Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-19 / 193. szám, péntek
ÚJ SZŐ 2005. AUGUSZTUS 19. G 0 N D 0 L AT 11 Őt olvasva az a benyomásunk, hogy semmit sem tehetünk, gondolhatunk vagy érezhetünk, ami már az ő perspektíváiban valami módon ne villant, ne derengett volna föl Miért éppen Nietzsche? Edvard Munch festménye Nietzschéről (Képarchívum) Ha valaki egy évtized leforgása alatt nyolc Nietzsche-kötetet fordított az anyanyelvére (közülük kettőt háromszor, egyet kétszer adtak ki), valamint három róla szóló könyvet ültetett át magyarra és számos cikket is írt Nietzschéről, fölkészülhet rá, hogy esetleg neki szögezik a kérdést: miért éppen Nietzschét választotta? ROMHÁNYJ TÖRÖK GÁBOR És ha netán semmit sem szögeznek neki, akkor önmagának kell föltennie e kérdést és válaszolnia úgyszintén önmagának, abban a magányos és csöndes, ám roppant nyugtalan belső világban, amelyben Hugh Kenner szerint mindenki egyedül éli le élete kilenctized részét. Szó sincs itt semmiféle patetikus önvallomásról, hamis vizsgáról önmagunk előtt, amelyen mindenképpen átcsúszunk, hiszen a vizsgázó és vizsgáztató személye azonos. Viszont ki kell mozdulni az érzelmi ragaszkodás bizonytalanul fénylő langymelegéből és a nyelvi kommunikáció hűvös homályába terelni az érzést, az élményt, amelyből e magyar Nietzsche szövegek megszülettek a műfordítói munka erőfeszítéseként. Szándé-Nietzsche halotti maszkja kosán használtam a,homály” kifejezést, hiszen a nyelvi megfogalmazásban a szöveg műidig veszít az élmény színkép-intenzitásából, az írásban mindig deficit termelődik az érzelmi kötődéshez, a „zenei” élményhez, az emocionális vonzalomhoz, ösztönös ragaszkodáshoz képest. „Minden szó előítélet” - jegyezte meg egy ízben a fiatal költőfilozófus. Tehát miért Nietzsche? Nietzschét választottam, mert az ő életműve minden idők egyik leghatalmasabb szellemi energiaforrása. Ha egyetlen fogalommal kellene írásai nagy közös nevezőjét megragadnunk, azt mondhatnánk, hogy ez a hétköznapi létezés. Nietzsche a descartes-i, kanti és hegeli metafizikából, némi leegyszerűsítéssel szólva, „a hatalom mikrofizikáját” (mostanában dionüzoszi materializmust is emlegetnek) alkotta meg, amelynek lényege az emberi erők és erőviszonyok összeütközésének fölmérése, leírása és immanens értékelése a végességben, a transzcendencia kiiktatásával. Ha valaki nem filozófus és nem filozófiatörténész, hanem egyszerű olvasó csupán, akkor miért olvas filozófiai szövegeket? Szerintem azért, mert gyakorlati támpontokat keres magának tulajdon élete megértéséhez. Középiskolás nyelven, végletes profanitással fogalmazva: ismerni szeretné az élete értelmét. Műiden filozófiai műkedvelő mondhatja, hogy nem- érdekli a kanti ismeretelmélet vagy a hegeli világszellem proteuszi mozgása, de nem mondhatja, hogy nem érdekli a saját élete. És ha a saját élete (és halála) kicsit is érdekli, akkor Nietzschét föltétlenül olvasnia kell - és csakis Nietzschét kell olvasnia. „Mi a saját életünk költői szeretnénk lenni, mégpedig a legkisebb hétköznapi dolgokban” - írja a Vidám tudományban. Amint Gottfried Benn, a híres német költő mondja, Nietzsche mindennek nekitámad, ízekre szedi, szétforgácsolja kora egész felépítményét. Forradalmi szigorral bírálja a filozófiát, a filológiát, a teológiát, a biológiát, az okság elvét, a politikát, az erotikát, az igazságot, a létet, az azonosságot. „Minden csak hazugság - mondja a Zarathusztra varázslója -, ám én széttörök mindent, és ez a valóság.” Csupán a szent művészet áll meg Nietzsche kritikája előtt, „a művészet mint az élet legnagyobb feladata s egyedüli metafizikai tevékenysége, valamint egyetlen oltalmazója” - írja még fiatalon. Az életmű egyetlen témája a hétköznapok vüága. De nem áll meg a tiszta tagadásnál, egy történelmi korszak lezárásánál („Isten halott”), hanem igyekszik megalkotni az új embert, fölvázolni e megismételhetetlen lény genealógiáját, amely valaha állat volt, de már nem az. Akinek a láthatárán nem dereng már semmiféle örökkévalóság, csak mintegy hetvenévnyi (ez a bibliai életkor) feszült jelen, aki már nem az örökléttel méri, vigasztalja önmagát, hanem kortársai akaraterejével mérkőzik, és politi-A nagy német gondolkodó 105 éve, 1900. 8. 28-án hunytéi zálva, történelmet alkotva gyakorolja (cselekszi és elszenvedi) a hatalmat. Enyhe túlzással megkockáztathatjuk, hogy Nietzsche pontosan azt írta meg, amit Marx nem tudott megírni: az embert. És e munkát nála alaposabban azóta se végezte el senki. Soha senki még nem „végtelenítette” úgy bennünk a szüntelen gondolkodás, a világgal és önmagunkkal folytatott szakadatlan párbeszéd igényét, mint ő. Ha vele szembesülünk, soha nem azt kapjuk, amit vártunk, mert ő a folytonos változást állandósítja bennünk. Ha őt olvassuk, állandóan gyanakodnunk kell tulajdon nézeteűíkre, folyton szembefordít minket önmagunkkal, a saját életünkkel. A nietzschei energiaáramlás légneművé, cseppfolyóssá alakítja azt a kevés szilárd bizonyosságot is, amelyet a magunkénak véltünk, befogadása nyomán elhomályosulnak a válaszok és fölfénylenek a kérdések. Ez valóban a „Werden” és nem a „Sein” filozófiája. Életünk magyarázatát csak Nietzschénél kell keresnünk, mert egyszerűen nem is találhatjuk máshol. Aforizmaíró korszakának (bár jószerével egész műve egyetlen hatalmas aforizma) minden másodpercében, lélegzetében a hétköznapok élménye lüktet. Soha egyetlen filozófus sem faggatta még konkrétabban az életet. Soha senki így még nem érte tetten az alattomosan csörgedező, szétfolyó másodpercek özönét, a közöttük szétforgácsolódó mikroeseményekkel. Soha senki nem élte még át mélyebben, mi tűnik el belőlünk a múló idővel, mivé kopnak értékeink, hová züllenek vágyaink, mennyiben „cselekedjük” és mennyiben „szenvedjük el” csupán tulajdon életünket. Soha senki még pozitívabban, empirikusabban nem magyarázta meg nekünk azoknak az apró ráncoknak a „genealógiáját” az arcunkon, amelyekről esténként a tükörbe pillantva keserűen állapítjuk meg, hogy reggel még nem voltak sehol. Mintha Nietzsche előre megírta volna rólunk és helyettünk a naplónkat. Sorai olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy semmit sem tehetünk, gondolhatunk vagy érezhetünk, ami már az ő perspektíváiban valami módon ne villant, ne derengett volna föl, interpretációiban ne lappangott volna, mint anyagban az energia. Mintha beláthatatlanul hatalmas filozófiai Mengyelejev-rendszert alkotott yolna, amelyben vissza tudjuk keresni önmagunkat, amelybe pontosan beleülünk minden nyomorúságunkkal, örömünkkel és közönyünkkel, reménytelen és beteljesült szerelmeinkkel, röviden szólva: az életünkkel. A metafizikusok igazságkutatásának elvont fogalmisága Nietzschénél átadja helyét a megélt, élményre fogékony élet igazságának. Egész műve félelmetesen hatékony „használati utasítás” a gyakorlati élethez. A végletekig kifinomult gondolkodás nagyfeszültségű diagnózis-prognózis testamentuma. Mit ér az élet? „Az élet, ez a sötét, örvénylő, önmagára csillapíthatatlanul sóvárgó hatalom.” Mi az örök jelen, az örök visszatérés ritmusának mértéke? Mit jelent a végtelen sok tovatűnő pillanat szűnni nem akaró egymásra vonatkoztatása, összehasonlítása? Mi az értelme, iránya a szakadatlan értékelésnek? Füozófiája „megérzéséhez” tehát nem csupán olvasni tudás és jó szándékú, tekintélytisztelő szorgalom, nagy adag szolgalelkűség, szépen fejlett ülőgumó szükségeltetik, mert e gondolkodásmód nem tanulható meg, ebből nem lehet vizsgázni (legföljebb vizsgáztatni), hanem az élmény befogadásának képessége szükséges, hogy ízlelgetni tudjuk életünk minden egyes másodpercének külön zamatát, hogy az érzékelés, észlelés, gondolkodás és a nyelvhasználat állandó drámai feszültségéből meg tudjuk komponálni a saját életünk leltárát, mérlegét, naplóját. Ki tehát Nietzsche, ha (Montinari szavaival) „nem zseniális költő, nem is filozófus, nem moralista és még csak nem is pszichológus”? Talán Nietzsche legnagyobb szerelmének, Lou von Salomének volt igaza, aki a „tévelygő szökevényről” (fugitivus errans) - maga a költő-filozófus' nevezte így önmagát 1882-ben Lou-nak ajánlott fényképén - azt mondta, hogy Freidrich Nietzsche nem filozófus, hanem „vallásalapító, aki hősöket keres tanítványul”. A kutatók alig találtak olyan embert, aki nem szenved az idő szorításától; a kivételek a temetkezési vállalatok alkalmazottai, a vakok és a süketnémák közül kerültek ki Leszámolás a sietség-kórral, avagy Hogyan egyszerűsítsük le életünket? SEBŐK ZOLTÁN Még soha nem állt a rendelkezésünkre annyi holmi, és még soha nem zúdult ránk annyi információ, mint manapság. Kórosan bonyolulttá és zaklatottá vált az élet, különösen a legfejlettebb országokban. Olyan izgalmi áüapotban éljük az életünket, állapította meg Mark Helprin író, amüyet elődeink csak a csatamezőn éreztek. E betegesen felfokozott életritmusnak Meyer Friedman, amerikai orvos már az 1960-as évek elején nevet adott: kezdetben sietség-kórnak, majd kollégája, Ray Rosenman javaslatára A-típusnak keresztelte el. A két tekintélyes szívgyógyász olyan emberekre alkalmazta a diagnózist, akik gyorsan lépkednek, kapkodva esznek és helyettünk fejezik be mondatainkat. Ha lazítanak, görcsös bűntudatot éreznek. Ráadásul általában egyszerre két vagy több dolgot akarnak csinálni: tévénézés közben olvasnak, autóvezetés közben idegen nyelvet tanulnak és borotválkoznak. Amikor a 70-es években a két tudós megpróbálta kiszélesíteni kutatásait, saját bevaüásuk szerint egész San Franciscóban hiába kerestek 80 olyan embert, aki nem szenved az idő szorításától. Az a pár, akit végül találtak - és ezt nem humornak szánták - a temetkezési vállalkozók alkalmazottai, de még inkább a huzamosabb ideje vakok és süketnémák közül kerültek ki. Mindannyian feszült nyüzsgésben és egyre intenzívebben élünk, állapítják meg a legkülönfélébb területek szakemberei, de mivel komoly és módszeres kutatásokra nemigen van idejük, inkább csak találgatják, mi lehet ennek a következménye. Az egyik legijesztőbb feltételezés szerint akár azzal a biológiai gonddal is szembe kerülhetünk, amely a vízibolháknál tapasztalható: a hőmérséklet emelkedésével egyre szaporábban ver a szívük; nyolc Celsius fokon négy hónapig is elélnek, huszonnyolc fokon azonban alig egy hónap alatt végük. Amennyiben még egyáltalán biológiai lényeknek számítunk, figyelmeztetnek a tudósok, bizony nem lehetetlen, hogy a lázas sietség következtében nekünk is a vízibolhák sorsában kell osztoznunk. A kóros helyzet orvoslásaképpen a küencvenes évek végén mozgalom indult az USA-ban, mely - miként egyes nagy öreg bölcsek - az élet leegyszerűsítését tűzte ki célul. Kezdetben vékonyka brosúrák jelentek meg, amelyek különféle tanácsokat kínáltak azoknak, akik elhatározták ugyan, hogy leegyszerűsítik az életüket, de még nem tudják, miként tegyék ezt meg. Ne nézzünk többé tévéhíradót, ajánlja bölcsen az egyik, majd arra buzdít, hogy mondjuk fel magazin-előfizetéseink felét, gyerekeinknek meg mostantól kevesebb játékot vásároljunk. Egy másik kiadvány már bonyolultabb, egyben talányosabb javaslanokkal rukkol elő: azzal például, hogy tegyünk úgy, mintha csak három barátunk lenne. Tegyünk úgy? Könnyű azt mondani! De mi van akkor, ha ebben a rohanó világban már nincs is barátunk, vagy ha tényleg sok van, egyszerűen képtelenek vagyunk önmagunknak hazudni? Még súlyosabb gond, hogy gyakran egyazon könyvben is egymásnak gyökeresen ellentmondó jó tanácsok találhatók. Kitűnő példa erre Az időmegtakarítás 365 módja című vaskos kötet, amely egyszerre javasolja, hogy néha engedjük meg magunknak a semmittevést, ábrándozzunk, hagyjuk, hogy gondolataink szertekalandozzanak, ugyanakkor erélyesen figyelmeztet: „Az idő, az ön ideje lehetőségeinek értékes forrása. Ne vesztegesse!” Most vesztegessük, vagy ne vesztegessük? A kiadványok szerzői, tanulva az első kísérletek fogyatékosságaiból, újabb könyveket írtak, melyekben igyekeztek kiküszöbölni a kezdeti ellentmondásokat, és amelyekből például a tettetés és az önszuggesztió - a hazudozás - meglehetősen összetett művészetének ismertetése sem hiányzik. Elaine St. James, a mozgalom vezéregyénisége egészen odáig ment el, hogy eddig összesen öt különböző kötetben kísérelte meg kifejteni az élet leegyszerűsítéséről vallott nézeteit. Ez már eleve bonyolult, túlontúl bonyolult vállalkozás, és persze szörnyen időigényes dolog eligazodni benne. Mások ügyesen szerkesztett munkafüzetekkel és különféle audiovizuális eszközökkel egészítették ki könyveiket, megint mások pedig interaktív távprogramokkal kísérleteznek. Vajon melyiket válasszuk a sok közül? Mivel a kínálat mára már gyakorlatilag áttekinthetetlen, egyre nehezebb, ha nem lehetetlen rábukkanni a megfelelőre. Ráadásul lehetőleg gyorsan kell döntenünk e fontos kérdésben, hiszen a módszeres mérlegeléssel is csak drága időnket fecséreljük. Pedig - ne feledjük! - eredetileg az volt a cél, hogy egyszerűsítsük le az életünket, és időt takarítsunk meg. Nehogy a vízibolhák sorsára jussunk. Mindannyian feszült nyüzsgésben és egyre intenzívebben élünk. GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
