Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-25 / 147. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 25. _____________________________________________________________________________________________Szombati vendég

Csányi Vilmos: Minden szabályozó rendszert a hibák vezérelnek. Az egyensúlyozó folyamat a katasztrófa után indul csak be, ezt viszont nehéz előrelátni.

Az evolúció nem az ember boldogságáért van

Csányi Vilmos szinte mindent tud az állatok viselkedéséről, és épp ezért vallja, ha nem a gondolatai, hanem csupán a cselekedetei alapján ítéljük meg, akkor, az ember sem különbözik tőlük. Az ezzel foglalkozó tudományágat, az etológiát ő tette népszerűvé és elismertté Magyarországon; egyetemi tanszékén generációk nevelődtek, szépirodalmi és ismeretterjesztő műveit tömegek olvassák.

VRABEC MÁRIA

Azt vallja, az egyéni karrierépítés világában is kár lenne teljesen eldobni a közösségi életformát, mert a valahová tartozás vágya egyidős az emberiséggel, és sokkal erősebb, mint gondolnánk.

Számos interjúban elmondta már, hogy kezdetben neuroké- miával foglalkozott, de mivel ez igencsak költséges tudományág, inkább az etológia mellett döntött. Ha anyagilag nem is, de az elfogadtatást illetően ebben a műfajban sem lehetett könnyű dolga, hiszen mifelénk akkor még kevesen vallották azt a nézetet, hogy az ember is az állatfajok egyike.

Persze, de azóta sikerült megértetnünk a közvéleménnyel, hogy itt nincs sorrend és értékrend ember és állat között, csakis az evolúciós történet van, amelynek egyes szakaszait vizsgáljuk. Az állatok viselkedése számos olyan fejlődéstörténeti kérdésre adhat választ, amelyekről egyébként fogalmunk sem lenne. Az etológia nagyon gyorsan fejlődött, hamar túljutott a leíró szakaszokon, és mára a viselkedési szakaszt is maga mögött tudhatja. Az új kutatási irány már az állati tudat területe, és ezzel ez a tudományág is beállt a biológiai diszciplínák rendjébe.

Az etológia ismereteiből kiindulva a modern pszichológia nemcsak azt kérdezi, mit gondol a vizsgált alany, hanem azt is tanulmányozza, mit tesz, milyen helyzetben hogyan cselekszik. Csakhogy az évszázadok során az ember megtanult viselkedni, kialakultak bizonyos kulturális gátlásai, és gyakran nem azt teszi, amit ösztönösen szeretne. Ennek ellenére sok mindent elárul rólunk a viselkedésünk?

Az, hogy valamit megtanultunk, nem azt jelenti, hogy mindent leplezni tudunk. Az ember genetikai felépítése eleve meghatározza, mi az, amit könnyen el tudunk sajátítani, és mi az, amire képtelenek vagyunk. Több száz tízjegyű szám megtanulása például nagyon kemény feladat volna számunkra, de több száz ember nevét valamennyien tudjuk. A viselkedési normáink szintén részei a fejlődéstörténetnek. A tanult minták összefonódnak az ösztönös reakciókkal, az ember ösztöne*, biológiai tulajdonságai és kultúrája kölcsönhatásba lépnek, és ennek a végeredménye az, amit látunk. A kultúra a tartalom, az, hogy kézfogással, fejbólintással, vagy csak mormogással üdvözöljük egymást - a forma, maga az üdvözlés ősi biológiai tulajdonság, és nem csak az emberek sajátja. A macskák és a kutyák is köszönnek, a csimpánzok pedig kezet is nyújtanak egymásnak, ha néhány napja nem találkoztak. Ezt az egészet nem is lehet mereven kétfelé osztani, hogy ez a biológia, ez pedig a kultúra.

Épp az etológiái vizsgálatok mutattak rá, mennyire közösségi lény az ember. Ebben az individualizmust hirdető világban azonban minden teher és döntés az egyénre hárul.

Az ember abban különbözik az állatoktól, hogy közösséget képes alkotni, és ennek a közösségnek a tagjai szívesen részt vesznek a közös akciókban, vannak közös hiedelmeik, és ugyancsak közösségben szeretnek konstrukciókat létrehozni. Ez lehet egy történet elmesélése, eszköz és tárgykészítés, építkezés, de nagyobb közösségek esetében akár egy intézmény- rendszer létrehozása is. Ha ezt a három cselekvést néhány ember sokáig együtt gyakorolja, akkor kialakul bennük a közösség iránti hűség, és a saját érdekeiket képesek alárendelni a többség érdekeinek. Ilyen az állatoknál nincs, erre csak az ember képes; a csoporthoz való tartozás, annak a hagyományai és normái megnyugtató bizonyosságot jelentenek számára, amikor döntenie kell. Ma már nem 100-150 fős csoportokban él az ember, hanem tíz- vagy százmillió fős társadalmakban. Egyidejűleg sokféle csoportnak a tagja, de a kötődése ezekhez nagyon gyenge. Kevés a közös akció, a szociális konstrukció is minimális, a csoportok csak bizonyos érdekek és érdeklődések mentén szerveződnek. Ezért jelent meg egy új forma, amelyben ez a tulajdonság visszacsatolódik az egyénre, aki egy csoportként kezd magára tekinteni. Az akcióit nem viszonyítja másokéhoz, mert ő tudja, mit kell csinálni és hogyan; hisz amiben hisz, és nem érdeklik mások hiedelmei. A konstrukció ő maga, tehát nem vesz részt valamilyen közösség kialakításában, hanem a saját karrierjével törődik. Ezt hívják egyszemélyes csoportnak, és ez a jelenlegi individualista ideológia által megfogalmazott eszmény. Az ember ebben a két szélsőségben: tehát közösségben, vagy magányosan tud élni. Hogy aztán mennyien sikeresek azok közül, akik az utóbbi formát választják, az már vitatható.

Mit vizsgál az etológia? Azt, hogy lehet-e boldog a közösségi léttől elszakadó ember?

Ezek teljesen új dolgok, amelyeket még senki nem vizsgált. A régi típusú, zárt közösségeknek vannak előnyei és hátrányai - az utóbbira példa, hogy ha az ember hülyék közé születik, akkor az esetek jelentős részében ott is marad köztük. Ha meg a másik szélsőséget nézzük, lehet, hogy valaki nagyon sikeres a maga egyszemélyes csoportjában, szereti, amit csinál, jól konstruálja meg a saját életét - de a nagy kérdés az, hogy ez a populáció hány százalékának sikerül. Erre még nincsenek adatok, de feltételezni lehet, hogy a nagy tömegeknek ez a fajta modell mégsem felel meg, hiszen világszerte arról beszélnek, hogy az emberek harminc százaléka depressziós. Ez már egy betegség, de ha figyelembe vesszük a magányosokat is, tehát azokat, akik az egyedüllétet valami rosszként élik meg, akkor ez a szám sokkal nagyobb.

Vannak az individualista létnek nyilvánvaló előnyei?

Például az, hogy választhatok magamnak közösséget, esetleg jobbat is annál, amelybe beleszü- lettem. Megvan persze annak a veszélye is, hogy nem találom, vagy rosszul döntök, esete válogatja, kinek melyik az előnyösebb. De nem is az a fontos, hogy ezt kutatják, vagy nem, mert a lényeg teljesen független minden felméréstől. Most a világ ilyen, és hiába derítenék ki a szociológusok, hogy az emberi természetnek leginkább az felelne meg, ha 150 fős közösségekben élne, attól még nem történne változás.

Az állatok mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt, még akkor is, ha csoportokban élnek. De olykor csodálatos történeteket lehet olvasni mások kölykeit szoptató állatokról. Ezek mivel magyarázhatók?

Ezek nagyon ritka esetek. Oroszlánok megszoptatják egymás kölykeit, mert az egy falkában élő nőstények rendszerint testvérek, de ez ritka kivétel. Még a hozzánk közel álló csimpánzok sem nevelik fel egymás kölykeit, mert a csimpánzkölykök annyira kötődnek az anyjukhoz, hogy ha az elpusztul, nem lehet másikkal pótolni. Ebben is különböznek az embertől, mert az embergyermekről az anya távollétében más is gondoskodhat, a kötődés átruházható egy másik gondozóra. Kísérletek igazolták, hogy azoknak a babáknak, akik egyéves koruk előtt elveszítették az édesanyjukat, a kilencven százaléka életben marad, a hasonló sorsú csimpánzkölykök viszont mind elpusztulnak. Ennek az az oka, hogy az embernél a csoport számára is fontos a megszületett egyén felnevelése, de az állatok csak a saját kölykük- kel törődnek. A fókák például

i

(Somogyi Tibor felvételei)

nem rokonai egymásnak, és ha egy fókakölyök más alvó anyától szopik, az bizony agyoncsapja. Szó sincs arról, hogy az állatok önzetlenül bármit is tennének egymásért.

És ha egy kutya szoptat tigris- kölyköket, vagy emberi csecsemőt ment meg?

A kutya más, az már majdnem ember. A háziállatokat nem lehet összekeverni a vadon élőkkel, mert azoknak a természetes ösztönei már megváltoztak.

Összehasonlítható az állatok viselkedésével az, ahogyan az egyes emberi közösségek viselkednek egy másik emberi csoporttal szemben?

Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok rendkívül agresszívak a szomszédos csoportokkal szemben, és ez a fajta agresszió az embernél is létezik. Ha egy másik csoportról olyan előítéleteink vannak, hogy azok nem hozzánk tartoznak, hülyék, rosz- szak, alacsonyabb rendűek, akkor gátlás nélkül lehet ellenük bűncselekményeket elkövetni. Az emberiség történelme arról szól, hogy az egyes csoportok elhitték egy másikról, hogy az az ellenségük - ebben egyáltalán nem különbözünk a csimpánzoktól, az egyetlen állatfajtól, amelyik kegyetlenkedik, amikor a két csoport tagjai összecsapnak.

Mennyire határozza meg az egyes emberi csoportok viselkedését a kulturális közeg, a generációról generációra öröklődő magatartási minta?

Az biológia, hogy hajlamosak vagyunk egy másik csoport ellen agresszívan fellépni, de ennek a tartalma, hogy melyek ezek a csoportok, és mit engedünk meg magunknak, az már kultúra és

szociális konstrukció. Az újabb és újabb generációk ebben nőnek fel; jó példa erre a magyarokba kódolt örök vesztes, kiegyezésekre kényszerülő attitűd, vagy a népi és urbánus ellentét. Nagyon nehéz ezektől a viselkedési mintáktól megszabadulni, de nem lehetetlen.

Azt ki lehet jelenteni, hogy minél kulturáltabb egy csoport, annál rituálisabb módon oldja meg a konfliktusait?

A konfliktusmegoldás szociális szabályrendszere az évszázadok során alakult ki, és szorosan összefügg a kulturális háttérrel. Ha két busman kisgyerek össze- vész egy gyümölcsön, akkor a felnőttek odamennek, igazságot tesznek, elosztják a gyümölcsöt, és elmagyarázzák, hogy nem szabad verekedni. Ugyanez a konfliktus a brazíliai auka indiánoknál úgy néz ki, hogy a felnőttek körül- állják a két verekedő kisgyereket, és még biztatják is őket, hogy jól húzzanak be egymásnak. Tehát minden azon múlik, hogy a kultúra és a korai szocializáció milyen hiedelmekkel ruházza fel az embert, de ezek a minták az évszázadok folyamán is változnak. Száz éve még nálunk is párbajjal intézték el az urak a nézeteltéréseiket, ma a tévében és az újságokban gyalázzák egymást. Nem lehet megmondani, melyik volt a jobb vagy tisztességesebb, mert a szokásokat csak a kulturális háttér részeként lehet értelmezni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a jobb vagy az a jobb, azt már azon az alapon teszi, hogy ő is szocializálódott egyfajta kultúrában, és annak az értékeit fogadja el. Csak biológiai szempontból lehet objektív ítéletet hozni, mert ott egyértelmű, hogy az a kultúra jobb, amelyik stabil, lehetővé teszi a szaporodást és a fennmaradást. A tudomány nem értékkategóriában gondolkodik, nem tud mit kezdeni az érzelmi és hitkérdésekkel, csak tényeket állapít meg. A nagy igazságok keresése a bölcsészek dolga, a természettudományokban nincs ilyen kategória, mert az evolúció nem az ember boldogságáért van.

Az ember a technikai vívmányoknak és felfedezéseknek köszönhetően több helyütt egyszerűbbé tette, másrészt viszont bonyolította is a saját életét, egynémely képességét pedig örökre elveszítette. Mindent összevetve: inkább nyertesei vagy vesztesei vagyunk a fejlődésnek?

Nézőpont kérdése: lehet sajnálni, hogy ma már nem tiszta forrásvizet iszunk, ugyanakkor lehet örülni is annak, hogy nem kell elgyalogolni az erdőbe a forráshoz, hanem elég megnyitni- a csapot. Ezeket a dolgokat csak a két kultúrát tekintve lehetne összehasonlítani valamilyen szempont szerint, de mindenki, aki üyet tesz, a saját kulturális háttere által befolyásolt, és ezért nem sokat ér, amit mond.

Biológiailag mennyire képes az emberi faj lépést tartani a fejlődéssel? Körülöttünk óriásit változott a világ, ám nekünk a mai kor kihívásait is ötvenezer évvel ezelőtti genetikai adottságokkal kell megoldanunk.

Egyelőre úgy néz ki, hogy elboldogulunk valahogy. Vannak, akik úgy vélik, egy idő után úgyis le kell lassulni a fejlődésnek, mert ekkora tempóval nem rohanhat előre a világ, de ezt nem lehet megjósolni. Ha visszagondolunk tíz évvel ezelőttre, és összehasonlítjuk a mai helyzettel, akkor be kell ismernünk, hogy semmit nem .láttunk előre. Hatmilliárdan vagyunk a földön, lehet, hogy a legfejlettebb európaiak nem fogják bírni a maguk teremtette iramot, de akkor ott van még ötmilliárd másik ember. Egyelőre nem látom, hogy biológiai okok miatt állna le bármilyen őrület.

Vagyis hiába figyelmeztetnek a természetvédők és békeaktivisták, hogy tennünk kell valamit az ózonlyuk meg a fegyverkezés ellen, úgyis csak az utolsó előtti pillanatban kapunk észbe?

Nagyjából igen. Minden rendszert, amelyben szabályozó erők működnek - és a Föld ilyen -, a hibák vezérlik. Az egyensúlyozó folyamat katasztrófa után indul be, de mi képtelenek vagyunk előrelátni, mikor fog a rendszer hibázni, és ezért megelőzni sem tudjuk. A történelem előtti embernek semmi oka nem volt arra, hogy évtizedekkel előre gondoljon, csak az aznapot kellett túlélnie. Mi ugyanilyenek maradtunk, és a tapasztalat azt igazolja, hogy nincs is értelme hosszú távra tervezni, mert ahhoz meg kellene jósolni, mi fog addig történni. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az ember néhány évtized alatt belátta: a világ nem végtelen, és ő nem tehet meg következmények nélkül bármit. Hogy aztán fel tud-e készülni a vészhelyzetekre, jó döntéseket hoz-e, és főleg képes-e időben reagálni, az úgyis mindig utólag derül ki.