Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-01 / 152. szám, péntek
10 IzVILÁG ÚJ SZÓ 2005.JÚLIUSI. ÍZLET Zúzám, spenótom BODNÁR GYULA Talán már leírtam valamikor valahol ezeken a hasábokon, hogy nem vagyok ínyenc, magyarán válogatós fajta. Már ami az ételeket illeti. Ifjabb koromban is elfogyasztottam mindent, amit anyám elém tett, a menzakoszt sem okozott gondot. Kivételt csak a tojásleves, a kocsonya és a spenót jelentett. Az első azért, mert zavart a tányérban úszkáló tojásfoszlányok látványa, a kocsonyában az undorított, hogy reszket, a spenótban meg - ellentétben a sóskával - nem találtam semmit, üres gyom, még csak meg sem lehetett cukrozni, miként tettem például gyermekkoromban a káposztás vagy túrós galuskával, illetve meg lehetett volna mint édesszájú kölyök- nek, de minek, különösen, amikor főtt tojás is fehérlett benne. Ugyanezt jegyezhetem le a tökfőzelékről. A csirke- és tyúkhúslevesből kiemelt aprólékot, a nyakat, zúzát, de főként azt a viszolyogtató pikkelyes lábat, melyet oly sokan szeretnek szopogatni, jobb, ha hagyjuk, tudniillik egyiket sem tartom emberi fogyasztásra méltó eledelnek, el szoktam fúrni, ha meglátom őket. Feleségem, ismervén férjét, harminckét éve tartó házasságunk óta igyekszik is elrejtem szemem elől ezeket a gusztustalan, sci-fi filmekbe illő állati alkatrészeket, majd a lakás valamelyik sarkába bújik velük, csak ne menjek sehová. Nem mintha csavargó volnék. Ennyit a csirkeaprólékról, mely körül a helyzet mind a mai napig változatlan, hasonlóképpen spenótügyben. A kocsonya viszont már jöhet, Marica közreműködésével a tökfőzelékkel ugyancsak békét kötöttem, s láss csodát, nemrégiben elfogyasztottam egy tányér tojáslevest, életemben az elsőt, az utolsó cseppig kikanalaztam - magántörténelmi pillanat. Pedig sót- lan volt, amolyan igazi diétás. De hát kórházi közegben milyen legyen? Pláne, ha a páciens gyógyítandó szívzűrje mellett magas vérnyomással küszködik, sőt valahonnan, talán egy régebbi orvosi leletből kiderítik róla, hajlamos a cukorbajra, amit a páciens akkor hall először, kéri is azonnal, vegyék vérét, amelyből végül remek eredmények bukkannak elő, cukra, koleszterinje egyaránt mélyen az abnormális szint alatt, a négy egész ötöt sem érik el, ám a diétás kosztot most már csak azért sem mondja vissza, csökkenjen testének tömege, méregtelenedjék - ha egyáltalán van ilyen - szervezete, mint néhány héttel korábban, vesekövei robbantásának napjaiban egy másik kórházban. Fegyelmezett betegként viselkedik tehát. Azaz viselkedem. Ha se cigaretta, se egy pohár bor, akkor egy tojáslevesből igazán nem fogok ügyet csinálni. Kórházi körülmények között bizonyára a spenóttal és a csirkeaprólékkal is megbarátkoznék, mint ahogy a vérnyomásos-cukros - kilences vagy hányas - kategóriában elém tálalt egyik-másik sosem látott étellel. Melyet, szobatársaimtól eltérően, egyszer sem toltam el magamtól, mint jeleztem volt, és nem is helyettesítettem vagy egészítettem ki otthonról hozatott csülkös bablevessel, füstölt sonkával, házi kolbásszal, rántott hússal, sem tepertős pogácsával. Otthon, az más. Habár óvatosabb már az ember, sőt lehetett volna az hamarabb, amikor a borbélya egyszer régen megjegyezte neki: szerkesztő úr, magának sem lesz már több haja. De azért a spenótot továbbra is meghagyom a gyerekeknek, unokáknak, a csirkeaprólékot meg fogyassza csak Marica, mint eddig, a szomszéd szobában. És hát azt mondom, inkább kerüljek el minden ispotályt örökre, de rá ne szokjak ezekre a „finomságokra” - már ha feltálalnának ilyeneket valamelyikükben, két infúzió között -, ne kelljen megrövidítenem szeretteimet sem egy kanál spenóttal, sem egy zúzával. RÓZSI NÉNI LEVELE A doborgazi ízfesztivál INVITÁLÓ Évekkel ezelőtt mi is neveltünk húscsirkét a család kirepült népének. Az unokák úgy hívták a. combját, hogy gránát. Közben meg voltak házi kelésű csibéink is, azoknak sokkal finomabb a húsuk, össze sem lehet hasonlítani a zárt nevelésű csirkéével. Ám amikor hatéves unokámnak a kezébe került egy ilyen csibecomb, kétkedve méregette, majd megkérdezte az anyjától, hogy mi ez. Hát gránát, válaszolta az a már bevett kifejezéssel. Mire az unokám megforgatta a combot, jól megmustrálta még egyszer, és végül határozottan kijelentette: „Ez ugyan nem gránát. Ez a Barbie baba lába!” Kedves Olvasói az ízvilágnak! Aki a jövő szombaton, július 9-én ellátogat Doborgazra, az immár ötödik alkalommal megrendezésre kerülő Doborgazi Kemencék Titka elnevezésű ízfesztiválra, megtudja, mi a különbség a gránát és a Barbie lába között. És persze, megkóstolhatja mind azokat a jellegzetesen hagyományos kis-csallóközi étkeket is, melyeket több mint egy évig főztem együtt az ízvilággal. És bevallom, külön örülnék azoknak a hármas ikreknek, akik két éve Rózsi néni udvarának díszvendégei voltak. Találkozunk tehát jövő szombaton, mert mindenkit szeretettel vár Doborgaz, Dobor- gazon pedig: Rózsi néni Világízek az ízvilágban Brazília, a földi paradicsom Van itt minden, mi szemszájnak ingere! Megterem az avokádó és a maracuja, az érett banánt a kertben szedik egyenesen a fáról, és még sorolhatnám olyan gyümölcsökkel és zöldségekkel, amelyekről akkor hallottam először, amikor a nevüket olvastam az üzletben - már amennyire el tudtam olvasni. HAMERLÍK BARNABÁS A langyos tengerben egy kiadós reggeli úszás után mi sem jobb a puha kenyérnél friss sajttal és megannyi zöldséggel. Jó lenne rendszert csinálni belőle, de ezt a luxust csak a magamfajta átutazóban lévő turista engedheti meg magának. A brazilok ugyanúgy munkába sietnek minden reggel, mint nálunk bárki más. Persze, a reggelit nem kell kihagyni, s ahogy elnéztem, a javuk a tízórait és az uzsonnát sem nélkülözi a kiadós főételek mellett, s ez főként a nőkre érvényes. Őszintén meglepett, hogy a férfiak jobban vigyáznak a vonalaikra, mint a gyengébb nem képviselői. Amennyi a bendőbe fér Nálunk nincs a brazil surrasza- karíához fogható étkezési mód, bár bevallom, nem is tudom elképzelni, hogy ha volna, sokáig fennmaradna. Ez olyan étterem, ahol csak egyszer kell kifizetni egy meghatározott összeget, s a további néhány perc vagy óra már csak azon múlik, hogy ki mennyit bír enni. Az ember helyet sem foglal, megjelennek a pincérek, s hozzák rögvest a jobbnál jobb ételeket. A szem falna mindent, de a gyomor nem bírja. Bárkinek, aki betéved egy surraszaka- ríába, melegen ajánlom a mértékletességet. Nem kell sietni. A tatár messze jár, az ételeket pedig folyamatosan hozzák, hogy a végén úgy kell lerázni a sok pincért, vagy megszökni - azaz gyorsan fizetni, és helyet adni egy újabb éhes vendégnek. Ahogyan megfigyeltem, a brazilok mottója: „mindenből csak egy picit”, de azért úgy gondolom, hogy a déli féltekén is érvényes: sok kicsi sokra megy. Minden jónak kilója Hasonló jellegű éttermek a „por kilo” feliratú étkezdék, ahol kilóra mérik a jobbnál jobb készételeket. A hosszú pultok kínálata elképesztő: van kirántott banán, sajtos puding, szaftos marhasült, megannyi salátaféle, gyümölcs, ecetes pálmabél, tengeri halakjapán sushi... soroljam még? És igen, mindezt súlyban mérik. Magyarán: egy kiló banán ugyanannyiba kerül, mint mondjuk egy kiló felvágott, vagy sült oldalas. Az árak annak függvényében változnak, hogy a város mely részén található az étterem. Néhány nap elteltével rájöttünk: turista pénztárcánknak az étkezés eme fajtája felel meg leginkább. Nemcsak hogy megkóstolhatunk szinte mindent, még éhesek sem maradunk. Egy hét elteltével pedig arra jöttünk rá, hogy ha így-folytatjuk az étkezést, elkerülhetetlenül és kíméletlenül meghízunk, így aztán szorosabbra húztuk a nadrágszíjunkat, hátha az segít a mohóságunkon. Segített is. Gondosabban megválogattuk a tányérunkra rakott eledelt, s így teljesebben élvezhettük az ízeket. így készül az ajacaré Olajban sütik ki, kettévágják ...........töltelékekkel fogyasztják A k ukoricaleveles változat Egy teherautónyi ananász Egy brazil hentesbolt A surraszakaría (A szerző felvételei) A brazü nemzeti eledel nem más, mint a „feijoada” (ejtsd fezsoáda), amit magyarosan babgulyásnak is nevezhetnénk, csak kicsit nagyobb a felhajtás a tálalása és a fogyasztása körül. Maga a főétel egy jó kondér füstölt hússal és kolbásszal főtt babgulyás (kétszemélyes porció), amelyet friss paradicsomsalátával, kukoricalisztes szalonnával, kenyérrel, gyümölccsel fogyasztanak. Akad persze más tipikus étel is, de bárhol kérdeztem rá, mindenütt ezt ajánlották. Szegény utazótársamnak nem volt könnyű dolga, mert vegetáriánusnak lenni Brazíliában a legnehezebb feladatok egyikének számít. Rióba érkezésünk után néhány nappal rájöttünk, hogy a „sem carne” (hús nélkül) kifejezés korántsem fedi az európai felfogást. Tudniillik, a baromfi és a hal nem számít húsnak Brazíliában, így aztán meg kellett tanulni egy egész mondadáncot portugál-spa- nyol-angolul (meg ahogy ment, kézzel-lábbal), amely elég világosan elmagyarázta, hogy nemcsak hús nélkül, hanem csibe, kacsa, lk ba, hal, rák, miegymás nélküli ételt kérünk. Riccardo, egy helyi vegetáriánus, akivel összehozott a sors, vígan falatozta a sajtos csirkemellet, mondván, hogy az nem hús. így könnyű! Olyan ott élő idegenekkel - amúgy vegetáriánusokkal - is találkoztunk, akik néhány hónap elteltével egyszerűen felhagytak a hústalan evéssel. Minden földi s mennyei jó A választék valóban elképesztő, s amit csak el tud képzelni az ember, azt a surraszakaríák mennyei mannától roskadozó asztalán meg is találja. Sőt, az ember még azt is megtalálja, amiről még csak nem is álmodik. Például Salvador városában ettem először - és lehet, hogy máshol nem is találok rá - ajacarét, azaz tipikus salvadori hamburgert. A zsemlye kukorica- és lencselisztből készül, és olajban sütik ki. Aztán kettévágják, és különböző töltelékekkel fogyasztják - pikáns zöldséggel, rákhússal stb. Ugyanezen zsemlyének van egy nyers változata is: kukoricalevélbe csomagolják a lisztet, s vízben áztatják. A liszt megköt, és készen is van a friss, nyers, és nagyon finom zsemlye. A Mato Atiantico nevű őserdő mellett a mi főtt kukoricánkhoz hasonló ételt fogyasztottam. A nyers kukoricát ledarálják, beleteszik a kukoricalevélbe, összekötik, s így főzik meg. Utána sósán vagy édesen, sűrített tejjel fogyasztják cukornádból frissen sajtolt édes#ie- dűvel. De az alkohol sem áll messze tőlük. Nemzed italuk a cachaca (kasásza), amelyet megannyi formában gyártanak - gyárilag meg házilag is. A nálunk is ismert koktél, a caipirinha - amelyben az alkoholtartalmat pontosan a cachaca szolgáltatja - például az egyik legközkedveltebb és legolcsóbb ital akár a Copacabanán, akár egy helyi lokálban kéri az ember. Az étken túl Brazília természetesen több ennél, a gasztronómiai élvezetek és örömök mellett sok más kellemes tapasztalat ért. Az idegenforgalom meredeken felfelé ívelő pályájának voltunk például szemtanúi. Készpénzre majdnem nem is volt szükségünk. A sarki árusnál, ha kedvem tartotta, a banánt a hazai bankkártyával (nem hitelkártyával!) is kifizethettem akár. TpyáVM ďtoltek Misiid a tellMi Máxsil
