Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-03 / 179. szám, szerda
27 Ú3SZÓ 2005. AUGUSZTUS 3.______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________SZÜLŐFÖLDÜNK A híres galántai zsidóiskola rég megszűnt, de még ma is működik a zsidó hitközség. Nemcsak idős túlélők, hanem egészen fiatalok is vannak a tagok között. Egy öregdiák visszaemlékezései a galántai jesívára Domán István főrabbi a galántai reneszánsz kastélyban (Szőcs Hajnalka felvétele) Galánta. „1940-ben Galántára jöttem tanulni a híres talmudiskolába. Pestről indultam vonattal. Érsekújvárod: kinéztem az ablakon, és a peronon egy tizenöt tagú cigányzenekar muzsikált.” GAÁLLÁSZLÓ „Minden beérkező vonatot zenével fogadtak. Most, hogy 65 év után újra vonattal jöttem, hiába néztem ki az ablakon, a cigánybandának nyoma sem volt” - mesélte a 83 éves Domán István magyarországi főrabbi, az egykor híres galántai jesíva, azaz zsidó iskola egyik utolsó élő öregdiákja, amikor nemrég Galántára látogatott, hogy találkozzon a zsidó hitközség tagjaival és más érdeklődőkkel. A reneszánsz kastélyban tartott találkozón Fahn Béla, a galántai zsidó hitközség elnöke üdvözölte a becses vendéget, majd Vajda Tibor mutatta be röviden Domán Istvánt, aki ma Magyarország második legidősebb főrabbija, a budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem szentírás-tudományi tanszékének professzora. Az idős férfi, habár Galántán alig egy évig tanult, szívesen emlékezik vissza az itt töltött időre. Egyik könyvében, a Talmudiskolák titkai címűben meg is emlékezik a galántai iskoláról. 1941 márciusában a háború miatt bezárták a jesívát, de ma is szívesen emlékezik az akkori rabbira, Jesajahu Buxbaumra, akit a három évvel később elkezdődött deportálások nem kíméltek. Nyomtalanul eltűnt, valószínűleg a gázkamrában lelte halálát, de ma is él az emberek emlékezetében. Pedig a rabbi megmenekülhetett volna, ha képes lett volna elhagyni híveit. „A háború vége felé a németek egyetlen reménye az volt, hogy összeugrasszák az amerikaiakat az oroszokkal. Akkor született egy olyan terv, hogy felajánlották, kiengednek százezer zsidót, de cserébe követeltek az amerikaiaktól tízezer tehergépkocsit, amit csak a szovjetek ellen használtak volna” - idézte fel a 83 esztendős férfi az akkori viharos időket. „Kétezer zsidó meg is menekült, őket elengedték, mert Himmler bizonyítani akarta, hogy valóban komolyan gondolja az ajánlatot. A nagy tudású és külföldön is elismert galántai Buxbaum rabbi is bekerülhetett volna e kétezer kiválasztott közé. Felajánlották neki, hogy családjával együtt menjen Budapestre, ám ő ezt elutasította, inkább a hitközségével maradt.” Az idős főrabbi szívesen válaszolgatott az érdeklődők kérdéseire. Például arra, miből tudták eltartani a jesívát, a talmudiskolát. „Akkoriban nem volt menza, az idegenből érkezett talmudisták napokat ettek - hangzott a felelet, és követte mindjárt a magyarázat: „Például a Swartz család vállalta, hogy egy vagy két talmudista hétfőn náluk ehet. A Kohn család kedden vállalta az étkeztetésüket, és így tovább, minden nap más családnál étkeztek, és erre mondtuk, hogy napokat esznek.” Akkoriban Galántán lehetett vagy 150 zsidó család, ha mindegyik vállalt naponta legalább egy diákot, eleinte el tudták tartam őket, ám amikor Buxbaum rabbinak és a jesívának is híre ment, és már 180 talmudista tanult Galántán, a családok nem tudták étkeztetni őket, ekkor alapították a menzát, amely nonprofit vállalkozásként működött. A diákok családoknál laktak és fizettek a lakásért. A kisebb gyerekeknek ezt általában a szülei fizették, a nagyobbak azonban úgy kerestek pénzt, hogy a kisebbeket oktatták. A galántai jesíva azóta megszűnt, ma már csak néhány kő - egy tavaly felavatott emlékmű - emlékeztet arra, hol állt az épület. Domán Katalin, a rabbi felesége elárult néhány érdekes dolgot férjéről. Egyebek mellett azt, hogy színházakban, filmforgatásokon szakértőként szokott közreműködni. Volt olyan színházi előadás, amelyhez a jiddis szöveget ő tanította be a színészeknek. Vallási dolgokban is tanácsokat szokott adni, például, hogy hogyan lehet péntek este a gyertyát meggyújtani, vagy hogyan mondják az áldást, hogy a színpadon a lehető leghitelesebb legyen.” Az rabbi egyik könyvének a címe meghökkentő: Már nincs többé szükség a kakasra a népek között, és így levágják őt bűnbaknak. A mű tulajdonképpen két részből áll. Az egyikben Domán István az édesapjának, Eliah Dománnak, polgári nevén Domán Ernőnek az életét dolgozza fel, ami nagyon hosszú időszakot ölel fel, beleértve mindkét világháborút és az 1956-os eseményeket, hiszen az édesapa kilencvenéves korában, 1976-ban hunyt el. A könyv másik része az édesapának az az írása, amelyben a buchenwaldi koncentrációs táborban átélteket írta meg héber nyelven. Ezt fordította le a fia magyarra, és csatolta a saját írásához. A héber nyelvű kéziratnak is kalandos sorsa volt. „Az apósom ezt csak tíz évvel a szabadulása után, 1956-ban írta meg, valószínűleg akkorra tudta magában annyira feldolgozni a szörnyűségeket, hogy papírra vesse” - magyarázza Domán Istvánná. „A kéziratot megmutatta egy ismerősének, aki bemutatta őt a budapesti izraeli nagykövetnek. A nagykövet jutatta ki a kéziratot Izraelbe a Jad Vasem intézetbe. Nemrég egy ismerősünk, aki Jeruzsálemben tanul, kikutattatta a Jad Vasemben a kéziratot, és hazahozott egy fénymásolatot, ennek alapján készítette el a féljem a magyar fordítást.” Dománné még egy érdekes dolgot elmesélt az apósáról: „Mielőtt hazajött volna a koncentrációs táborból, az összes ott elhunyt zsidó adatait összeszedte. Ezzel nagyon sok özvegyen maradt nőnek segített, mert ha nem derült volna ki, hogy a férjük meghalt, nem mehettek volna újra férjhez. A listát az apósom a háború után odaadta a nácizmus üldözöttéi bizottságának.” Galántán még ma is működik a zsidó hitközség, nemcsak idős túlélők, hanem egészen fiatalok is vannak a tagok között. Akkoriban nem volt menza, a talmudisták „napokat ettek”. Rozsdás lökhárító, a nagyi két éve kidobott bakelit vérnyomásmérője, lyukas marmonkanna, sörösüvegek, műanyag flakonok a vízben zsákszámra Imádunk a természet lágy ölén pihenni, de teleszemeteljük a folyót Rokonszenves, laza csapat, inkább kellemesen hasznos időtöltés számukra a takarítás, ami nem azt jelenti, hogy ne vennék komolyan BUCHLOVICS PÉTER Minden vackot a folyóba hordunk Vámosmikola. Kezdjük talán egy lírai képpel: a nyáresti Ipolypart, a levegő édessége, a szórt fény varázslata - és igazi szúnyogok. A folyó sustorgása, fák boltívének hűvöse. A távolban egy kenu tűnik fel, délceg ifjak merítik tempósan a lapátokat. A kenu közepén egy óriási fekete zsák, a zsák mellett rozsdás lökhárító, a nagyi két éve kidobott bakelit vérnyomásmérője, netán lyukas marmonkanna - mindaz, ami már nem fért a zsákba. Mert a valóság az, hogy tudathasadásban élünk: egyfelől imádunk pihenni a természet lágy ölén, másfelől viszont még mindig minden vackot folyópartra, bozótosba hordunk, s szinte sportot űzünk abból, milyen ügyesek vagyunk, már megint senki se vett észre semmit... Június 30-án a váci Magosfa Környezeti Nevelési és Ökoturisztikai Alapítvány „bevetésére” látogattunk el, az Ipoly medrének megtisztítása volt a cél, Tésától Lelédig. A három nap alatt lényegében egy Phare-program keretében futó ún. tükörpályázatot valósítanak meg - az Ipoly szlovákiai oldalán a szeméttel, hulladékkal leginkább borított területek feltérképezését, megtisztítását az Ipoly Unió szervezi. A projekt címe: Csökkentsük az Alsó-Ipoly mente ökológiai terhelését. Ők értesítették a Greanpeace-t Nem véletlen tehát, hogy Vámosmikolán Wollent Józseffel, az Ipoly Unió elnökével is összefutottunk. Aki szerint bár sokan afféle harcias alakulatnak tartják a környezetvédőket, s bár való igaz, hogy tavaly, a több tonnányi, régi, betiltott permetszerről ők értesítették a Greenpeace-t, azért mégsem kommandónak tartják magukat, csak természetbarátok, kiknek nem mindegy, lehet-e még harcsázni az Ipolyon, s hogy a parton a saját piszkunkban, szemetünkben heverészünk-e. Ez a projekt most a háztartási és egyéb hulladékról szól, nem a mérgekről, vegyszerekről. „A szlovákiai oldalon Ipolyságtól Helembáig, 13 községben térképeztük fel a helyzetet - fejtette ki Wollent József. Mint elmondta, minden egyes községben fel fognak számolni egy hulladéktelepet a helyi lakosság bevonásával. A szlovákiai oldalon mindez október végéig zajlik le, a magyarországi oldalon augusztus végére takarítják ki az Ipoly mentét. Mielőtt Vámosmikolán kocsiba szálltunk volna, hogy az Ipoly-parton találkozzunk a kenus csapattal, Dávid Katalinnal, a Dunakanyar Ifjúsági Egyesület helyi szervezeténekvezetőjével találkoztunk, a falu Ipoly menti szakaszának kitisztítását ugyanis ők szervezték meg. „ A horgászokat, vadászokat, alapiskolásokat is mozgósítottuk. Főképp építkezési törmeléket, háztartási hulladékot találtunk a folyóparton. Most a kenusok a folyón gyűjtik össze mindazt, ami a partról már nem érhető el”- taglalja Dávid Katalin. A növényi hulladék is gondot okoz, a folyó áradásakor kukoricacsutka, kóró, lemetszett gallyak, csuhé kerül a vízbe, s ez bizonyos szakaszokon elképesztő mennyiségben torlódik össze. Harmincezer forint bírsággal sújtható „Nyár végén a patakmedret szeretnénk kitisztítani, ősszel pedig a falu belterületét pucoljuk ki. Jövő évtől rendszeressé válik ez a munka” - mondja Dávid Katalin. Az Ipoly-parton Kurucz Márta, a Magosfa programvezetője vár bennünket, na és a kenusok. „Már 2003-ban szükségét éreztük egy olyan program megvalósításának, amelyben az Ipoly völgyét tisztítjuk ki. Ugyanakkor főképp gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozunk, s arra hívjuk fel folyamatosan a figyelmet, hogy másképp is lehet élni, mint a fogyasztói társadalom kreatúrájaként. Az ökoturizmust támogatjuk, kerékpártúra-leírásokat készítettünk, és az interneten tettük közzé. Ez is összefügg a környezeti neveléssel, elvégre senki sem túrázik szívesen olyan helyeken, ahol a szemét a leggyakoribb tereptárgy. Szakköröket szervezünk, határozólapokat adtunk ki az ártéri erdőkről, a Börzsöny hegység fáiról, továbbá számos, ún. modult állítottunk össze, amelyek segítségével bármilyen értelmes, nyitott, jó szándékú ember környezetvédelmi foglalkozásokat, bemutatókat tarthat. Két szlovákiai és két magyarországi, az Ipolyba folyó patakot vizsgáltunk meg környezetvédelmi szempontból, alapiskolás csoportokat vontunk be mindkét oldalon” - emel ki példákat a Magosfa tevékenységéből Kurucz Márta. A mostani akcióra 15 millió forintot nyertek Phare-támogatásból, s ebből a tél folyamán a biogazdálkodásról tartottak előadássorozatot, környezetvédelmi mellékleteket jelentettek meg a helyi lapban, továbbá minden településen kerestek valakit, aki embereket toboroz az akciókra. Ökoturisztikai szempontból számukra még az olyan apróság is fontos, hogy a takarításhoz szükséges eszközöket lehetőleg helyi boltokból, helyi vállalkozóktól szerezzék be. Kétszáz méteren öt zsák szemetet Ottjártunkkor még nem lehetett tudni, pontosan mennyi hulladéktól szabadították meg az Ipolyt és közvetlen környékét, ám csak a tésai duzzasztónál, már az induláskor, kétszáz méteren öt zsák szemetet gyűjtöttek a kenukba. „Autógumi, műanyag flakonok garmada - mondja kesernyés mosollyal Kurucz Márta, és hozzáteszi: azért is fontos a helyi lakosság bevonása, hogy szembesítsük az embereket azzal, mit hagyunk a természetben magunk után. Ha például az Ipoly mellett sátorozunk, ne az eldobált üdítőitalos dobozok, sörösüvegek, flakonok árulkodjanak arról, hol táboroztunk. Tartozunk annyival a természetnek, az utódainknak és önmagunknak is, hogy eltakarítsuk magunk után”. Búcsúzáskor arra gondolok: bármily paradox, de az lenne az igazi, ha Kurucz Mártáékra, Wollent Józsefékre, Dávid Mónikáékra nem lenne szükség. Azt a híres ökotudatunkat ismerve viszont épp a fordítottja igaz: még több ilyen civil szerveződés, környezetvédelmi akció kellene. Azt viszont ne várjuk el, hogy ők takarítsák el a mi szemetünket is. Az állam viszont legalább annyit tehetne - mindkét oldalon - hogy a bürokráciával, érteden hivatalnokokkal ne akadályozza a tevékenységüket. Minden községben felszámolnak egy szeméttelepet. SZÜLŐFÖLDÜNK A mellékletet szerkeszti: Klein Melinda Levélcím: Szülőföldünk, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 426, fax: 02/59 233 469, e-mail: regio@ujszo.com
