Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-25 / 198. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 25. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ THE AUSTRALIAN Felháborodással fogadták Ausztráliában élő magyar zsidók egy volt nyilas kijelentéseit, miszerint a nyilasok alatt nem deportáltak zsidókat. „Több mint hazugság” - mondta Nick Gardos holokauszt-túlélő Polgár Lajos kijelentéséről, hogy a nyilasok nem voltak felelősek zsidók kitelepítéséért. Őt magát is egy nyilas parancsnok, Endre László parancsára deportálták Budapestről, és vitték kényszermunkára, majd 1944. július 3-án Auschwitzba. A 89 éves Polgár előző nap az újságnak melbourne-i otthonában adott interjújában tagadta, hogy a Nyilaskeresztes Párt antiszemita lett volna, és hogy felelősség terhelte a magyar zsidók deportálása miatt.- Doktor úr, hozza közelebb a táblát, nem látom a politikai jövőmet (Peter Gossányi rajza) Pavol Rusko győzelme pirruszinak mondható - inkább győzte le önmagát, mint bárki mást Ki ma az ANO? Pavol Ruskónak egyetlen komoly problémája van jelenleg: Pavol Rusko. A szlovák kormánynak is egyetlen komoly problémája volt az utolsó időszakban: Pavol Rusko. A kormányfő azonban ezt megoldotta. Az ANO-nak is mostanában egy fő problémája van: Pavol Rusko. A megoldás kézenfekvőnek tűnik. MOLNÁR NORBERT Az egyetlen, akinek komoly gondot okozhat Pavol Ruskóval kapcsolatos problémáit megoldani, az maga Pavol Rusko. Nehéz az embernek kilépnie önmagából. Százszor leírták már: Rusko úgy alapította pártját, mint legújabb vállalkozását. Úgy kezelte a tagokat, mint beosztottakat, akik tőle kapják a fizetést. Jó nevű szakembereket igazolt le, hogy jobban mutasson a párt listája, és szükség esetén legyen kiket tárgyalásokra küldeni, mert arra ő is rájött: az üánta érzett vak elkötelezettség nem feltételez szakmai felkészültséget. Természetesen a párton belül mindenkitől feltéden lojalitást várt el. Mint egy cégtulajdonos a beosztottaktól. Aki ellenvéleményt fogalmazott meg, annak az esetek többségében mennie kellett. A hét elején azonban úgy tűnt, Ruskónak nem sikerült teljes cégfegyelmet kialakítania, s a vállalat elfogyhat alóla, ám a dörzsölt róka nem hagyta, hogy a cég, amibe pénzét ölte, csak úgy faképnél hagyja. Az elégedetlenkedőket tömegesen büntette meg, vagy legalábbis megpróbálta. Ruskóból hiányzik az önreflexió, de arra talán senki sem számított, hogy képes kinyírni az egész haveri körét, csak hogy ő maga maradhasson. A győzelem pirruszinak mondható. Inkább győzte le önmagát, mint bárki mást. A kérdés ma az: ki az ANO? A felvetés csak egyeüen szempontból fontos: négypárti marad-e a koalíció, vagy Dzurinda miniszterelnök kénytelen még több függetlennel együtt halászni egy hárompárti koalícióban. Az első kérdésre a válasz egyértelmű: az ANO Pavol Rusko. Erről gyorsan biztosították is őt a különféle kerületi szervezetek. Ám mit ér az ANO négy képviselővel (mert valószínűleg ennyien maradnak hűek a pártelnök vonalához: három hölgy és maga Rusko), az SOP-hez, az SDL-hez és a Munkásszövetséghez hasonló jövőtlenséggel, na és persze a felettébb kellemetlen(kedő) Markíza televízióval, amelyik innentől fogva minden bizonnyal ámokfutásba kezd műiden és mindenki ellen. Ebben a pillanatban úgy tűnik, politikaüag vüágosabb a jövőjük azoknak, aki a párton belül csoportosan szálltak szembe a pártelnökkel, ámbátor a megfogalmazás nem pontos, hiszen nem a pártelnök, hanem a gazdasági miniszter ellen ágálltak. Mint kiderült, ők most már nehezen kerülhetnek vissza a párt főáramába. A hét férfi képviselő, valamint a két miniszter és a pozsonyi megyefőnök kormányközeiben maradna. Dzurindának csak négy pluszszavazatot kell összegereblyéznie a parlamentben az eddigiekhez, s nyugodtan meghagyhatja helyén Zajac és Tóth minisztert. Kézenfekvő, de macerás is. Ez esetben ugyanis minden bizonnyal módosítani kell a koalíciós szerződést, amelyet az ANO-val kötött a másik három partner. Az ugyanis nemcsak azt határozza meg, hogy melyik párt milyen tárcát kap, hanem bizonyos szempontból útmutatást ad abban is, kerületi szinten ki és hol viszi a prímet. Csakhogy ezt a szerződést nem lesz kivel megkötni, mert az ANO-tól lemorzsolódottak nem képviselnek senkit. Mármint pártszinten. Az pedig teljesen elképzelhetetlen, legalábbis a mai körülmények között, hogy a függetlenekkel, mint csoporttal köttessék együttműködési szerződés. A Smer és a HZDS szóba sem jöhet az illetékesek nyilatkozatai szerint. így a maradék nyolc hónapra kacifántos helyzet áll elő. Azért csak nyolc hónapra, mert a koalíciós szerződés eredetileg is csak májusig érvényes. A korábban az ANO-ból kipaterolt gazdasági miniszter, Robert Nemcsics épp a napokban jelentette be, hogy Ján Budajjal és Jozef Moravčíkkal együtt egy új, liberális DÚ újjáélesztésén dolgoznak, megérezvén a hullaszagot a liberális oldalon. Hacsak nem ez lesz a menekülési útvonal Lintner, Malchárek, Heriban és a többiek számára is. De ez a távoli jövő. A káosz a közelit jellemzi. Visszhang - Barak László: Templomba, magyar!?, 2005. aug. 22. Ideológiamentes tanévnyitó A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Deáki, Rimaszombat, Komárom, Királyhelmec és Dunaszerdahely után ebben az évben Füleken szervezi a Szlovákiai Magyar Iskolák Országos Tanévnyitó Ünnepségét. Az eddigi tanévnyitók sikerét a rendezvényen megjelent nagyszámú elsős kisdiák, pályakezdő pedagógus, pedagóguskolléga, szülő, közéleti személyiség jelenléte és elismerő vélekedése is bizonyítja. Az első írásos nyelvemlékünkhöz, a deáki templomhoz kapcsolódó első tanévnyitó helyszíne után magától értetődő volt, hogy az ország további régióiban hasonló körülmények közt szervezzük meg ezt az ünnepséget. Ebben közrejátszott az is, hogy szövetségünk mindenkori vezetése és a helyi szervezők a templomok architektonikáját méltóbb környezetnek találták az ünnepélyesség megteremtéséhez, mint a sokszor elhanyagolt, kisebb befogadóképességű oktatási intézmények épületét. Királyhelmecen a templom előtti tér, Dunaszerdahelyen pedig a Mezőgazdasági Szakközépiskola belső tágas tere is rendezvényünk helyszínéül szolgált. Ügyeltünk arra, hogy évente másmás régióban szervezzük a tanévnyitót, akárcsak arra is, hogy felváltva katolikus és református templomokat válasszunk színhelyéül. Minden esetben ökumenikus jellegű volt a tanévnyitó egyházi személyiségek által celebrált része. Megszólítottuk a többi felekezet (evangélikus, zsidó, görög katolikus) egyházi vezetőit is, akik tevékenyen részt vállaltak az ünnepség lebonyolításában. A tanévnyitót egyetemi tanárok, jelentős közéleti személyiségek tisztelték meg, akiknek vallási vagy politikai kötődéséről nem tájékozódtunk. Véleményem szerint a két megnevezett politikus sem ideológiai indíttatásból, vagy lehetséges választóik kedvéért vesz részt a rendezvényen. Bizonyára igaza van a cikk írójának abban, hogy „egy demokratikus államban a tanügynek vallásügyi vonatkozásban semleges pozíciót kell betöltenie”, bár én inkább a sokszínűséget és a toleráns magatartást hangsúlyoznám a sterilnek tűnő semleges helyett, mind az ateista, mind a vallásos meggyőződésű emberek irányában. Annak kapcsán, hogy az iskolának és a templomnak, e két intézménynek merőben különbözik a társadalmi szerepköre, eszembe jut, hogy lassan másfél évtizede hangzik el iskolai rendezvényeken (egy időszakban talán túl nagy gyakorisággal is) Reményik Sándor: Templom és iskola című fohásza, mely e két közösségmegtartó intézmény fontosságára emlékezteti a nemzeti önfeladás határára sodródottakat. Miközben Barak László enyémtől eltérő véleményét tiszteletben tartom, nem hiszem, hogy most újra témát kell fabrikálni a pedagógustársadalom „kereszténnyé vedlett hivatalos ateistáiból” és gyanúsításokba bocsátkozni a pedagógusszövetség „ideológiai és politikai ambíciókat tápláló” működését illetően. Pék László, az SzMPSz elnöke * * * Őszintén szólva, nem egészen értem, mi a problémája Pék Lászlónak azzal, hogy egy személyes véleményműfajban, kommentárban, úgy nyilvánítottam személyesei) véleményt, ahogyan ezt tettem augusztus 22-én. Annál is kevésbé értem őt, mivel képességeimhez mérten a legközérthetőbbnek vélt - nyüván Pék László által is nagyra becsült - magyar nyelven igyekeztem arról értekezni, hogy miként lenne ildomos viselkednie egy-egy alkotmányos tényezőnek általában, és konkrét esetekben is - szerintem! Ebbéli véleményem állandónak tekintendő, azzal a megjegyzéssel persze, hogy korántsem vitathatatlan! Akiben tehát van akár egy szemernyi tárgyüagosság, fogja magát, és még egyszer elolvassa a Pék László által kifogásolt szövegemet. Barak László KOMMENTÁR Saríja vagy demokrácia MALINÁK ISTVÁN Ma éjfélkor lejár az újabb határidő is, amelyet az iraki nemzetgyűlés képviselői kaptak arra, hogy szavazzanak az új alkotmányról. Ez eddig a szunniták ellenállása miatt nem történt meg, a síiták és a kurdok (többnyire ők is szunniták) az alapvető kérdésekben megállapodtak. A szunnitáknak a központ és a helyi üányítás viszonyát meghatározó kérdésekben vannak ellenvetéseik, és ellenzik a szövetségi berendezkedést. Az érthető, hogy a kurdok, akiknek még soha nem volt saját államuk, miért akarnak északon minél nagyobb autonómiát. De meglepetésként hatott, hogy üyet akarnak délen és Közép-Irak egy részén a lakosság több mint 60 százalékát kitevő suták is. A Szaddám-rezsim idején a hatalmat gyakorló (20 százaléknyi) szunnita közösség mindenféle autonómiát ellenez. Ennek anyagi vonzatai is vannak: attól tartanak, a jelentős központi újraelosztás hiányában nem jut nekik a gazdag északi és déli olajmezők hasznából. Demokrácia és/vagy iszlám törvénykezés. Ez a másik legfontosabb frontvonal, ahol a töréspontokat kell keresni. Összeegyeztethető-e a kettő? Pár napja a szakértők úgy nyilatkoztak, azért történt jelentős előrelépés az alkotmány megfogalmazásában, mert az USA is tett engedményeket, beleegyezett abba, hogy a demokratikus elvek tiszteletben tartása mellett az alaptörvény ne mondhasson ellent az iszlámnak. Szisztáni nagyajatolláh, a síiták vallási vezetője szerint az alaptörvénynek az iszlám törvénykezésre (saríja) kell épülnie, de nem akarnak olyan fundamentalista vallási államot, mint például a szomszédos Irán. Miért érdekes ez? Az alkotmányt még el sem fogadták, s délen a síita papság máris kötelezővé tette a nők számára a fejkendőt, sorra záratják be a zeneboltokat, mozikat. Ugyanis a saríja, amit iszlám jogalkalmazásnak neveznek, nem a jogra épül, hanem inkább az iszlám hagyományokra. Ez pedig a leglátványosabban a nők szabadságának korlátozásában jelenik meg. Még azokban az iszlám országokban is, ahol egyébként az alkotmány nem a sárijára épül, a magánéletben igenis ez érvényesül: a házasságkötéskor, a váláskor, az öröklésnél és így tovább. Nem kell magyarázni, miért alapvető az alkotmány egy állam működése, irányultsága szempontjából. Irak esetében ez különösen érvényes; az alkotmány milyenségének függvénye részben az is, mikor vonulhatnak ki az amerikai csapatok az országból. Itt érdemes utalni a vüágpolitika nagy öregje, Henry Kissinger nemrég megjelent elemzésére. Azt írta, csak olyan csapatkivonás képzelhető el, amely a felkelés elfojtására épül, a patthelyzet nem engedhető meg. És az utóbbi idők népszerű témája kapcsán úgy vélte, Vietnam a hidegháború egyik ütközete, geopolitikai csata volt, Irak viszont a radikális iszlámmal szembeni küzdelem egyik állomása, ideológiai, kulturális és vallási összecsapás. És az iszlám kihívás miatt az iraki konfliktus kihatásai sokkal nagyobbak a vietnaminál. Szerinte ha Irakban egy fundamentalista iszlám állam jönne létre, az egyrészt felbátorítaná más iszlám országok radikális erőit, másrészt a nem iszlám országok iszlám kisebbségeit. Tegyük hozzá: például Európában is. Nem muszáj Kissingerrel egyetérteni, de azt jól érzékelteti, mi mindenről szól az iraki alkotmány vitája. JEGYZET Politikai férfiasság KOCUR LÁSZLÓ Hogy leváltják-e Pavol Ruskót a váltók miatt, immár nem kérdés. Mikuláš Dzurinda kedden előbb összevonta szemöldökét, majd megpödörte bajszát, és bejelentette, a szerdai kormányülés megkezdéséig húzzon elfele, de nagyon gyorsan. A megértő államfő tegnap egy órakor át is adta volna a sikeres médiavállalkozóból (ál)liberális pártvezérré, majd kegyvesztett gazdasági miniszterré lett férfiúnak a visszahívását elrendelő dekrétumot. Az ilyen aktus nyilván nem tartozik egy államfő pályafutásának legfelemelőbb pillanatai közé, de mit lehet tenni: ez is benne van a fizetésében. Mivel hasonlóra ritkán kerül sor, legtöbbünknek elképzelése sincs, hogy is zajlik az ilyesmi. Férfias kézszorítás, elcsukló hangon elmondott, falsul hangzó, közhelyes köszönő mondatok, a leváltott szeme sarkában észrevétlenül elmorzsolt könnycsepp, miközben a tárca elhagyása miatt önnön soványodó tárcájára gondol? Most sem tudtuk meg, a szociálisan érzékeny Rusko ugyanis nem akarta üyen zsenánt helyzetnek kitenni Gašparovičot, inkább - pártbéli elfoglaltságaira hivatkozva - fel sem sorakozott a lefokozásra, elvégre a kormánytagság nem a hadsereg, ahol dobpergés közepette törik ketté az alkalmatlannak bizonyuló díszkardját. Mindenesetre párttársai az elmúlt pár napban többször is megüzenték Ruskónak, viselkedjen férfiasán. Ezt javasolta neki Ľubomír Lintner alelnök-frakcióvezető, Ľubo Roman alelnök-megyefőnök és Jirko Malchárek másodalelnök is. Hát ilyen tökös legények lennének ebben a pártban?! - töprengtem. Tanácstalanságomban a Magyar nyelv értelmező szótárát hívtam segítségül, ahonnan megtudtam, a férfira jellemző testi és erkölcsi erő, ajellem szilárdsága, határozottság, akaraterő, bátorság együttes kifejezésére használjuk a férfias melléknevet. Először azt gondolhattuk, Rusko a biztatás hatására talált is egy követendő férfiideált, Julius Caesart, hiszen az ő szellemében nyilatkozott: „Pártunk egységes maradt, noha akadt pár Brutus” - mondta. És úgy döntött, neki egy caesari utolsó „Te is, fiam...” hörgésnél többre fogja futni, íziben megvonatta a bizalmat a pártja által delegált két minisztertől, dögöljön már meg a szomszéd lova is, nem?! Ez viszont legfeljebb legénykedésnek nevezhető, férfias magatartásnak nem.
