Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-25 / 147. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 25. Családi kör 13 A tavi pontyozásnak is megvannak a fortélyai, nem elég az etetésben bízni, sőt hasznosabb, ha keressük a halat • Pontyok az árnyékban Legutóbbi írásomban a folyóvízi pontyozással foglalkoztam. Mivel a hazai horgászok többsége a tavi horgászatot részesíti előnyben, ezúttal látogassunk el egy halastóra. S mivel nincs a zsebemben a bölcsek köve, s kinek-kinek megvan a maga jól bevált receptje, hogyan, mivel csalja horogra az aranyhasúkat, inkább egy példával szeretném illusztrálni: KÖVESDI KÁROLY Nem mindig a vödörszám vízbe zúdított etetőanyag gyakorlata a nyerő; néha hasznosabb, ha keressük a halat, és nem vátjuk el tőle, hogy úgy jöjjön az etetésre, mint malac a vályúhoz. A helyszín egy kis, városszéli halastó, amelyben főleg telepített pontyot találunk. Mivel bányatóról van szó, akad benne néhány kapitális példány is, de ezek ravaszsága mérheteüen, szinte csak éjjel foghatók a legrafináltabb trükkökkel. A pontyok ugyanis - főleg az öregebb példányok - köztudottan tanulékonyak. Amelyiknek volt „szerencséje” találkozni a horoggal, azt még egyszer nehéz becsapni. Sőt, több tapasztalt horgász állítása szerint (de akváriumi megfigyelések is bizonyítják) a dörzsöltebb potykák előre engedik az etetésre a fiatalabb, türelmetlenebb példányokat, s ha úgy látják, nem fenyeget veszély, csak akkor kezdenek maguk is csipegetni. A titokzatos öböl Kora délután ücsörgünk tehát a tóparton. A legjobb helyeket már idő előtt elfoglalták, így egy sekélyebb részt választottunk, abban bízva, hogy estefelé, éjszakára ide is kijönnek a halak a mélyből. A tó nagy hátránya, hogy néhány társaság agyoneteti a halat, tavasztól őszig szinte naponta hordják be csónakon a kukoricát. (Rejtély, miért engedik.) így aztán a többiek csak a véletlenben bízhatnak. Nekünk is hamar elpárolgott a remény: már órák óta eredménytelenül áztattuk a horgot, próbálgatva mindenféle csalit. Ekkor jutott eszembe, hogy a tó végében, egy félszobányi öblöcskében, amelyet sás vesz körül, s ahol ráadásul a víz is mélyebb, tálán horogra tudok csalni legalább egy szép compót, ha már a pontyok nincsenek étvágyuknál. Elügettem a tó végébe. Nagy mozgást itt sem tapasztaltam, de azért feltűztem egy jókora esőgilisztát - különösen nyár elején jobban bízom az élő csaliban -, és bepöccintettem az úszót a sásfal mellé. Tíz perc sem telt el, az úszó megbülent, döccent vagy hármat, majd komótosan alámerült. Kicsit kivártam, mert elég nagy volt a csali. Hadd szippantsa fel rendesen a compó, gondoltam, majd nem túl erősen bevágtam. Az ellenállás azonban meglepett, s mikor a hal mélyen húzva elkezdett a sás felé iramodni, azonnal tudtam, nem compót akasztottam. Ez bizony ponty, és nem is az ősszel telepített, alig méretesek közül való. Gyönyörűen dolgozott a hal, lazítani kellett a féken, hogy el ne szakítsa a huszonötös zsinórt. Szinte az egész öblöt bejárta, miközben a sásba is bebújt, mire sikerült a parthoz terelnem, és pipáltatás után megszá- kolnom. Háromkilós lehetett. A hal elég nagy ramazurit csinált, így azt hittem, egyhamar nem lesz kapás. Figyelmedenül ücsörögtem tovább. Tévedtem. Újabb negyedóra elteltével megismétlődött a jelenet. Az úszó bóbitája körözött egyet, majd alámerült. Ezúttal azonban nem ponty volt a tettes, hanem valóban egy compó, igaz, csak méretes forma. Vissza is 'V (íjV Sás l/y4. Sági Gábor rajza Ha itt nem találunk pontyot, akkor sehol (Archív felvétel) adtam a szabadságát. Bár állítják, hogy a compó húsa kiváló, magam nem vagyok valami nagy halevő, meg aztán compót tisztítani nem éppen a gyönyörök csúcsa. Ültem tovább, néztem a vadkacsacsaládot a közelben. Később egy fiatal sikló riadt meg előttem, s bukott alá, le- vesestányérnyi békák locsogtak a sás szélében. Gyönyörűen élt a természet. Végül is erről álmodozik az ember fia egész télen. Gondolataim elkalandoztak, amikor arra lettem figyelmes, hogy a túloldalon megbillen a sás. Hohó, ott járnak a pontyok! Nosza, dobjunk a közelükbe. Be sem állt az úszó, már szánkózott is a víz alá, s a bevágás után egy jókora bodorka pocsolt a horog végén. Alig bírta befalni a nagy gilisztát. Na, ebből elég volt. Győztes vigyorral mentem vissza társamhoz, aki közben majd megfőtt a saját levében a napon. Aznap ott nem is volt kapásunk, se este, se éjszaka, csak néhány tenyeres dévérkeszeg, apró kárász fanyalodott rá a csalira. Járt utat járatlanért Eltelt két hét, mire újra kijutottam a tóhoz. Kora reggel volt, meleg nap ígérkezett. Most már egyenesen az öbölhöz vettem az irányt, amely a múltkor halat adott. A csali ugyanaz volt, de most a másik botom horgára trágyagilisztát tűztem. Később csonticsokrot, majd szendvicset (kukoricát csontival). Majd kenyérrózsát. A sárga bóbitá- jú úszó azonban olyan nyugodtan ült a vízen, mintha sosem akart volna megmozdulni. Mi történt? Elköltöztek a halak? A másik, zöld bóbitájú wragler úszó azonban hirtelen táncba kezdett. Két-három pöcögtetés után a jól ismert merülés, bevágás jókora ellenállás, kirohanás, és néhány perc múlva a legutóbbi ponty ikertestvére pihegett a szákban. Aztán onnantól kezdve semmi. Csak a sás mozgása a túloldalon, ami arról árulkodott, hogy ott járnak a pontyok; valószínűleg szokott útvonaluk lehet arrafelé. De hiába próbáltam a mozgás közelébe dobni, rám se hederítettek. Ismét eltelt egy hét, de ezúttal későn, déltájban jutottam ki a vízhez. De bizony hiába áztattam a horgot a jól bevált helyen, egy árva kapásom se volt. Leszámítva két kárászt, meg egy idegbajos csukát, amely a trágyagilisztára fanyalodott. Olyan hirtelen jött a kapása, hogy fel sem ocsúdhattam; mire hátranyúltam a merítőért, már meg is lépett. Pedig még egy szaltót is bemutatott, mielőtt elharapta a zsinórt. A jótékony árnyék A három esetet végiggondolva, hamar rájöttem, mi volt a titka a két kapásnak meg a sikertelenségnek. Reggel, majd késő délután, estefelé az öblöcskét övező fák árnyékot borítottak a vízre. Mihelyt az öböl kikerült az árnyékból, a napsütés elűzte onnan a halakat. Csak a békák vartyogtak eszelősen, és a kacsacsalád fürdőzött önfeledten a sás mentén. Nem nehéz leszűrni a tanulságot, hogy a pontyok minden napszakban, szélirányban, napállásnál más helyen tartózkodnak. És vándorolnak. Ha igazán sikeresek akarunk lenni, nemcsak folyóvízen, tavon is ki kell tapasztalnunk, hol jár a hal. Ez különösen a kisebb tavakra érvényes, de a nagy vizek esetében sem elhanyagolható körülmény. Persze, aki az állandó szoktató etetést választja, és az ideje is engedi, hogy napokig a tóparton ücsörögjön, előbb-utóbb kivárja a kapást, hiszen a keresgélő halak csak megtalálják a kaját. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy „a jó pontyot ki kell seggeim”. De hát nem mindenkinek ez a stílusa, és nem mindenki időmilliomos. SZÓ MI SZÓ Legális előítélet CSEPÉCZ SZILVIA Munkából indultam hazafelé. A pozsonyi főpályaudvar a nyárelőn megszokott képet mutatta: a diákok még, a turisták már utaztak, s emiatt majd’ mindegyik peronon a szokottnál is hatalmasabb tömeg várta a vonatot. Előző délután tizennégy fok volt a hőmérséklet, aznap harmincegy - érthető, hogy a legtöbb utas igencsak fejfájós képet vágott. Ősztől tavaszig szeretem az EC járatokat, mert tényleg gyorsak, tiszták és ülőhely is mindig akad. Nyáron azonban zsúfoltság van, tülekedés meg izzadságszag. (Egyik kalauz ismerősöm szerint a Hamburgtól vagy Berlintől Budapestig tartó oda-visz- sza út „túl hosszú” a klímaberendezésnek.) A tülekedés, egy kis ajtózárral megspékelve, most is bejött. Ilyenkor nem is tudja az ember, hogyan kerül fel a vonatra, egyszerűen felhömpölyög a többiekkel. Első fülke: tele. Második fülke: öt utas és egy halom bőrönd. Harmadik fülke: három utas, és két üres hely az ablak mellett. „Szabad?” (Je tu volné miesto?) A válasz kollektív bólintás. Remek! Kissé ugyan értetlenül ültem le, hogy az előttem jövők miért is hagyták ki, de jószerével még el sem helyezkedtem, amikor az utánam felszállók közül két huszonéves fiatalember rántotta félre az ajtót. „B... meg, cigányok!” - szólt hátra az első, mire társa összeroppantotta a kezében tartott kólásdobozt, és bedobta közénk. Kisvártatva elindult a vonat, mi maradtunk négyen, kényelmesen.- Én nem szeretem a roma kifejezést, mesterkéltnek érzem. Évekig patronáló szülője voltam két gyermekotthonbeli szlovák ajkú cigány kisgyereknek. Jana és Lacko rendszeresen nálunk töltötték a szabad hétvégéket, az ünnepeket. Janka a leányommal együtt végezte el a tánciskolát is. És holtomig büszke leszek rá, hogy a második órán, amikor az egyik gyerek cigány mivolta miatt nem akart Janával párban táncolni, az akkor tizenkét éves Blanka teli torokból utasította rendre, majd körkérdést intézett a többiekhez, hogy van-e valakinek problémája „fogadott testvérkéje tánctudásával”. Nem volt. Jankát később a családunk tudta nélkül - öccsével és két kisebb testvérével együtt - fizetett nevelőszülőkhöz kényszerítették. (Az, hogy miért kényszerítették, és micsoda körülmények közé, már egy másik történet...) Mindezzel - amellett, hogy félig-meddig egy régi fájdalmat is kiírtam magamból - csupán illusztrálni próbálom, hogy miért nem tűnt fel, kikkel ülök egy fülkében. Ugyan kikkel? Egyikük egy terebélyes (saccra legalább száztíz kilós), sima fekete haját középen elválasztó, és tarkóján kontyba fogó tarka szoknyás hölgy (nyilván kész cigányasszony), mellette egy megtermett, vörösesszőke, szemközt pedig egy zömökebb, szénfekete hajú, sötét bőrű és metszett szemű fiatalember. Az előbbin sárga napszemüveg, márkás rövidnadrág és sportcipő, a másikon a bőrszandál és az elefántcsont színű vászon- nadrág fölött köldök- és mellkastetoválás, a karján, az ujjain, az orrában és a fülében vékonyabb-vastagabb ezüst ékszerek. Hű, de szép! És milyen jóízűen kacagtak, amikor a két férfi annyira egyszerre nyúlt a gyűrt kólásdobozért, hogy összekoccant a fejük. Az asszony sebesen hadart valamit; a fiúk válaszoltak, majd előkerült egy-egy Prágáról és Budapestről szóló útikalauz. Az eladdig számomra ismeretlen nyelven beszélő útitársak ekkor angolra váltottak, s arról folyt a csevej, mit nem néztek meg a cseh, és mit szeremének okvetlenül megtekinteni a magyar fővárosban. Időközben Érsekújvárba értünk, ahol a nemzetközi gyorsvonatokon elkezdik munkájukat a szlovák útlevélkezelők. Jött is két fiatal egyenruhás. Én mondtam, hogy csak Párkányig utazom, a három másik „cigány” meg nyújtotta az útlevelét. „A k... életbe, izlandi útlevelek! Ilyet még nem is láttam. Most mi legyen?” - szólt az egyik. Hagyd csak, benne a cseh pecsét! - így a másik. Tisztelegtek és elmentek. Pár perc múlva nekem is le kellett száll- nom, és iszonyú dühös voltam magamra. Izland tudniillik a vágyott országaim egyike. Főképp a hideg és az érintetlen természet, és persze Björk zenéje miatt is, amit ezek a jóemberek ideiglenesen lecseréltek némi izzasztó kulturális tapasztalatcserére. És most a magam tört angolságával ismerkedhettem volna... Persze, hogy fel sem vették, amiért lecigányozták őket (bennünket). Számukra ugyanis értelmetlen hülyeség a kinézet vagy a bőrszín alapján ítélkezni. Szegények! Milyen nyaruk lesz Európának ebben a neorasszizmustól fűtött szegletében?! Szemétrakások gubbasztanak a parton, vagy a part lejtőjéről a víz széli kavicsok közé borítva. Ennyi, ami a kora tavaszi ár visszahúzódása után itt maradt. Környezetünk is a miénk, illetve az unokáinké GÁSPÁR MARIA Borús, áprilisi délután volt. Reggel óta szitált az eső. Közel lakom a Garamhoz, és ha csak lehet, teszek egy rövid sétát a partján. A folyó vizének jellegzetes illata, az élővilág változékony szépsége megnyugtató, ha rövid időre is, elhessegeti az ember gondolatait a hétköznapok ügyes-bajos dolgairól. Vízre hajló, csenevész fűzfák szegélyezik itt a partot. Hosszú volt a tél. Jólesett lépdelni a sarjadó fü- vön, látni a fák ébredését: kinyújtózva, rügyet bontva csillogtak a szitáló esőben. A túlparton vad- kacsapár úszkált a vízen. Nem ritka látvány errefelé. Néhány hét múlva fürge kicsinyeiket vigyázzák majd a part sűrű bozótjában. Harsány rikoltással menekül egy fácán. Talán a fészkéről riasztottam fel. A vízparthoz érve megtört a varázs. Lábam előtt foghíjas fésű, penészes ruhadarabok, elnyűtt bakancsok hevertek. Ázott szemétkupacok mindenfelé. Fittyet hányva a szervezett lomtalanításra, itt landolnak a törött üvegek, üres műanyag flakonok is. A nagymama kimustrált mákdarálója jól megfér itt az unoka megunt játékaival. Szemétrakások gubbasztanak a parton, vagy a part lejtőjéről a víz széli kavicsok közé borítva. Ennyi, ami a kora tavaszi ár visszahúzódása után itt maradt. A többi már a meder alján folytatja az útját. A látvány az emberi település közelségének tagadhatatlan bizonyítéka, szégyenletes velejárója. A civilizált emberé, aki folyvást rendezgeti, szépíti saját, kerítések közé zárt tulajdonát. A szeméttől így vagy úgy megszabadul. Alig százméternyire innen a kavicsos part a falu kedvelt für- dőzőhelye. Ha beköszönt a nyár, a kavicsmező megtelik fürdőzők- kel. Felnőttek, gyerekek egyaránt szívesen hűsítik itt magukat a vízben, amely akár tiszta is lehetne. Távolabb a folyó kanyarulatánál már korhadó fűzfák görnyedtek a Garant fölé. Két madár szállt felém abból az irányból. Közel a vízszint- hez, hosszú, előre nyújtott nyakkal repültek. Két hatalmas hattyú volt. Láthatóan megzavarta őket a jelenlétem. Egymásra pillantottak, akárha egymás tükörképei lettek volna, egy testként mozdultak: lábaikkal fékezve a vízen leereszkedtek, a hófehér szárnyak becsukódtak. Egészen közel voltak hozzám. Láthattam szemükben a riadtságot. A következő pillanatban erőt és büszkeséget sugárzott a tekintetük, egész testtartásuk. Összenéztek megint. Megfordultak, ellökték magukat a víztől, s kiterjesztve roppant szárnyaikat, felemelkedtek újra. Nyakukat előrenyújtva a víz felett szálltak, de most visszafelé, abban az irányban, ahonnan érkeztek. Lassú, szabályos ívben kanyarodtak, együtt a folyóval, s tűntek el a szemem elől. Nem tudom, hon(Lukács Erika illusztrációs felvétele) nan és merre tartottak. Talán a Garant valamelyik eldugott holtágán élték az életüket ez idáig, talán a Dunától indultak el. Lehet, hogy fészekrakásra alkalmas helyet kerestek errefelé. Csendes, biztonságos zugot. Ők kívül állnak az ember által épített kerítéseken. Két fiatal, tökéletes egyed. Vadak és szabadok. Kiszolgáltatottak mégis. Szabadon élnek, így nevelik majd fiókáikat is, s elpusztulni is így fognak majd. Amíg Jehetővé tesszük számukra a szabadságot. Amíg megóvjuk életterüket.
