Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-14 / 162. szám, csütörtök
•i 8 Kultúra ÜJ SZÓ 2005. JÚLIUS 14. Harminc éve hunyt el Lengyel József író, újságíró Elmondta, amit akart Hajtman Béla feszes szerkezetű, érdekes, csattanóval végződő, olvasható szövegeket akar írni „...írással gyógyítom magam” Hajtman Béla és Újváry László a könyvbemutatón (A szerző felvétele) TAIXÓSI BÉLA Harminc éve hunyt el Lengyel József József Attila- és Kossuth-dí- jas író, költő, újságíró. Regénybe illő kalandos élete volt, amely valójában meg is jelent „regényben”, hiszen a legtöbb eseménynek, amit átélt, nyoma maradt irodalmi munkásságában. Polgári családban született a Somogy megyei Marcaliban, ahol tízéves koráig nevelkedett. Budapesten érettségizett, majd több felsőfokú oktatási intézményben is folytatott tanulmányokat: volt jog- és bölcsészhallgató, tanult művészet- történeteddé megfordult az állam- és jogtudományi karon is. Diplomát azonban egyik szakon sem szerzett. 1916-ban lépett be az irodalomba, valamint kezdte meg mozgalmas közéleti tevékenységét. Előbb az avantgárd hatott rá, expresszionista verseket jelentetett meg Kassák Lajos lapjaiban. 1918- ban egyik alapítója volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), és segítette a Vörös Újság szerkesztését. A Tanácsköztársaság bukása után emigrálnia kellett, előbb Bécsbe, majd Berlinbe került. A német városban már nemcsak irodalommal és újságírással foglalkozott, hanem például filmdramaturgként is dolgozott. Prózaírói stílusának talán ezért volt jellemzője - a „választékos nyelvezet” és a „fegyelmezett szerkesztőkészség” (ahogy értékelői fogalmaztak) mellett - a filmszerűség is. 1930-ban Moszkvába költözött. Itt írta meg első fontos művét, a Visegrádi utcát, amely riportregény a KMP megalakulásának körülményeiről. Itt kezdte el a formai szempontból kalandregénynek nevezett, a Tanácsköztársaság idejét felelevenítő Prenn Ferenc hányatott élete című művét is. A személyi kultusz, a sztálini „tisztogatások” idején őt is letartóztatták, és nyolcévi munkatáborra, később pedig táboron kívüli szibériai száműzetésre ítélték. 1955-ben szabadulhatott, majd rehabilitálása után visszatérhetett Magyarországra. A hazatérés után írt munkáiból sokat megtudhatunk a sztálinizmus áldozatairól, a Gulág-fogság körülményeiről és elszenvedőiről. Egyik megrázó, mélyen emberi története a kis szibériai faluban játszódó Igéző, amelynek jó és emberséges hőse ugyancsak megélte az internálótáborok kegyetlen világát. Ugyancsak embertelen élményeiből építkezik az 1964-ben írt Szembesítés című kisregénye, amelyben Lengyel József a két főhős - az egyik egy szibériai lágerben, a másik egy német koncentrációs táborban raboskodott - visszaemlékezéseivel párhuzamba állítja a hitleri és a sztálini munkatáborokat. S hogy milyen tartása volt Lengyel Józsefnek? Amikor idős korában a rákbetegség megtámadta, volt ereje, hogy íróbarátaival tréfálkozzon: „De nevetnék, ha közben valami más betegség ölne meg, hiszen nyolcvanéves korban már sokféle halált okozó betegségre van jogom. Nekem igazán mindegy, melyikkel fejezem be, hiszen amit el akartam mondani, azt nagyban- egészben mégis elmondtam” - idézi életrajzírója. S ezek a szavak sokat elárulnak róla. A lévai Reviczky Házban Hajtman Béla Már nyu- gosznak a völgyek című kötetét mutatta be az érdeklődőknek Újváry László. Hajtman új könyve tulajdonképpen naplójegyzetek gyűjteménye, amely a szerző másfél éve elhunyt édesapjának állít emléket. FORGÁCS MIKLÓS A kötet címe Bachot idézi: a Máté passió egyik legismertebb koráljának első sora. A napló tulajdonképpen az apa halálát földolgozni próbáló fiú gyászévének történéseit dokumentálja, és mivel Hajtman Béla már egy éve a helyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium igazgatója, a könyvben számos lévai vonatkozással is találkozhatunk. A sok irányba elágazó rövid szövegekben azonban az író mindig visszatér apja alakjához, ahogy a könyvbemutatón Újváry László mondta: „szinte szobrot állít neki, mindent megtudunk róla, testalkatáról, munkaszeretetéről, családjához és főként fiához való viszonyáról”. A szerző több ízben is hangsúlyozta a beszélgetés során, hogy ezt a szöveget önmagának írta. „Leginkább talán afféle naplóregénynek nevezhetném. Mindenesetre önterápiaként, öngyógyításként született” - magyarázta az író. A könyv születésével kapcsolatban pedig elmondta: „Akkor még tényleg hittem, hogy rutinműtét vár apámra. A főorvos behívatott, nyersen, le sem ültetve kioktatott, hogy én, mint fiú, hogyhogy nem tudom, milyen beteg az apám. Ekkor borult fel bennem minden. Apámat azonban nem tudtam elképzelni betegen, hogy megadja magát a halálnak”. Hajtman Bélát éppen akkor, a kórház folyosóján hívta fel kiadója, Balázs F. Attila, s azt firtatta, mikorra készül el szerelmes kisregényével. „Zokogva mondtam a telefonba, hogy most nem tudom folytatni. Előttem volt azonban egy szenvedéskép, s akkor eszembe jutott: hiszen apámmal lehetek esténként, csak mindennap írnom kell” - emlékezett vissza az író, s a korábbi felolvasásra utalva hozzátette: „Most nyomasztó volt hallgatni ezt a szöveget. Ha újra kellett volna olvasnom, valószínűleg kétségbe vonom kiadásának jogosságát. Egy napló ugyanis akkor jó, ha fésületlen, ha minden ízében magán viseli a pillanatnyi lelkiállapot lenyomatát. Nem is tartom igazi szépirodalomnak.” Hajtman írásmódszeréről elmondta: „Ha engem valami ér, ha problémám van, írással gyógyítom magam. Más kibeszéli, én kiírom”. A szerző felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy nem reflexiókkal teli naplóról van szó, mint például Márai esetében, az ő naplójegyzetei mindig konkrét események leírásai. „Ez a szöveg nem stilizált, nem fikció. A legnagyobb élvezet pedig mégiscsak a fikcióban utazni, a képzelet szárnyán. Ez ennél földhözragadtabb, de azért nem valóságirodalom, szerintem olyan nincs is. A tények másként működnek a valóságban és a szövegben. A könyv az mindig teremtett világ”. Újváry Lászlótól megtudtuk, hogy nagyon sok valóságos személy is megjelenik a könyv lapjain - ki teljes nevével, ki a monogramjával. Sándor Károly lelkész föl is rótta a szerzőnek, hogy az első rész nagyon bölcs, nagyon szép gondolatai után, melyek az édesapa emlékét idézik - bár Sándor szerint itt is zavaró, hogy kicsit érzelgős a szöveg -, a második részben konkrét emberekre hivatkozik, s inkább krónikát ír: „nem tudom, szükséges volt-e ismert politikusok nevének kezdőbetűit leírni, a presbitériumot emlegetni, ez eltér az eredeti bölcsességtől” - mondta. Hajtman Béla túl magasztos szónak tartotta könyve kapcsán a bölcsesség kifejezést. „A fésületlenség sokkal megfelelőbb. Nem török ezzel a kötettel irodalmi babérokra” - jelentette ki. Az írónak ez a harmadik kötete, s mint elmondta, mindegyik valamilyen hiány érzéséből született: a Hídon címűt a gyerekkor utáni visszavágyódás, a Szivarfüstben címűt a barát, a legújabbat pedig az apa hiánya inspirálta. „Most nem érzek semmilyen hiányt, tehát könnyen meglehet, hogy visszatérek a tisztán irodalmi, fikciós szöveghez, vagyis pályakezdésem műfajához, a novellához. Ez jóval nagyobb koncentrációt követel, a tömörség ugyanis a novellák esetében alapkövetelmény. Én azonban szertelen vagyok. Túlmagyarázom, túlbeszélem magam. Most is félek, hogy kisregény lesz a novellámból” - vallotta be a szerző, majd hozzátette: „Feszes szerkezetű, érdekes, csattanóval végződő, olvasható szöveget akarok írni. Hiszek abban, hogy miközben szaporodnak a sorok és kibomlik a történet, akarva-akarat- lan az író is a történések sodrásába kerül, maga is részese lesz a létrejövő világnak. Vannak írók, akik tudják, mi lesz a következő oldalon, én nem tudom, én izgatottan várok minden újabb mondatot.” Hajtman Béla végezetül arról számolt be, hogy nagyobb érzelmi viharokra, több reakcióra számított szubjektív naplójegyzetei kapcsán, de még reménykedik, hiszen a könyv csak nemrég került ki a piacra, és valószínűleg még kevesen olvasták. Lengyel József (Képarchívum) OLVASÓSAROK Homályhatáron innen - avagy a rövid és a hosszú borokról HIZSNYAI ZOLTÁN Csak olyan ember válhat költővé, aki a hétköznapok nyelvének kakofóniájából, az egymásra rétegződő szpícsek kaotikus hangkavalkádjából képes szétválogatni az egymáshoz tartozó szólamokat, kihallani a káoszból az összhangzatot. Jelentősebb költői tálentummal azonban csak olyan ember rendelkezhet, aki a nyelv zeneiségén túl - amely zenének persze a disszonánsok is szerves részét képezik - képes meghallani és tisztelni a csendet is. Aki az érzéki tudatból elősorjázó hangjegyek közé megfelelő ritmusban tudja kirakni a szünetjeleket. És mindez együttvéve még mindig csak az alapadottságok, illetve az ezek megléte esetén többé-kevés- bé tanulható költői mesterség szférája. A lényeg nem a felcsendülő zene és nem az akár zengze- tessé is felfokozható csönd - és nem is e két, egymás nélkül üres és értelmezhetetlen fogalom együttesében rejlik. A logikai tudatban jó esetben kellő elevenséggel és flexibilitással vibráló, s az érzéki verstesten nyughatatlanul matató gondolatok sem meghatározó jelentőségűek a költemény szubsztanciájának megteremtésében. Az a kis plusz, amely a verset elsodorja a valóság platóni káprá- zataitól és az egymásnak sok esetben ellentmondó tények gordiuszi gubancán egy huszárvágással átjuttatva a lényeg közelébe emeli - az a kis plusz megfoghatatlan. A jó vers olyan, mint a jó bor. A borászok két csoportra osztják a szőlőnedűket. A rövid boroknak - akárha ízletesek is - nagy hibája, hogy nem tartogatnak meglepetéseket. Mindjárt a lényegre térnek. Megcsiklandozzák ízlelőbimbóinkat, de mintha kényszerűségből tennék. Nem érezni rajtuk az örömszerzés örömét. Megsimogatnak, de fantáziátlanul. Jottányit sem változtat rajtuk a saját érintésük kiváltotta érzés, nem követnek a kéjben. Nem járnak elöl jó példával. Nem nyitnak szédületes új dimenziókat a vágynak. A hosszú borok ellenben messziről kezdik, és messzire jutnak el. Megütik az alaphangot, de mielőtt érzékeink tökéletesen rájuk hangolódnának, s az aroma kezdené teljesen kitölteni a teremtő képzelet mozgásterét, az alaphang át- hajlik egy másik hangba, egyik íz a másikat követi. A hosszú bor folyamatos ingerlésben részesíti ízreceptorainkat. A hosszú bor - ha hatását a vizualitásra vetítjük ki - olyan, mint egy végtelenített filmszalag: folytonosan képek és képzetek sorjáznak elő belőle. Egy pohár hosszú bor szövevényes-nagy narratívák kaleidoszkópja: legösszetettebb énünket hívja elő a palackból, s furtonfurt új feladatokat ad neki. A hosszú bor egy többrétegű és -tartalmú szellemi kéj lehetőségét nyújtja. Hadd húzzam alá: lehetőségét! A bor - még a jó bor sem tartalmazza, nem rejti eleve magában ezeket a minőségeket. Ahogyan a vers se. Csak a fogyasztói tudatban - az iddogálás, a versolvasás során teljesedik ki. Barabás Zoltán verseit korábban még nem ízleltem. Most, amikor belekóstoltam ebbe a kecses-szép kötetbe, jókedvűen csettintettem a nyelvemmel - megfogott a bukója. Igen ám, csakhogy egy ilyen magamfajta kiérdemesült szerkesztő olyan, mint egy sokat próbált borissza. Nem tagadom, hitetlenkedtem, s napokig vártam, mikor „telik le” a bor. Türelmesen vártam, ízlelgettem, és most úgy érzem, jó hírrel szolgálhatok. Előbb azonban végjük számba a Homályhatáron című új Barabás- kötet versvilágának legfontosabb jellemzőit. Már első látásra is feltűnik, hogy Barabás Zoltán előszeretettel tördeli verseit rövid sorokba, ekként is hangsúlyozva a ritmus kiemelkedő fontosságát, illetve - egyáltalán nem mellékesen - különböző értelmezési alternatívákat is felkínálva így a figyelmes olvasó számára. A gyakori sormetszetek azonban sohasem teszik töredezettekké a verseket. Sőt, a komótos tempózgatás számos helyütt hömpölygésbe megy át. Persze ha azt mondom: „hömpölygés” - Barabás esetében nem szabad holmi barokkosán túldíszített, nehézkes és körülményes modorosságra gondolni. Sem pedig könnyűden csevelyező, hadarva kedélyeskedő írásmódra. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a cikornya és a sallang. Mindazonáltal, ami benne van, az is kielégítő arányban van benne. Barabás Zoltánnak, a költőnek nagy erénye kiforrott, hajszálpontos arányérzéke. Tud emelkedett is lenni, de pátosza mindig emberi: hiteles, magvas - sohasem önmagáért való, nem tetszelgő és nem krisztomániás pátosz. Amikor Barabás Zoltán egy-egy versét elkezdi, az olyan, „mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű”. Utóbbi hasonlat Márai Sándor Krúdy-re- gényében, a Szindbád hazatérben szerepel. Nem véletlenül idézem fel e helyütt ezt a művet. A Homályhatáron versei sohasem lépik át a homály határát. Csillogóan tiszták, átláthatóak, ha nem is derűsek. Szikrázóan sötét drágakövek. Ami pedig a hosszasan fejtegetett bor-hasonlatot illeti - helyettesítsünk hát be végül a felvázolt képletbe. Nem mondhatok mást: Barabás Zoltán legújabb versei - ha terjedelmük szerint nem is - tartalmilag és érzelmileg meglehetősen hosszú versek. ízlelgessék őket bátran, mértéktelenül, ez az a hegyleve, amely nem borítja el a tudatot, nem béklyózza érzékeinket, minél többet iszunk belőle, annál jobban kitisztítja a fejünket. Ez az övére!... Váljék egészségükre! (Barabás Zoltán: Homályhatáron, Lilium Aurum, 2004.) Barabás Zoltán ílotnálvhatáron
