Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-04 / 129. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 4. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Másoknak házuk is, autójuk is van. Neked még egy sovány szeretőd sincs! (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R)E Nem kérdezni a népet? TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Az újvidéki napilap szerint Szerbiában folytatódik a szellemileg életképtelen és az emberi fajt mindennapi tetteivel szégyenbe hozó réteg másfél évtizedes ámokfutása, a kilencvenes évek eleje óta több ezer áldozata van a sovinizmusnak, amely viselkedésforma lételemévé vált a Vajdaságban, s a legszomorúbb, hogy a magyarországi politikai elit nem kíván „különösebb megrázkódtatást kreálni” ebből. A publicista. Talpai Lóránt kifejti, a megrázkódtatást úgy érti, hogy „ne háborgassuk a legális magyar állampolgárok és az Európai Unió lelki nyugalmát pitiáner ügyekkel, melyek arról szólnak, hogy Szerbiában ha egy magyar fiatal elmegy szórakozni, vagy éppen az utcán tartózkodik, vagy akár iskolában van, akkor nem biztos, hogy egészben látják viszont a szülei”. A magyarországi média is körülbelül másfél éve foglalkozik szenzációs hírként a magyarverésekkel. „Csakhogy míg Magyarországon a legkisebb etnikai színezetű verbális szócsatának is akár több hónapos médiaháttér jár, addig ezen a szomorú és elmaradott térségen legalább tizenöt éve folyik a személyi szabadságot, az emberi gondolkodást és az idegszálakat lassan, de biztosan megsemmisítő folyamat, azaz a nyílt rasszizmus” - írja Talpai. A szerző szerint a megdöbbentő csak az, hogy a hihetetlenül ritka egyeztetések, kormányközi kapcsolatfelvételek vagy találkozók során, melyek Magyarország és Szerbia magas rangú politikusai között zajlanak, szintén „csendes beletörődés és a történtek feletti szeplőtlen átnézés folyik”. LA REPUBBLICA Az uniós alkotmányról adott esetben megrendezett olaszországi népszavazás kimenetele is kérdéses lett volna a római lap szerint. A liberális újság eljátszik azzal a gondolattal, hogy ha a törvényhozási ratifikálás helyett a polgárokat kérdezték volna Itáliában az új uniós alapokmányról, vajon milyen ítélet született volna, s úgy véli: kétséges, hogy eltért volna a francia és a holland véleménytől. A La Repubblica megítélése szerint Olaszországban is számos politikai és társadalmi erő okolja az uniót a problémákért. Hollandiáról eddig leginkább az jutott az átlag szlovákiai magyar eszébe, hogy az az ország, ahol a kiválasztott kávéházakban a fekete mellé egy spanglit - vagy ha pénztárcánk engedi, akár egy trombitát - is rendelhetünk, és nem jelenik meg azonnal a közeg, hogy a személyi igazolványunk elkérése után rögvest bilincsbe verjen. KOCUR LÁSZLÓ Meg a gátak, a tulipánok, a szélmalmok, a tengertől elhódított földterületek meg a fapapucs. Szerdától viszont újabb - bár turisztikai szempontból kétségkívül nehezebben értékesíthető - jelenség is eszünkbe fog jutni a Benélux-álla- mok e legliberálisabbjáról: a múlt vasárnapi francia „non” után ők is „tegen”-t mondtak az EU-s alkotmányra. Az egész nemet mondást az teszi még ciRibbé, hogy az európai szuperállam alapító tagországairól van szó. A francia és a holland államférfiak keserű szájízzel a szabad népakaratot méltatták a balul elsült voksolás után, s a rezignált hangnem, a sírásra görbülő száj indokolt volt. Mert a franciák és a hollandok - pontosabban Francia- ország és Hollandia lakosai - nem az alkotmányt utasították el, hanem gyengén muzsikáló kormányukat. Kevéssé valószínű, hogy a kikosarazás mögött a szép számban megjelent választók jogfilozófiai kétségeik álltak. A gall kakas földjén lezajlott népszavazás után elemzők azt írták, vidéken nagyobb volt az elutasítás. Na ja, mert a bordeaux-i meg a burgundiai bortermelők egy-egy permetezés után az alkotmányból olvastak fel passzusokat, ahogy a bretagne-i szarvasmarha-tenyésztők is. Különben is, tegyük a kezünket a szívünkre, hányán vannak, akik következetesen végigolvasták országunk az EU-énál lényegesen vékonyabb alaptörvényét... Június 1-je nemcsak az EU, hanem a graffitisek életében is szomorú nap. Ekkor lépett életbe a drákói törvény, melynek alapján a falfirkálókat akár három évre is bevarrhatják, ha rajtakapják őket. Falra firkálni nem szép dolog, sem köz-, sem magánterületen. Az elcsúfított falfelület letisztítása sokba kerül, s míg nem sikálják le, szépérzékünk szenved csorbát. Na de képzeljük el, hogy a járőr rajtacsíp egy 18 éves, „visszaesőt”. Ha a bíró három évre ítéli a gyerekes csínytevésért - mert festékszóróval falakat elcsúfítani ugyebár nem nyugdíjasok szoktak -, és a büntetési tételt fiatal korára való tekintettel megfelezik, akkor is másfél évre kerül rács mögé. Mindezt abban az országban, ahol a zebrán gázoló Vít’azoslav Móric egy ejnye-bejnyével megússza. Ha a Szlovákiában a falfirká- lókra kiszabható büntetést vesz- szük alapul, akkor az orosz olajmilliárdos Mihail Hodorkovszkij még egész jól járt, mikor a moszkvai, függetlennek a legkevésbé sem nevezhető törvényszék a héten tárgyalótermi vasketrecéből egy kicsit nagyobbá küldte őt, méghozzá kilenc esztendőre. Annyi időre, amennyit nálunk három graffitizésért kaphatott volna. Ha a fejére hullott súlyos vádakat nézzük, még azt is mondhatjuk, jól járt. Ő persze ezt lehet, hogy egészen másként látja. Olvasom a lapokban, hogy januártól jobbak lesznek a vizsgálati fogság körülményei. Az igazságügyi miniszter javaslata nyomán a gyanúsítottak tíz percet telefonálhatnak havonta. Ám az an- tidiszkriminációs törvény nagy barátja, Daniel Lipšic a halláskárosodott őrizeteseket sem szeretné hátrányosan megkülönböztetni. Ők ti? percig esemesezhetnek. Gondolom, a miniszter úr, mivel már hat éve járnak együtt, ritkán küld sms-t a barátnőjének, de javaslom, egy-egy unalmas kormányülésen próbáljon meg tíz percig esemesezni, azt gondolva, hogy vizsgálati fogságban van. Ha Beáta (így hívják a hölgyet) akkor éppen élő adásban van - mivel egy tévécsatornánál dolgozik -, és nem írhat vissza, akkor Lipšic őrizetes, hiába nyomkodta a billentyűket tíz percig, egy újabb hónapot várhat a válaszra. Szóval a jó szándék megint megvolt, végeredmény még csiszolásra szorul, mint annyi minden ebben az országban. Nem az alkotmányt utasították el, hanem gyengén muzsikáló kormányukat. HETI GAZDA(G)SÁG Mire átszakítjuk a célszalagot, eltűnhet a cél S1DÓ H. ZOLTÁN Néha az az érzésünk, hogy amelyik komoly nemzetközi szervezetbe belépünk, vagy csak jelezzük tagságunkat, az rögvest „ágynak esik”, elkezd akadozni, csikorogni. Tavaly alig léptünk be a NATO védelmi szervezetébe, máris az euroatlanti válság kellős közepén találtuk maguhkat. Hosszú évekig ácsingóztunk az Európai Unió ajtaja előtt, ám amint átléptük a küszöböt, rögvest szűkmarkúságba, kicsinyességbe ütköztünk, pedig nagyon igyekeztünk átvenni az eurokraták madárnyelvét. A képzeletbeli nadrágszíjon alig győztük ütni az új lyukakat, csak hogy megfeleljünk a sorozatos gazdasági reformok által diktált karcsúsításnak, amelyek egyik végcélként az euró 2009-es bevezetését tűzték ki célul. Már éppen kezdtünk volna megbékélni azzal, hogy a legnagyobb címletű bankóval, az öt- százeuróssal sokan csak fényképen fognak megismerkedni, tekintve, hogy az országos nettó átlagbér napjainkban átszámítva még a 400 eurót sem éri el, amikor derült égből villámcsapásként érkezett a hír: az unió veterán tagjai kezdik megkérdőjelezni a közös fizetőeszköz életképességét. Ha ez így megy tovább, akkor rövidesen hiába felelünk meg az imaként mormolt, az euró alappillérének számító maastrichti kritériumoknak, hiszen mire a célszalagot átszakítjuk, maga a cél tűnik el. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a törékeny, lírai költők szívük választottjával, akiknek tolla alól csak addig sorjáznak a legszebb versek, amíg a kiválasztott hölgyre csupán a távolból sóvárognak. De téljünk vissza a földre, a hazai rideg valóságba, ahol Ľudovít Kaník munkaügyi miniszterünk legszívesebben halálra dolgoztatna bennünket. Kaník ugyanis nem ért egyet azzal, hogy az Európai Unió 48 órában korlátozza a heti munkaidő felső határát. Szerinte ha kevesebbet dolgozunk, akkor csökken a versenyképességünk. Egy biztos, idegességünk, nyomorremegésünk viszont nem csökken, ha a megyék által meg (nem) szervezett autóbusz-közlekedésre gondolunk. A munkalázban égő alkalmazottak többségének ugyanis nem mindegy, hogy az egyes megyék milyen viteldíjakat szabnak meg. A regionális árkülönbségek csak fokozódnak, ha majd a vasúti közlekedést is a helyenként mélyrepülést produkáló megyei önkormányzatok veszik át. KOMMENTÁR Mi legyen Trianonnal? LOVÁSZ ATTILA Elhangzik a kérdés: Mondja, fiatalember, élnek még Zsolnán magyarok? Köpni, nyelni nem tudok, mert fogalmam sincs, él-e Zsolnán magyar család, de gyanítom, bizonyára nem a Trianon előtti idők állomásfőnökének, helyi csendőrkapitányának leszármazottja. Mert nehéz kimondani, de Zsolnán a múlt század elején sem éltek tömegével magyarok. Mint ahogyan Pozsony is inkább német város lehetett, bár a 250 évvel ezelőtti adatokról vajmi keveset tudhatunk. Európa keleti részének tragédiája, hogy az etnikailag leginkább igazságoshoz (ha van ilyen) hasonlítható határokat Hitler húzta meg. No nem azért, mert olyan jó fiú volt, mint ahogyan a franciák sem azért huzigálták a piros vonalakat Trianonban, mert utálták a magyarokat. Egyszerűen az akkori gazdasági mutatókat figyelembe véve egy ideális földrajzi alakulatot (a Kárpát-medence) uraló s igazgató államalakulatot vertek szét, nehogy már közép-európai nagyhatalom is lehessen a térképen. Nyolcvanöt éve nem dolgozta föl Európa a trianoni döntést. Az még csak hagyján, hogy a legnagyobb vesztes magyarság nem tud mit kezdeni vele. De az európai „nagyok” ugyanúgy nem, mint ahogyan az utódállamok sem. A sok kis, többnemzetiségű utód ugyanúgy frusztrált a huszadik századi történések kapcsán, mint a vesztesek. E frusztráció eredménye az örökös bizonyga- tás, a történelem átírásával határos létindoklás, a nemzetállami eszmékhez való görcsös ragaszkodás. A tényekkel való szembenézés pedig majdnem lehetetlen. A csehek képtelenek elhinni, hogy az elnöki dekrétumokból kettőnek semmi köze a joghoz: megszállói tisztogatás, a genocídium határát súroló intézkedés. A szlovákok számára megtanulandó házi feladat, hogy az állam nem juss és nem vagyontárgy, hanem közigazgatási struktúra, amelyben nincs helye a „ki itt az úr?” kérdésnek. A románok falukat romboltak, amivel elsősorban önmagukat kergették a monarchiát visszasíró szegénységbe. A szerbek szláv testvéreiken akartak uralkodni, és kaptak egy kis Trianont alig néhány éve. S a magyarság? A második világégés párizsi békéje megmutatta, a nagyhatalmak képtelenek szembenézni saját hibáikkal, s 85 év után már nem is akarnak. Trianon nem revizionálható - ha igen, akkor csak újabb háborús konfliktus és szenvedés árán, nem sok jóval kecsegetető eredménnyel. Élnek még Zsolnán magyarok? Nem tudom... Dunaszerdahe- lyen, Komáromban, Kassán, Brassóban, Újvidéken biztos. Meg Budapesten is. Rengeteget foglalkoznak a múltjukkal, mert sokáig nem volt szabad. De senki - s főleg nem politikai és közéleti elitjük - nem foglalkozik a jövővel. História est magistra vitae, de az örökös visszanézés végül a gyalogmagyarban azt az érzést kelti, hogy magyarnak lenni nem jó. Az eredményt a dél-szlovákiai szlovák iskolák alsó tagozatán hallani a szünetekben. Mit lehet kezdeni Trianonnal? Az igazmondáson túl jóformán semmit. Hiszen Gottwald vagonjai és Beneš dekrétumai sem voltak képesek annyira felhígítani a tömbmagyarságot, mint az elmúlt 15 év telekpolitikája vagy az elszegényedő vidékeken az ún. koszovói effektus. Minderről nem beszélünk, mint ahogyan arról sem, hogy Ady és Arany csodálatos nyelvén miért nem olvasunk legalább képregényeket. Arról sem, hogy aki „uralkodni” akar fölöttünk, mert többségi, az megszálló, aki pedig Trianont politikai témaként mozgósításra használja, felelődén gazember. Ha valaki gyertyát akar gyújtani az évfordulón, tegye meg. Trianon valóban tragikus és igazságtalan döntés volt. De ne remegő, elnyomott kisebbségiként, hanem tenni akaró polgárként, akár fütyülve a politikai határokra, mert azok már nincsenek. Ezt nem észrevenni Trianonnál százszor tragikusabb a magyarságra nézve. JEGYZET Álomutazás helyett PÉTERFl SZONYA Arról ábrándoztam valaha, hogy ha majd nyugdíjas leszek, felfedezem a világot. A nyugati öregek mintájára. Mi tagadás- megfigyeltem a Pozsonyban körülnéző japánokat, hollandokat nem indulhatok úrnak kamera vagy digitális fényképezőgép nélkül sem. Megfigyeltem, hogy az idegenvezetők általában 5 percet adnak arra, hogy a papa lekapja a mamát vagy fordítva. Vagyis létszükséglet a digitális fényképezőgép, mert míg beállítanám a hagyományosat, a csoportomnak bottal üthetném a nyomát. Miután összeállítottam a szükséges holmik listáját- azt megelőzően, hogy körülnéztem volna az utazási irodák kínálatában és árajánlataiban -, bolti körsétát tettem. Hangsúlyozom, nem a piacon néztem körül, hanem a márkás üzletekben, elvégre külhonban nem hozhatok szégyent hazámra, de ősz fejemre sem. A minőségi kerekes bőröndöknél feltüntetett összegek láttán úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A sportboltban a valóban tetszetős nadrágok és dzsekik ára láttán szédülés fogott el, s amikor a műszaki szakember a leghasználhatóbb fényképezőgép előnyeit sorolta, a szívem kezdett rendedenkedni. Levegő után kapkodva, pánikszerűen kimenekültem a bevásárlóközpontból, majd egy padra ros- kadva számolni kezdtem. Hasztalan számoltam, a végösszeg messze meghaladta anyagi lehetőségeimet. Érthető, hogy az álomút ára iránt már nem is érdeklődtem. Persze, azért nem adom fel, ám kénytelen leszek kifaggatni a nyugati turistákat, árulják el, hogyan képesek nyugdíjukból világot látni.
