Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-10 / 210. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 10. Szombati vendég 9 A sikeres cégvezető menedzserből lett jezsuita pap, Kiss Ulrich atya a világban is otthonosan mozgó, mindenki felé nyitott keresztényeket igyekszik nevelni Kommunikáció: egység- és közösségépítő párbeszéd Szerzetesi fegyelemre váltotta a fényűző, nagyvilági életmódot Fényes karrierje ellenére egyre erősödő hiányérzet vesz erőt rajta. Rájön, az élet célja nem lehet sem a gazdagság, sem az üzleti siker. Húszévi gondolkodás után végre „igent mond a hívásra”: a fényűző, nagyvilági életmódot szerzetesi életre váltja. Ma a több nemzetközi luxusipari cég vezető menedzseréből lett jezsuita pap, Kiss Ulrich atya egyik fő szakterülete a kommunikáció. GYEPES ARANKA Egy jó hangulatú médiavacsorán találkoztam Ulrich atyával Budapesten. Közvetlensége és korszerű életfelfogása volt az első dolog, ami megfogott. Mint utóbb kiderült, a fiatalok is éppen ezért szeretik, és mivel szeretik, egyetemi oktatóként és ifjúsági lelkészként is nyert ügye van. Ez manapság már szerencsére nem annyira ritka jelenség. Ami igazán meglepett, az nagy tudása, rendkívüli tájékozottsága volt a papok által oly kevéssé becserkészett területeken, mint a világgazdaság, a társadalompolitika, társadalompszichológia, a történelemről nem is beszélve. Az volt az érzésem, „ez az ember mindent tud Európáról”. Igen, „minden tudható, ami van”, jutott eszembe a szobafogságában pergameneket és enciklopédiákat böngésző Aureliano Buendia szójárása Márquez Száz év magányából. De csakhamar kiderült, hogy rossz nyomon vagyok: szó sincs róla, hogy a jezsuita atya a klauzú- rában vagy szerzetesi cellájában gyűjtögette volna ismereteit. Egy hivatás története Megtudtam, hogy Kiss Ulrich Berlinben született 1945-ben, magyar apa és német anya gyermekeként. 1950-ben édesapját hazarendelték a külügyminisztériumba, így Magyarországon járt iskolába, és ott tanult meg magyarul. „56-ban elhatároztam, hogy mától fogva magyar vagyok. Ez nem jelenti német gyökereim megtagadását, de egy választást a magyarság mellett. Ezért is léptem be 1988-ban a magyar rendtartományba, és nem a németbe” - mondta. Előbb azonban németországi magyar gimnáziumban (Burg Kastl) érettségizett, majd Belgiumban a leuveni katolikus egyetemen üzemgazdaságot tanult, és szerezett (cum laude) diplomát. 1970-ben MBA diplomával fejezte be a fontainebleau-i menedzseriskolát. Ulrik atya 1968-ban egyetemistaként részt vett az európai fiatalok chartres-i zarándoklatán. Három napig megállás nélkül gyalogolt, közben bőven volt ideje elmélkedni az élet nagy kérdéseiről. Ahogy úti céljához közeledett, egyre élesebben rajzolódott ki mind útjának, mind pedig életének célja, de a végső döntésig húsz ének kellett eltelnie. Eközben tizennyolc évig előbb a kozmetikai, majd az optikai iparban (L’Oréal, Cartier, Loris Azzaro, stb.) dolgozott mint marketing- és sales-menedzser, brand-mene- dzser, végül mint az európai fiók- vállalatok igazgatója. „Csak luxuscikkekkel foglalkoztam, fényűző életet éltem, drága éttermekbe jártam, sokat voltam külföldön. Nem mondhatnám, hogy nem élveztem a gazdagságot. Elvégre ki ne élvezné? - vallja be. - Valami azonban még hiányzott a teljes boldogságomhoz... De Jónásként menekültem az Úr hívása elől, amely mindig utolért.” Élete eseményeit nem véletlenek sorozataként fogta fel, hanem egyre erőteljesebben érezte: Isten akarja őt. Húszévi latolgatás után engedett a hívásnak, és felvételét kérte a jezsuita rendbe. A noviciátust Torontóban végezte, majd Leuvenben angol nyelven tanulta a filozófiát, Rómában olaszul a teológiát és a kommunikációs szakot. Közben a Vatikáni Rádió magyar részlegén is dolgozott. 1995-ben ötvenévesen szentelték pappá. Nem volt elvesztegetett idő A jezsuita szerzetes múltját vállalva a lehető legtöbbet profitál belőle lelkipásztori szolgálatában. 1996-ban a rend kinevezi a Szent Ignác Szakkollégium igazgató lelkészének. Az addig befelé forduló kollégium hamarosan a nyilvánosság elé lép, sorra rendez nagy figyelmet felkeltő, sok érdeklődőt vonzó és előkelő vendégekkel büszkélkedő szimpóziumokat rendez. A témák is változatosak, az európai integrációtól a középkori kultúra méltatásáig terjed. Az agilis jezsuita meggyőződése, hogy Európának gyökereiben kell megújulnia. Ezt jelzi a ReNaissan- ce Tanulmányi Ház létrehozása - és programjellegű névadása - is, amelynek ő lett alapító igazgatója. A megújulás mellet két kulcsszó irányítja azt az utánozhatatlan életformát, amelyet Kiss Ulrich megvalósít: a párbeszéd és a közjó. A párbeszéd jele, hogy a kollégiumi rendezvények vendégei között vallási és ideológiai árkokat átlépve a magyar szellemi élet teljes sokszínűsége megjelenik: Orbán Viktor éppúgy vendége volt a szak- kollégiumnak, mint Magyar Bálint, vagy Újhelyi István, de felléptek ott az iszlám és zsidóság képviselői is, és persze a keresztyén (nem habozik így kiejteni!) testvéregyházak is. A közjóra pedig példájával buzdítja, és tanárgárdájával együtt felkészíti a legkülönbözőbb egyetemeken, a legkülönbözőbb szakokon tanuló hallgatókat. Közben pedig, 2000 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikációt oktat, ifjúsági csoportot vezet, cikkeket ír, tévében szerepel. Hogyan jut minderre ideje?- kérdezzük. Egy pillanatig meghökken kérdésükre, majd huncut mosollyal válaszol: Húsz évvel ezelőtt a svájci St. Gallenben részt vettem egy időmenedzsment tanfolyamon. És odafigyeltem. Majd hozzáteszi: odafigyelni a kommunikáció lényege! Kiss Ulrich mint szerzetes pap és a kommunikáció szakembere a „köz-lés”, a párbeszéd egységteremtő, közösségépítő jelentőségét hangsúlyozza. Nemcsak kisebb közösségek, népcsoportok, hanem kultúrák, civilizációk között is. Az iszlám és a kereszténység, egy Atyának gyermekei címmel több fórumon elhangzott előadása kapcsán kerestük meg kérdéseinkkel Kiss Ulrich jezsuita atyát. Interjú Kiss Ulrich-hal, a Szent Ignác Jezsuita Szakkolégium rektorával: Elképzelhető-e a több millió mohamedán békés integrációja az európai társadalmakba? Időszerű kérdés: Élhetünk-e egy minarettel a szomszédságban? A közvélemény túlnyomó- részt a kereszténység és az iszlám közti ellentét következményeként fogja fel a terrortámadásokat, jóllehet azok soha sem keresztény jellegű célpont ellen irányultak. Megalapozhatja ezt a feltevést legalább elvben a két vallás tanítása és egymáshoz való viszonya? Mindkét oldalon megjelenik a fundamentalizmus, amely a csoport „mi” érzését, összetartását csak az elhatárolás által képes erősíteni. A Kultúra Pápai Tanácsa éppen ezért a fundamentalizmusban látja az emberi kultúra egyik legnagyobb ellenségét. Elvileg egyébként mindkét vallás Isten irgalmát hirdeti. Mégis úgy tűnik, hogy a terrorcsoportok Isten, Allah nevében folytatnak halált megvető elszántsággal harcot. A dzsihád valóban szent háborúra való felhívás, vallásos kötelesség, amely a Korán tanításából ered, vagy netán a Korán félreértelmezéséről van szó? Valóban csupán úgy tánik. A dzsihádot éppúgy politikusok emlegetik, mint a keresztes háborút. A Koránból számtalan idézetet lehet találni a békevágyra, amint a Bibliában - főleg az Ószövetségben - sem hiányoznak a harcos buzdítások. Sem egyiket, sem másikat nem szabad a szövegösszefüggésből kiragadni: mit akart mondani a szerző kora olvasóinak? Lehet, hogy a terroristák vallási indítékai mögött hatalmi, illetve politikai célok rejlenek? Mi ennek a magyarázata? Nem lehet, hanem biztos. Persze az egyes akciók résztvevői nem biztos, hogy felmérik tettük politikai horderejét. Sokszor csupán a családjukon, klánjukon esett sérelmet akarják megtorolni. Ez a törzsi társadalomban erkölcsi kötelesség. Hosszú történelmi fejlődés gyümölcse a mai jogállam. Ezt épp a Biblia remekül szemlélteti. Müyen politikai okokról, illetve müyen célokról van szó? Mivel a terrorizmus sokrétű, a célok is sokfélék. Alapvetően két típust különböztetnék meg: az arrogáns Nyugat „megleckéztetését” szolgáló, „büntető” jellegűt, és a sokkal konkrétabb célokat szolgáló célzott akciókat, amelyek például egy politikai rivális - legyen az személy vagy csoport - kiiktatását, ületve megsemmisítését szolgálják. Jó lenne, persze a terrorizmust mint globális jelenséget kezelni, és az ETA vagy az IRA akcióit is egyenrangúan megítélni: hirtelen vüágossá válna, hogy nem a két vallás közötti párbajról van szó. Valójában politikai céljaikat másképp nem, vagy csak évtizedes szívós munka árán - de addigra ugye, halottak vagyunk műid? - megvalósítani képes csoportok sokszor nem látnak más eszközt, hogy egyáltalán problémaként lássa a nemzeti és nemzetközi közvélemény, azt, ami nekik fáj. Elgondolkoztató, hogy még a dél-tiroliak is csak robbantásokkal tudták megteremteni autonómiájuk politikai feltételeit. Hogy viszonyul a terrortámadásokhoz, a dzsihád Uyetén értelmezéséhez általában az iszlám közvélemény? Nincs egységes iszlám közvélemény. De tény, hogy nem csak az érdekelt Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban élő mosz- limok ítélték el a szeptember 11-i esztelen tettet, hanem az iszlámok kormányok és tömegek is. Az Egyesült Államok ezt a rokon- szenvet eljátszotta, mikor bevonult Irakba, mint ma már tudjuk, hazug állítások alapján. Helyes-e a nyugat-európai államok válasza az iszlám erőszakra, nevezetesen a jogtalanságra még nagyobb jogtalansággal válaszoló bosszúállás? A kérdés már tartalmazza a választ. Semmiféle jogtalanság nem orvosolhat egy másik jogtalanságot. Az elmondottak talán kellőképpen cáfolják Huntington elméletét, miszerint civilizációk várható összecsapásáról van szó, de az előítélet és a konfrontáció szelleme már ez által is túl mély gyökeret vert az európai köztudatban? Müyen kiutat lát Ön ebből a helyzetből? Törökország sorozatos megalázása az EU-csatlakozás kérdésében mutatja, hogy nem egészséges az európai közszellem. Szomorú, hogy német választási argumentum a hangulatkeltés a törökök ellen, és ráadásul egy magát kereszténydemokratának valló politikus esetében. Ehelyett elég lenne azt követelni a jelölttől, hogy biztosítsa a vallásszabadságot minden polgárának. Persze akkor mondjuk Angliában vagy Görögországban is meg kellene szüntetni az államvallást... Itt jegyzem meg, hogy a magyar külpolitika nagy esélye, hogy kiálljon a törökök ellen. Éppúgy nem felejtenék el nekünk, mint a horvátok sem felejtették el, amikor szolidárisak voltunk velük. Elképzelhető-e a több millió mohamedán békés integrációja az európai társadalmakba? Feltételezhető-e a két civilizáció együttéléséhez megfelelő táptalajt teremteni képes demokratizálódásra hajlamos, nyitott értelmiségi réteg megléte mindkét oldalon? Elképzelni sok mindent lehet. A paradox jelenleg az, hogy pont a laikus Franciaországban okoz ez a legtöbb gondot. Ezért is bátor lépés a magyar származású francia miniszter, Sárközy javaslata, hogy vezessék be az iszlám hittant az állami iskolákban. Különben XVI. Benedek is ezt javasolta Németországban. Elég hatékonynak és kellő sú- lyúaknak bizonyulnak-e a nemzetközi fórumokon ez irányban tett lépések? Gondolok itt mindenekelőtt a neves tübingeni katolikus teológus, Hans Küng professzor által kidolgozott közös vüágethoszra. És mit tehetünk mi, európai keresztények és nem keresztények a kölcsönös kiengesztelődés és a közeledés érdekében? Egyelőre nem elég hatékonyak. Különben nem biztos, hogy a Küng-féle próbálkozás a célravezető. Nem a legkisebb közös nevezőt kell keresni! Kölcsönösen el kell fogadnunk egymást teljességünkben, beleértve zivataros történelmünket is. A törököknek ne kelljen lemondani Nagy Szulej- mánról, s persze Gül Babáról se, de nekünk se a hős egri nőkről, vagy a végvári vitézekről! Nem a múlt tagadása visz előre, hanem egyfelől az ima, ahogy azt II. János Pál Assisiben megmutatta nekünk, másfelől a kultúrák párbeszéde, amelyet, például a volt német szövetségi elnök, Johannes Rau szorgalmazott együttesen az iráni elnökkel: szemben Hunting- tonnal és követőivel, (gyps) Van remény, hogy a demokratizálódásra képes, művelt iszlám értelmiséggel meg lehet találni a közös nyelvet (Archív felvételek)
