Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)

2005-07-16 / 164. szám, szombat

9

ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 16. ___________________________________________________________________________________________Szombati vendég

Vágó István esküdt ellensége mindennek, ami tudományosan nem bizonyítható, büntetné az emberek hiszékenységével visszaélő kuruzslókat és áltudósokat

Emberismeret, játékos kedv, meg egy kis pimaszság

Ma a riporter nem kötekedhet, ezért maradtam én játékvezető (Somogyi Tibor felvétele)

Magyarországon ismét az év legsikeresebb televíziós műsorvezetője lett Vágó István, és valószínűleg azon csodálkoznánk, ha ez nem lenne így. Népszerűségét korántsem csak a közkedvelt Legyen ön is milliomos című vetélkedőnek köszönheti, inkább ő az, aki a műsort évek óta a nézettségi listák csúcsán tartja.

VRABEC MÁRIA

A sikerhez nem elég a biztos recept, hanem egy szellemesen kötekedő, időnként mégis segítőkész, sármos műsorvezető is kell hozzá - olyan, akiről az emberek elhiszik, hogy amit kérdez, azt ő maga is tudja, és hitelességét évtizedes televíziós munka garantálja. Vágó István szerint azonban a dolog egyáltalán nem ilyen bonyolult, és a titok nyitja mindössze a jó emberismeret, a játékos kedv, na meg egy kis pimaszság: „Nem voltam én régen ilyen rosszmájú és pimasz, de ez a műsor megköveteli a drámát. Dráma pedig csak akkor van, ha lehet izgulni a játékosért, sőt, esetenként szinte sajnálni kell őt, hiszen már-már megmondta a helyes megfejtést, amikor az a fránya műsorvezető elbizonytalanította. A licencben is benne van, hogy játék közben fokozni kell a feszültséget, és az egyes országokban sugárzott ‘milliomosok’ között csak annyi a különbség, melyik kolléga hogyan fogja fel ezt a feladatot.”

Az igaz, hogy a licenctulajdo- nosok is Önt tartják a legjobbnak az összes műsorvezető közül?

Ezt írta a Milliomos médiapartnere, a brit Sun, de nekem nem jöttek a tulajdonosok gratulálni. Valószínűleg azért nem, mert ezt azért felmérésekkel is igazolni kellene, hiszen ha csak azt mondják, hogy nekünk ő tetszik a legjobban, akkor a többi játékvezető megsértődhet.

Az olyan esetekre is van a li- cenc-forgatókönyvben tanács, mit tegyen a műsorvezető, ha a játékos azzal a feltett szándékkal ül le a székébe, hogy próbára teszi az idegeit?

Tudom, mire gondol, de azt hiszem, annak a bizonyos játékosomnak nem az volt a célja, hogy engem készítsen ki a hallgatásával, egyszerűen csak ilyen volt. Persze, lehet, hogy később már élvezte a vergődésemet, amit azért én is megjátszottam. Megtehettem volna, hogy az első kérdések után búcsút veszek tőle, és az a játék nem kerül adásba, de inkább úgy döntöttem, hogy ebből is műsorszámot csinálok.

Ezek szerint ebben a játékban fontosabb, mennyire szórakoztató a játékos, mintáz, hogy menynyit tud?

Vagy legalább ugyanolyan fontos. Ha a játékosok azonnal rávágnák a helyes megfejtést, abból nem lenne műsor, elég lenne, ha kitölte- nének egy tesztlapot. A jelentkezők alá is írnak egy nyilatkozatot, hogy ha valamelyikük nem kerül adásba, mert annyira unalmas volt, akkor a nyereményére sem tarthat igényt. Igaz, erre még nem volt példa, mert azért mindenkiből ki lehet hozni valamit. A tévécsatorna érdeke is az, hogy ez nézett műsor legyen, nem pedig az, hogy ne adjuk oda a pénzt.

Melyik játékos a rosszabb: aki nem tud, vagy aki tud, de bizonytalan és határozatlan?

A hallgatag. Aki nem tud, de találgat, azzal egy ideig el lehet bíbelődni, aztán úgyis kiesik. Az igazán rossz játékos az, aki nagyon tud, de nem kommunikál, csak a megfejtéseket sorolja, mert ez a nézők számára nem érdekes. A legjobb játékos pedig a műsor szempontjából az, aki megosztja a nézőkkel a gondolatait, eleget tud ahhoz, hogy segíteni lehessen neki, képes következtetéseket levonni az én apró megjegyzéseimből, de ugyanakkor nem eléggé magabiztos, ezért olykor tévútra is lehet vezetni.

Ez a tévútra vezetés és közös töprengés nyilván hitelesebb attól, hogy a kérdéseket Ön sem ismeri.

Persze, hiszen ha ismerném, akkor vagy a tudálékost adhatnám, vagy mímelnem kellene a tudatlant, így pedig természetesek a reakcióim. Azért megesik, hogy tudom a választ, és mégis úgy teszek, mintha nem tudnám, mert azt szeretném, hogy a játékos jusson el a megfejtésig.

Mennyire ismeri meg a játékosokat, mielőtt beülnek abba a bizonyos székbe?

Semennyire, és ehhez én ragaszkodom, mert nem akarom, hogy bármi befolyásoljon. A játékosok nem is sejtik, milyen rosszat tesznek maguknak azzal, ha például a szék felé menet a fülembe súgják, hogy már játszottunk együtt, találkoztunk valahol, vagy hogy az édesapám tanította őket. Az én szememben ezek megengedhetetlen kísérletek arra, hogy a rokonszen- vemet megnyerjék, és ezért épp az ellenkezőjét érik el vele. Megtörtént ennek a fordítottja is, amikor a játékoslistán megláttam a volt főnököm nevét, és kiderült, hogy bizony ő is az. Úgy döntöttem, itt nincs más megoldás, minthogy bevallom, milyen viszonyban voltunk, és innen kezdve érdemben nem is szóltam hozzá a játékához, csak magánjellegű kérdésekről beszélgettünk.

Az ilyen játékok nyilván nem az általános műveltségről szólnak, hiszen ma már kvízkönyvekből is fel lehet készülni. De elég régóta vezet vetélkedőket ahhoz, hogy tudja, mennyire változott az évek folyamán az elképzelés, mi tartozik az általános műveltség fogalomkörébe.

Ez a kategória az idővel a szokásokkal és a mérvadó személyiségekkel is változik. Sokáig az volt a felfogás, hogy pl. a francia barokk drámaírókat sokkal inkább illik ismerni, mint a menő rockzenészeket. Mára ez megváltozott, egyre inkább kiszorul az opera, a színház, némileg még a klasszikus iro: dalom is, és elfoglalja a helyüket a közélet, a belpolitika vagy akár a gasztronómia. Általánosítani azonban még az általános műveltséget illetően sem szabad, mert az, hogy egy generáció mit ismer, attól is függ, hogy az adott mű része volt-e a tananyagnak.

Többször elmondta már, hogy a nők jobb, ügyesebb játékosok.

A női megérzésnek, ami talán annak köszönhető, hogy több dologra képesek egyszerre figyelni, és a látottak, hallottak talán anélkül maradnak meg bennük, hogy tudnák. Meg aztán én is másként játszom ám a hölgyekkel, sokkal kevésbé vagyok akadékoskodó, és gyakrabban teszek nem félreérthető megjegyzéseket. Sokan azt hiszik, hogy már-már az ujjaik köré csavartak, de ez nincs így, mert hiába segítek én a bájos hölgynek, ha nem tud, egy bizonyos szint után ugyanoda esik vissza, ahonnan átlendítettem.

A női megérzésben hisz, miközben esküdt ellensége mindennek, ami tudományosan nem bizonyítható?

Jó, akkor valóban csak az a különbség, hogy én többet segítek a női játékosoknak, mert ezoterikus rejtelmeket ebben az esetben sem tételezek fel. Persze léteznek dolgok ég és föld között, de ha valaki tényként tálal valamit, akkor bizonyítékkal is kell szolgálnia. Nem lehet csak úgy kijelenteni, hogy a televízión keresztül rákos betegeket gyógyítok, miközben nem tudom bizonyítani, hogy valóban javult az állapotuk. Sok ilyen légből kapott fogalom forog közszájon, onnan kezdve, hogy bizonyos jegyben született emberek szexuálisan sokkal aktívabbak, mint mások, egészen az embert körülvevő auráig és a bennünk lévő csakrákig, de még senki sem tudta megmondani, hogy mire alapozva állítja ezeket. Valahol valaki kitalálja, hogy itt és itt, ilyen meg ilyen energiák működnek, összeeszkábál vagy kotyvaszt valamit, amivel állítása szerint mindezeket mérni, serkenteni, befolyásolni lehet, és már dől is pénz. Az egész nyilvánvaló csalás, átverés, mégis sokan bedőlnek a hasonló kuruzslóknak. Pedig tudhatnák, hogy nagyon bonyolult társadalmi, egészség- ügyi és pszichológiai kérdésekre nem lehet ilyen végtelenül leegyszerűsített válaszokat adni.

Legalább megpróbálkozott az X-Aknákban a felvilágosítással.

De amikor láttam, mennyire hiábavaló próbálkozás, feladtam. Akkor lett elegem, amikor bejött hozzám egy ember a „roppant energiadús, mindent gyógyító csodagolyóival” és az állítólagos kisugárzásuk ellenére sem tudta megállapítani, melyik dobozban vannak, az adást követően mégis hihetetlenül megnőtt a kereslet a csodagolyók iránt. Akkor azt mondtam, hogy ennek nincs értelme, mert az emberek hinni akarnak az ilyen marhaságokban. Ott van például a Pilis, ahol egyébként értelmes emberek is Attila sírját, meg a világ közepét keresik anélkül, hogy bármiféle tények állnának a rendelkezésükre. Jó, ezek legalább nem ártanak másoknak, de akik beteg emberek kiszolgáltatottságával élnek vissza, azokat egytől egyig fel kellene jelenteni. A Tényeket Tisztelők Társaságának, amelynek én is alapító tagja voltam, ez lett volna a küldetése, de sajnos nem voltunk eléggé aktívak. Amíg a Tudományos Akadémia tagjaival azon tanakodtunk, mit tehetnénk, addig bennünket jelentettek fel, hogy nem teszünk meg mindent az ufók méltó fogadásáért.

Elkötelezetten képes harcolni egy ügyért, tisztán, logikusan érvel, és még frappáns is. Hogyhogy nem fedezte fel magának a politika, vagy legalábbis a politikai műsorok?

Pontosan ez a baj, amit mond. Én kötekednék, és ma Magyarországon olyan a közélet, hogy ha egy riporter tényeket állít szembe áltényekkel, akkor rásütik, hogy politikailag elkötelezett. Ma nálunk egy politikus azt mond, amit akar, és nem nagyon divat visszakérdezni, hogy ugyan már, miért

mondja ezt, amikor az igazság egészen más, és tegnap még ő is mást állított. Ehelyett sokszor azt látjuk, hogy a riporterek joviálisán mosolyognak, és válaszoktól függetlenül teszik fel a következő kérdést. Én erre nem lennék alkalmas, talán azért sem, mert mindenkivel vitatkoznék, és azokkal nyilván többet, akiknek a politikai nézeteit nem osztom. Közszolgálati televízióban ez azért megengedhetetlen, mert a pártatlanság látszatát fenn kell tartani, a kereskedelmi csatornáknál meg azért, mert nem akarnak nézőket veszíteni egyik táborból sem. Mélyinteijúkra szintén nincs most igény, úgyhogy maradtam a vetélkedőnél. Ebben a kötekedő kedvemet is kiélhetem, és mivel a formája állandó, sokkal jobban kötődik a műsorvezető személyéhez, mint bármely más műsor. Ami a politikát illeti, szívem szerint aktívabb szerepet is vállalnék, de azt nem venné jó néven a csatorna. Talán majd ennek is eljön az ideje.

Közismerten szenvedélyes televíziónéző. A valóságshow-kat is nézi?

Időnként, hogy képben legyek. Egyébként nem osztom azt a véleményt, hogy ezeket egy az egyben el kell ítélni, mert szerintem nevelő hatásuk is lehet. Még egy felháborító, a közízlést sértő produkciónak is lehet pozitív hozadéka azáltal, hogy szinte össznépi összefogást vált ki az elítélendő jelenséggel szemben.

Beszél vagy tíz nyelven, külföldön sehol nincs gondja, hogy megértesse magát. Élni szokott a lehetőséggel, hogy helybeliekkel ismerkedjen, beszélgessen, és így még jobban megismerje az adott országot?

Annyira nem, mint az édesanyám, aki nagyon lelkesen áll szóba idegenekkel és minden útjáról terjedelmes nemzetközi címlistákat hoz haza, de azért időnként szóba elegyedek. Most például Törökországban jártunk, és ott minden alkalmat kihasználtam arra, hogy bővítsem a szókincsemet. Nem volt nehéz, mert a törökök is eléggé intenzíven próbálnak kapcsolatba lépni a potenciális Vásárlóval, és ma már nem tudnak annyira magyarul, mint öt-tíz éve, amikor a magyarok vásárolták fel a fél isztambuli piacot. Törökül viszont nagyon közlékenyek, néha már túlságosan is. Fiatalabb koromban boldogan ismerkedtem mindenkivel, és vetettem bele magam olykor meggondolatlan kalandokba is, de ma már inkább csendes megfigyelő turista vagyok.

Természetjáró, vagy városi típus?

Abszolút városi, abból is a kipi- pálós fajta. Megnézem a jelentős épületeket, végigjárom a múzeumokat, meglátogatom az emlékhelyeket és már megyek is tovább. Nekem elég a pillanat élménye, az, hogy láttam, amit látnom kellett, és ha még felfedezek is valami érdekességet, mondjuk, hogy egy bizonyos házban például egymástól függetlenül több neves zeneszerző is lakott, az maga a boldogság.

Sehová nem jár vissza, nincsenek kedvenc helyei?

Nem, én mindig valami újat akarok látni. Nem hiszem, hogy ha valaki hosszabb időt eltölt egy helyen, jobban megismeri a helybeliek életsílusát, mert ahhoz ott kellene dolgozni, munkahelyi kapcsolatokat, barátokat szerezni. Ezek nélkül az ember magányos. Én egy kívül álló kíváncsi vagyok, akit minden érdekel, de minden csak rövid ideig. Nem lehetek valami kellemes útitárs annak, aki szeretne jobban elmélyülni, vissza-visszatérni, de akit hasonló kíváncsiság űz, mint engem, az sok helyet bejárhat velem. Idén Franciaországba - Bor- deauxba és Biaritzba, onnan pedig Észak Spanyolországba - San Se- bastianba és Bilbaóba megyünk a barátainkkal.

A Tátrába hogy került a Favágókkal?

Klausmann Viktor barátom találta ki, hogy jópofa lenne, ha a tátrai favágóknak segítene a Favágók zenekar. Nem kell itt nagyon komoly munkára gondolni, inkább csak gallyaztunk, mint fát vágtunk, de legalább felhívtuk a magyarok figyelmét arra, hogy folyik a munka, nem volt hiábavaló a sok adakozás.

A hírek szerint készültek egy új lemezzel, amelyen Görbülő csövek címen Rolling Stones dalok átiratait játsszák. Megjelent már?

Sajnos nem, és nem is fog, mert nem adták meg az engedélyt a szerzők. Kár, mert sokat dolgoztunk rajta, a korosodó úriemberek vigaszának szántuk ezt a lemezt. Most csak nagy titokban koncerteken játszunk el róla egy-egy dalt.

Tehát a középkoron túli úriemberek nagy vigasza a zene...

Meg az érdekes utazások és a jófajta borok. Sok kupica pálinka és korsó sör után én is eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy a férfiember útja az anyatejtől a fehérborig terjed. Kóstolgatás közben az ember mindig új ízeket fedez fel, és « arra is rájön, hogy hál? Istennek, minden bornál van még jobb.