Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-03 / 179. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 3. RÖVIDEN Barokk esküvő és történelmi játékok Győr. Barokk esküvőt tartanak augusztus 14-én Győrött, a Széchenyi téren, ahol egy igazi jegyespár 17. századi szokások szerint fogad örök hűséget egymásnak. Az idén 13. alkalommal megrendezett program különlegessége az lesz, hogy a jegyesek szlovákiai magyar fiatalok. A barokk esküvőt megelőző napokban - augusztus 12-én'és 13-án - történelmi játékok szórakoztatják a városlakókat és az odalátogató vendégeket. Azok viszont, akik a ceremóniamester vezetésével látogatást tesznek a régi városháza pincebörtönébe, a barokk kori börtönkultúrába kaphatnak betekintést. A BM Duna Művészegyüttes táncképekben mutatja be a báli hagyományokat a magyar nyelvterület egészéről, a Felvidéktől a moldvai csángókig. (MTI) Az eszköztelenség diadala Budapest. Holnap nyílik a Műcsarnok projektgalériájában az Artus stúdió képzőművészeinek új kiállítása. Menüpont - ez a címe a kiállításnak, alcímei pedig: „Az eszköztelenség diadala”, valamint „A hedopuritanisták megérkeznek”. „Eddig nem látott emberek, eddig nem látott helyen, eddig nem látott műremekek - a kiállítás, amely megrengeti a XXI. Századot” - így szól a meghívó szövege, amely ironikus „nagyképűséggel” invitál egy ultramodern képzőművészeti kortárs eseményre. A stúdió munkatársainak - Csató József, Fischer Balázs, Király Gábor, Nádor Tibor, Nagy Géza, Szabó Eszter és Szűcs Levente - kiállítása augusztus 28-ig látható a Műcsarnokban. (MTI) Igazi világszenzáció a miskolci őskőkori lelet Tudományos kuriózum MTI-TUDÓSÍTÁS Miskolc. Igazi világszenzáció azaz őskőkori lelet, amelyet tavaly késő ősszel találtak a régészek a miskolci Avas-hegyen - jelentették be az Őskőkori kovabányászat Miskolc-Avas címmel rendezett szakmai konferencia sajtótájékoztatóján. A Magyarországról és külföldről érkezett résztvevők az Avason előkerült, a világon egyedülálló paleobt kovabányászati emlékekről tanácskoztak. A paleolit -kori leletek nagy meglepetést okoztak, ugyanis azt bizonyítják, hogy az őskori ember már 70 ezer évvel ezelőtt olyan hőkezelési technológiát használt a kőeszközök megmunkálásában, amilyennel (az eddigi információk szerint) csak jóval később dolgozhatott volna - mondta a Miskolci Egyetem ős- és ókortudományi tanszékének vezetője. Ringer Árpád közölte: az ásatások eredményei azt bizonyítják, hogy az ősember is végzett környezetét átalakító tevékenységet. „Az előkerült feldolgozóműhely és település a megállapítás szerint legalább 70 ezer éves, de van olyan lelőhely a területen, amely ennél is idősebb, akár 90-100 ezer éves is lehet”. Hozzátette: az Avas-hegy Tűzköves néven ismert részén már korábban is találtak különböző ritkaságokat, de „ez a mostani lelet páratlan”. Az igazi feltárás azonban csak most kezdődött, mivel egy új út megépítését tervezték, ezt megelőzően pedig kötelező a régészeti kutatás. Az ásatások nem a szokásos kisebb szelvényekben zajlanak, hanem egy nagyobb, ötvenszer tizennégy méteres területen, amelyet tüzetesen átvizsgálnak - hangsúlyozta a kutató. Kifejtette: a nem mindennapi méretű feltárási munkákra azért van szükség, mert az Avas nem pusztán kőbánya volt, hanem a feltételezések szerint az őskőkori Szeleta-kultúra korában élt ember állandó lakhelye is, ahonnan már az eddigi munkák során is tudományos kuriózumnak számító leletek kerültek elő. Már a Neander-völgyi ember egészen modern stratégiát alkalmazott a kovakő megmunkálásában, amit eddig a homo sapienshez kötött a tudomány. A miskolci lelet azt mutatja, hogy az európai kultúra gyökerei jóval nagyobb múltra tekintenek vissza, mint eddig tudtuk - hangsúlyozta Ringer Árpád. „Arra is keressük a választ, hogyan tudott az őskőkori ember mázsányi kőzetanyagot megmozgatni” - részletezte a tanszékvezető, hozzátéve, a kovalelőhelyen harmincezer, ötvenezer éves szerszámokat, használati eszközöket is találtak, amelyek rendkívül erősek és „szakszerűek”. Ringer Árpád elmondta: a kova rendkívül fontos és értékes kőnek számított, tűzgyújtásra szolgált, és abból pattintották szerszámaikat is. A leletek alapján ezek az eszközök már újfajta „technológiával” készültek, párhuzamos élüknek, szabályos alakjuknak köszönhetően sokkal hatékonyabb és sokoldalúbb használatra voltak alkalmasak. Augusztus 28-áig látható Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Galériában a No Code című kiállítás, amely a kortárs olasz művészetbe ad betekintést. Képünkön Ottonella Mocellin és Nicola Pellegrini egyik munkája a kiállításról (Képarchívum) Bohumil Hrabal Zajos magány című könyve nyomán előbb film, most pedig képregény készült Franciaországban Irodalmi csemege buborékokban Kerszkói magányában Bohumil Hrabal (Tomáš Mazal felvétele) Harmincöt év a papírgyűjtőben. Hanta harmincöt éve. Ez kész love story. Harmincöt éve préseli a hulladékot és a könyveket, keni magát össze betűkkel. Már olyan, mint egy korsó, tele eleven és holt vízzel. Elég, ha megbillen egy kicsit, csak úgy dől belőle a sok szép gondolat. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hanta - Bohumil Hrabal Zajos magány című kisregényének hőse - akarata ellenére művelt, s miközben gondolatokkal benépesült magányban él, annyi sört megivott már, hogy egy úszómedencét és egy sor halas tartályt is meg lehetne tölteni vele. Hantát sokan szeretik. És nemcsak a cseheknél, Franciaországban is. Első jele ennek az volt, hogy Vera Cais játékfilmet forgatott Hrabal művéből Philippe Noiret főszereplésével, s most ismét a franciák vették kezükbe a könyvet. Képregényt készítettek belőle, amely pár héttel ezelőtt a cseh olvasóközönséghez is eljutott. Irodalmi csemege? Nevezhetjük annak is. Vera Cais 1981 óta érzi magát „vírushordozónak”. „A vírus neve Bohumil Hrabal - jegyzi meg nevetve. - A nyolcvanas évek legelején Rómában éltem, és egy frankfurti utam során megvettem a Zajos magányt. Visszafelé egész úton azt olvastam, és amikor megérkeztem a római pályaudvarra, ezt el nem felejtem soha, mondtam a barátomnak, hogy történjen bármi, én ezt a könyvet biztosan filmre viszem. Két évvel később már a forgatókönyvön dolgoztam. Közben írtam Hrabalnak, de nem válaszolt. Később megtudtam, ■hogy már eladta a megfilmesítés jogát. Evald Schormmal kellett volna felvennem a kapcsolatot, csakhogy éreztem, ő ezt a filmet nem fogja megcsinálni. 1987-ben találkoztam végre Hraballal, és előálltam a tervemmel, de ahelyett, hogy biztatott volna, szörnyen rám ripakodott. »Kislányom, te túlbecsülöd a képességeidet!« Én nem úgy érzem, feleltem, szerintem ezt a könyvet egyenesen nekem írta. Egészen pontosan: nekem diktálta. »Isten segedelmével, igaz?!« És felengedett, láttam az arcán, hogy szép lassan elfogad. Kártyát kért, hogy rakjuk ki, mit mutat. »Igen, ez a te filmed lesz, csak ki kell harcolnod a lehetőséget.« S akkor ismét belendültem. Elküldtem a forgatókönyv ki tudja, hányadik verzióját Prágába, és nemsokára közölték velem: Hrabal avatott rendezője, jó barátja, fogadott öccse, Jiri Menzel készül filmet forgatni a Zajos magányból. Megkerestem őt, elbeszélgettünk, és a végén még arra is rá tudtam szedni, hogy olvassa el a forgatókönyvet, mondja el, hol és mit kellene változtatni rajta. És segített sakkor is, amikor a cseh kulturális minisztérium anyagi támogatását kértem a filmhez. Levelet írt nekik, hogy ismer és bízik bennem. A főszerepre Philippe Noirett szemeltem ki. Iszonyú nehéz volt a közelébe férkőzni, de eldöntöttem: vagy ő, vagy senki. Elküldtem neki a forgatókönyvet, de még mielőtt beköttettem volna, kiválasztottam hozzá a lehető legordítóbb sárga fedőlapot, hogy ha az asztalára teszi, mindig arra essen a tekintete. Hat hónapig vártam a válaszára, mert hat hónapig eszébe sem jutott, hogy belelapozzon a könyvbe. De amint a végére ért, már hívott is, hogy igen, kezdhetjük, rendelkezhetek vele. Mint később kiderült: Noiret első olvasásra megszerette Hanta történetét. A Szigorúan ellenőrzött vonatokat is imádta, annak viszont csak a filmváltozatát ismerte. A forgatás során elmesélte: annyi emberséget, annyi humort és annyi költészetet, mint Hrabalnál, egyetlen francia írónál sem talált. Emlékszem, milyen mulatságos volt az első találkozásuk. Hrabal kijött a forgatásra, és meghívta Noiret-t az Arany Tigris sörözőbe. Noiret azonban nem ment el vele. Ő már akkor évek óta nem ivott, csak ásványvizet. »Kár - morgott Hrabal. Én józanul nem tudok beszélgetni.« És elkullogott.” A film már a múlté. A képregény egészen friss csemege. Összedugta a fejét három francia alkotó, Lionel Tran forgatókönyvíró, Valérie Berge fotográfus, valamint Ambre, a rajzoló, és közös munkájuk eredményeként született egy könyv, egy páratlan album, amely most nagy feltűnést keltett a cseh könyvpiacon. Ambre ugyanis, bár Hrabal nyelvén egy szót sem tudott, a buborékok szövegét egyedül írta be - csehül! De ez már a munka utolsó fázisa volt. Ezt megelőzően két évig közösen dolgoztak a képregényen. Lionel Tran hosszas keresgélés után egy eldugott kis nyomdában találta meg azokat az arcokat, amelyekre a történethez szüksége volt. Valérie Berge Lyonban járta a munkásnegyedeket, hogy lencsevégre kapja a regény Hrabal által megálmodott figuráit. Megszállottként fotózott. A legjobb arcokat aztán közösen választották ki. Ezeket rajzolta meg később Ambre, beillesztve őket abba a környezetbe, ahol Hanta mozog. A papírbegyűjtőtől egészen a söröző asztaláig. Képregénynek ekkora sikere rég nem volt Franciaországban, írták a párizsi lapok. A kinti könyvvásárok egyik legnagyobb szenzációjaként tartják számon azóta is, Prágában már a Nemzeti Múzeumban is ereklyeként őrzik, de ugyanilyen büszke a kiadványra a cseh főváros azon kerülte is, ahol Hrabal élete utolsó éveit töltötte. Libeňben azonban szokatlan helyen állították ki: a zsinagóga falai között. Ha ezt Bohumil Hrabal látná!... Csakhát Bohumil nyolc évvel ezelőtt véget vetett az életének. Nem volt ez baleset, ahogy a prágai Bulovka kórház igazgatója nyilatkozta annak idején. Udvari fotósa, jó barátja, Tomáš Mazal szerint kórházi szobájának ablakán nemhogy kiesni, még kihajolni sem lehetett. Csak kiugrani. Végső elhatározással. „Minden egyes alkalommal, amikor bent voltam nála, úgy búcsúzott, hogy a kezét nyújtotta. Megköszönt mindent, amit érte tettem. Az orvosának nem egyszer bejelentette: - Olyan vagyok már, mint egy elsüllyedt gálya. Ott fekszem a tenger fenekén. Ahelyett, hogy pszichológust ültettek volna az ágya mellé, hagyták, hogy elszánja magát. Ő, aki minden mozdulatát százszor meggondolta, odament az ablakhoz galambokat etetni! Mese! Költői kép, amelyen azóta is ő nevet a leghangosabban. Illetve káromkodik, szinte hallom. Szerintem pillanatok alatt döntött azon a végzetes napon. Ő, a nagy esztéta, aki szeretett fessnek látszani, aki a kalapjához hosszú sálat hordott, egyszer csak összeszedte minden erejét és úgy, ahogy volt, jégeralsóban és pizsamában kivetette magát az ablakon. És nem hajnalban, egy átvirrasztott éjszaka után, hanem délután negyed háromkor. Hatalmas teljesítmény volt ez tőle! A halál vörös fonala átszőtte az egész életét, az egész életművét. Aztán a fonalból kötél lett és ugrott. Nem akart ágyban fekvő betegként szenvedni. Vagy ollóval papírfigurákat vágni és albumba ragasztani. Mert ilyen esetről is tudott. Ő nem kívánta megérni a második gyerekkort. Úgy akarta végezni, mint a híres nagyok. Más lehetőséget azonban nem talált, csak az ugrást. Amit én óriási tettnek minősítek. Ezért is bosszant, hogy sokan az elesett öreget látták benne. Nem volt az soha. Csak el akarták lopni az öngyilkosságát. Azt egyébként mindannyian sejtettük, hogy közeledik a vég, csak azt nem, hogy olyan hirtelen fog bekövetkezni. Évekkel ezelőtt, amikor már komoly ízületi bántalmak kínozták, nem nagyon engedett beleszólni az életébe senkit. A gyógyszereket ugyan beszedte, de rendszertelenül és néha fél marékkai is, s persze sört ivott rá. Sokszor az Arany Tigrisből vittük az intenzív osztályra. Aztán fordítva. Amikor kiengedték házi kezelésre, taxival vitette magát a sörözőbe. Élete utolsó hónapjaiban már menni is alig bírt. Úgy kellett vezetni, támogatni. Rehabilitációs gyakorlatokról hallani sem akart. A kórházban egész nap csak feküdt. Ha bent voltam nála, tett ugyan pár lépést a szobában, de amilyen gyorsan csak tudott, már fordult is vissza. Láttam rajta, hogy sietteti a halált. Az öngyilkosság gondolata már régóta foglalkoztatta. Lakótelepi lakása ablakából is megpróbált párszor kiugrani, de fizikailag képtelen volt rá. 1996 őszén, amikor Berlinben voltunk, azt mondta: - Ez volt az utolsó külföldi utunk. Most már csak a halál megváltását várom.” Kórházi éjjeliszekrényén Andy Warhol albuma mellett Kant, Hegel és Nietzsche kötetei feküdtek. Enynyit hagyott maga után - és egy gazdag életművet. „Eljön majd az idő, amikor a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket nem úgy fogjuk emlegetni, mint a szovjet megszállás éráját, hanem mint a cseh próza nagy időszakát, mert akkor írta legjobb műveit Bohumil Hrabal - nyilatkozta a Párizsban élő Milan Kundera. - Mindig is szerettem, és most is boldogan olvasom a könyveit. Az ő nevéhez fűződik a cseh próza hőskorszaka, tele költészettel és fantáziával. Hrabal kortársai közül ez csak a latin-amerikai írók tudását jellemezte. Ők viszont aligha ismerték Hrabalt, és Hrabal sem olvasta őket.” A franciák továbbra is élénk érdeklődéssel várják mindazt, amit Bohumil Hrabaltól kaphatnak. Majdnem tíz évvel a halála után még mindig ugyanúgy szeretik, mint életében. De nekünk sem kell szégyenkeznünk. Hrabal nálunk is népes olvasótáborral büszkélkedhet. Mondta is gyakran: „A magyarok szeretnek engem!” Erre élete végéig büszke volt. Philippe Noiret a Zajos magány főszerepében (Miloš Fikejzfelvétele)
