Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-02 / 153. szám, szombat
9 ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 2. Szombati vendég Fenyő Iván: „Az én szerepemre is óriási casting volt Amerikában. Sam Mendes nem akarta, hogy amerikai színész játssza el a magyar származású katonát...” Magyar színész Hollywoodban, nagy szerepben Kifogta a nagyhalat. De fogalmazhatunk úgy is: az Os- car-díjas Sam Mendes hálójában ő volt az egyik nagyhal. Fenyő Iván, a Katona József Színház játékosa amerikai filmben kapott jelentős szerepet. Magyar származású, egyesült államokbeli tengerészgyalogost alakít Jarhead című, legújabb rendezésében. Szerződésében az is ott áll: nem beszélhet a történetről. Annyit azonban elárul, hogy az 1991-es iraki háborúban látjuk majd őt - a Jamie Foxx vezette tizenkét fős alakulat tagjaként. SZABÓ G. LÁSZLÓ Itthon is állt már kamera előtt. Gothár Péter filmjében, a Magyar szépségben. A Katonában a második évadját töltötte volna, de tavaly decemberben már kint volt Los Angelesben. Aztán, még mielőtt a forgatás elkezdődött volna, katonai kiképzésen kellett részt vennie. „Őrületes négy hónap van mögöttem. Volt benne minden. Jó is, rossz is, felemelő is, meg nyomasztó is. Ezer új élmény. Jordán Adéllal, a barátnőmmel nyaraltunk Horvátországban, amikor felhívtak telefonon, hogy Sam Mendes magyar szereplőt keres legújabb filmjéhez. Hazajöttem, megkaptam az angol szöveget, nagyjából értettem, megcsináltam három jelenetet, felvették és mások anyagával együtt kiküldték Amerikába. Nem szeretem az ilyen válogatást. Nincs rendező, nincs asszisztens, iszonyú személytelen az egész, te meg csinálj valamit, képzeld el, hogy... Na, mindegy! Egy évvel korábban már amúgy is megfordult a fejemben, hogy ki kellene nézni Amerikába. Aki ismer, tudja, hogy ez nem nagyképűség nálam, csak arra gondoltam: jó lenne egyszer olyan színésznek lenni, mint A1 Pacino vagy Robert de Niro, akik gyönyörűen játszanak. Vagy Anthony Hopkins. Róla írtam a diplomamunkámat. Ismerik, elismerik, megfizetik.” Erő a szavakban, lendület a gesztusok mögött. Egyenruha nélkül is született kemény fiú. Az a típus, aki a kérdőmondatot egyeden szemvillanás alatt kijelentő mondattá változtatja. „A casting jól sikerült. Ezt ott, helyben megéreztem. Nem azért, mert én vagyok a király, hanem mert tudtam, hogy ezt a lehetőséget most nekem kell kapnom. Két hét múlva jött a telefon, hogy benne vagyok az első háromban, és Sam Mendes látni akar. Gondold el ezt a sokkot! Látni akar! Te Jézus Isten! Aztán megtudtam, hogy én vagyok az első, én utazom, s ha nem leszek jó, akkor megy a következő. Ez volt az újabb meglepetés. Egyedül utazom Sam Mendeshez. Zsámbéki Gábor elengedett. Egy szavam sem lehet rá. Angolból megvan a középfokú nyelvvizsgám, de már annyira sem tudtam, mint a gimnáziumban. A tesóm nagyon jól beszéli a nyelvet, vele gyakoroltam, és a CNN-t nézegettem. Kicsit értegettem. Kint, miután leszálltam a repülőgépről, még mindig úgy éreztem, hogy nincs baj. Jött értem a sofőr, eldumáltunk, elmondtam, ki vagyok, hol végeztem, tök jó voltam. De amikor már játszani kellett, és érteni mindent, halálpontosan, anélkül, hogy visz- szakérdeznél, sokszor baromi nehéz volt.” Jó arc. Képlékeny arc. Szelíd, galamblelkű ember benyomását kelti az egyik pillanatban, de rögtön utána a nagy vagányt is elhiteti, akiből veszélyes, mindenre elszánt gazfickó is lehet. „Kint is ugyanezt mondták, amikor megérkeztem. Bőrkabátban mentem, lazán, nem izgultam, nem rettegtem. Nekem a Keresztapa az egyik kedvenc filmem. Az a világ tetszik. Pénz, nők, autók, másik oldalon pedig a család. Én nem lövöldözni akarok. Az én szememben a férfi legyen egyenes, és tartsa a szavát. Lázár Kati mondta, mielőtt kiutaztam volna, hogy »Négy levegő bent tart, négy levegő kifúj. És kérd az angyalodat, hogy segítsen!« Hát, így álltam Sam Mendes előtt, aki úgy fogadott, ahogy engem itthon magyar rendező még sohasem. »Jaj, de jó, hogy látunk! Fáradt vagy? Üljél már le! Hozzatok neki vizet! Szóval csináljuk ezt a filmet, és szeretném, ha játszanál benne.« Közben ott áll mellette Amerika egyik legbefolyásosabb castingdirecto- ra. És zajlik mindez a Universal Stúdióban. Ott állok huszonöt évesen az egyik legjobb amerikai rendező előtt, aki ezt megelőzően az égvilágon semmit nem hallott rólam, mégis úgy beszél velem, olyan kedvesen, hogy az már az első percben mindent meghatározott kettőnk között. Mint később megtudtam: az én szerepemre is óriási casting volt Amerikában. Több száz színészt meghallgattak. Sam a minőségre ment. És a hitelességre. Nem akarta, hogy amerikai színész játssza el a magyar származású katonát. Beadta a producereinek, hogy neki magyar srácra van szüksége. Ők meg biztos, hogy nem örültek, csak nem akartak vitába szállni vele.” A forgatás előtt egyhetes kiképzés várta a filmbeli tengerészgyalogosokat. De nem vízen - a sivatagban, szörnyű melegben. „Mindenkinek jönnie kellett. Azoknak is, akik csak két napig forgattak a filmben. Nekik ez szörnyű szívatás lehetett. Ott állunk katonai egyenruhában a kiképzőtisztek előtt, akik huszonöt évet szolgáltak a tengerészgyalogosoknál. Végigharcolták az Öböl-háborút, embereket öltek, jól megtermett fazonok voltak, nem vicceltek. Én meg katona sem voltam, és gyűlölöm, ha valaki parancsolgat. Főleg nekem. Erre tessék! Kiszállunk a buszból, és már el is kezdenek üvöltözni velem. »Honnan jöttél? Magyarországról? Pinco! Komcsi!« Visszaszólni nem tudtam. Akkor még nem. Pedig úgy éreztem, vérig sértettek. A többiek meg röhögtek rajtam. A legszívesebben azonnal lenyomtam volna a csávót, de nem tehettem. Színész vagyok. Aztán kinőttem magam. Elkezdtem beszélni, és mindenkit helyre raktam. Végh László helyett így lettem a filmben is Pinco. Sam javasolta, én meg boldogan elfogadtam. A körülmények a kiképzés hetében iszonyúak voltak. Nappal pokoli hőség, éjjel baromi hideg. Sátorban laktunk, mindenütt szállt a por, a homok, fülem, szám, szemem tele volt vele. Kemény fából faragtak, nem lihegtem, lelkileg volt nehéz. Ordított rám a csávó, hogy »Hol van az izéd?« Nem is értettem. A mellényösszefogó csipesz ! Egyszer zsebben volt a kezem. Észrevette. Üvöltött rám, hogy mit képzelek? Közben fegyverhasználat, menetelés, éneklés. Természetesen végig sisakban, egyenruhában és bakancsban. A forgatásra már mindent tudni kellett. Ötkor keltünk, tizenegykor feküdtünk, közben kétszer tíz perc szabad idő. Tíz a kajálásra, tíz a pihenésre. Ja, és hajnalban egy óra őrség. Alvásra öt óra maradt. Jöttek és ébresztettek. Teljes harci felszerelésben járkáltunk a hidegben. Jamie Foxx volt az egyetlen, aki lakókocsiban aludt, nem sátorban. Őrült nagy sztár lett, ahogy megkapta az Oscart. És milyen az élet? Egyszer én voltam a szinkronhangja. A Csaliban. Nulla film. A Ray Charlesért viszont megérdemelte az elismerést.” Jamie Foxx és Sam Mendes mellett a Keresztapa Oscar-díjas vágója és az All that jazz Oscar- díjas jelmeztervezője is dolgozik a filmben. „Nagyon nagy csapat jött itt ösz- sze. Foxx a feketékkel haver, a fehérekkel szemben három lépés távolságot tart. Őrületesen zongorázik, elképesztően jól énekel, és nagyon jól mozog. A forgatás szüneteiben mindig sakkozott. Ő az alakulat vezetője a filmben. Az őrmester. Mi, tizenketten pedig mesterlövészek vagyunk. A mesterlövészek mindig párban dolgoznak. Az egyik távcsővel figyeli a célt, ő mondja, hogy »Tűz!«, a társa pedig lő. És egy kilométerig eltalálja a pontot. A forgatókönyv egy Irakot megjárt katona nagy sikerű regénye alapján készült. Sam nem határozta meg pontosan, hogy milyen legyek. Arra kért: találjam ki én, újam le. És másnapra leírtam, hogy Magyarországon, a kommunizmus éveiben nem érezte jól magát a fiú, kiment Amerikába, és beállt a tengerész- gyalogosokhoz, mert meg akarta hálálni azt, amit az új hazájától kapott. Mellesleg ezekből a fickókból lesznek a legjobb patrióták.” Négy hónap után újra itthon. „Háborúban voltam, nem hollywoodi forgatáson” - mondja. Életveszélybe ugyan egyszer sem került, a veszélyes jelenetekből azonban neki is kijutott. Fizikailag meg inkább edzett lett, lélekben erősebb, szakmailag meg igényesebb. Máté Gábor volt a mestere a színművészeim, remek osztályba járt. A nagy bőröndben, amellyel a forgatásra utazott, vitt egy könyvet is. Herman Hesse Demianját. „Abban pont arról van szó, hogy az ember sose találja meg igazi arcát, csak egyre közelebb jut magához. Én a főiskola vége felé léptem rá az utamra. Akkor nyílt fel a szemem. Azóta látom a helyes irányt. Még nem döntöttem, hogyan tovább. Azon gondolkozom, hogy vissza kellene mennem. Minden napom erről szól. Nem ismerek senkit, aki a közelében lett volna egy hasonló helyzetnek. Jó lenne tanácsot kérni valakitől, de nem tudok kihez fordulni. Mehetnékem van, közben azon töprengek: hogy hagyjam itt a színházat meg a barátaimat? A kultúra is visszatart. Ezen a téren ott nincs semmi. Az égvilágon semmi. Hollywood? Attól sem estem hanyatt. Ott is emberek vannak. A szlenget megtanultam, szakmailag és érzelmileg sokat fejlődtem. A forgatás végére elértem, hogy mindenki tisztelt. Kigyúrt, kemény csávóknak lazán megmondtam, amit akartam. Döntenem kell, miközben érzem: semmire sincs garancia. Itt állok egy komoly választás előtt. Életemben először.” „A forgatás végére elértem, hogy mindenki tisztelt...”
