakadék szélén állt, ám idén tett egy sikeres lépést előre. mészetesen szintén „bányásztalálmány”, mint minden, ami a Világörökség részét képező várossal összefügg. Évszázadok óta megrendezik azzal a céllal, hogy alkalmat teremtsenek a céheknek a bemutatkozásra - és egy kis jó népünnepélyre. Hogy mivé nőtte ki magát időközben? Nem túlzók, ha azt állítom, hogy nemzetközi szintű kulturális eseménnyé, hiszen a városba özönlött több ezer látogató magyarul, németül, angolul, hollandul, csehül, és még ki tudja, a művelt világ hány nyelvén za- jongott a városközpontban. Az idei ünnepség látogatóinak igazán nem lehetett okuk panaszra, hiszen mindenki megtalálhatta számításait; ki a kirakodóvásárban, ki a Szalamandra-menetben, a koncertpódiumok előtt, vagy éppen a templomban. Mert a Szent Katalin-templomban a szóban forgó nap kora délutánján rendhagyó istentisztelet zajlott. A zsoltárok helyett a bányászok „himnusza” csendült fel, és a szép számban megjelent vendégek köszöntését követően az arra érdemesek átvehették a város díjait, címeit. A prominens vendégek között a második sorban ott ült Ľudovít Kaník népjóléti miniszter, Miklós László, a környezetvédelmi tárca vezetője, valamint Rita Tomyaiová, a gazdasági minisztérium hivatalvezetője. Valamennyien a bányászok fekete egyenruhájában, ahogy illik. Az első sorban - és ez senki figyelmét nem kerülhette el - Zdenka Predná, Szlovákia egyik „szupersztárja” virított, akit a szónok „médiaszemélyiségként” mutatott be. Lelkűk rajta; ilyen világot élünk. Egyszer fent, egyszer lent... Az ominózus napon magasan szárnyalt a hangulat a zólyomi Műszaki Egyetem Selmecbányára kihelyezett környezetvédelmi karának büféjében is. Itt a találóan csak Štiavničan nevet viselő Selmecbányái bányász dalegylet „hangolt”. Mert a bányász „nótás népség”; ékesen bizonyítják ezt a szép számban megjelent dalgyűjtemények is. Aki volt már bányában, tudja, hogy a mélységben, ahol még ember nem járt, az évmilliók és -milliárdok óta érintetlen kőzetek között (vagy kőzetbe zártan?) a gondolatok filozofikus magasságokban szárnyalnak, és az érzést egyszerűen csak dalba kell önteni. Ez a „bánya-füing”; ezt énekli meg a nevezett dalegylet is. Hitelességükből mindamellett az sem von le semmit, hogy alig húsz tagja közül talán, ha öt volt bányász. Éva asszony, aki a karnagy szerepét tölti be, állítja: a lényeg a lelkesedés és az ügy iránti elkötelezettség. Egytől egyig bíznak abban, hogy a város egykor teljes mértékben képes lesz megélni az idegenforgalomból, abból a tárgyi és szellemi örökségből, amit a bányász ősök rájuk hagytak. Ezekből pedig jó néhány található a környéken - így az országban egyedülálló bánya-skanzen, a nagyközönség számára „átalakított” bányaművek és a városközpont, melynek fénykora a bányászatéval esett egybe. Minden adott - csak türelemmel ki kell várni azt a néhány évtizedet, míg az idegenforgalom az állam részéről is megkapja az őt megillető támogatottságot. Addig énekelgetnek. A dalegylet tagjaival ellentétben a földön járt Dušan Oravecz mérnök, az ország egyetlen, ma is működő vasércbányájának, az al- sósajói Sideritnek az igazgatója. „Amióta 1992-ben kezdetét vette a ráfizetéssel működő ércbányák fokozatos leállítása és felszámolása, a bányászok helyzete egyre rosszabb - mondta Oravecz úr, aki egyben a Szlovák Bányászati Kamara alelnökének tisztjét is betölti. - Az alsósajói bányaüzem ma egyedüli ezen a piacon, ám mi is csak a létszám csökkentésével és más óvintézkedések bevezetésével tudtunk talpon maradni. A bányaipar gyakran élt át válságot, alakulását egy szinuszgörbével lehetne legjobban szemléltetni. A gond az, hogy a görbe túl sokáig volt leszálló ágban, míg el elérte a mélypontot, és évek óta nem emelkedik.” Kérdésemre, hogy teljesen meg fog-e szűnni ez az iparág, kitérő választ ad. „Az építőipar számára fontos alapanyagok külszíni kitermelése növekedni fog, ám a mélységi kitermelés nem kifizetődő. A nagy cégeket felszámolták, az utódcégek magánkézbe kerültek, és az állam ma egyetlen koronával sem dotálja a nyersanyag-kitermelést. Volt rezesbanda, felvonulás, sőt kitüntetés-osztás is - mégis van ok az ünneplésre: a kormány úgy döntött, szükség van a hazai nyersanyagra...
