Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-16 / 139. szám, csütörtök

ÚJ SZŐ 2005. JÚNIUS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Az Újvidéki Egyetemen az eddigieknél szélesebb körben lesz magyar nyelvű oktatás. Erről Bunyik Zoltán tartomá­nyi oktatásügyi titkár (mi­niszter) és Radmila Marinko- vics-Neducsin rektor írt alá megállapodást. A most meg­kötött szerződés a kisebbsé­gek nyelvén megszervezendő oktatási program megvalósí­tásáról szól, s ennek értelmé­ben a tartomány ideiglenesen anyagilag támogatja az egye­tem karain szervezett magyar nyelvű oktatás programját is azon általános tantárgyak esetében, amelyeket több fa­kultás hallgatóinak összevo­násával szerveznek meg. Bu­nyik Zoltán vajdasági tarto­mányi miniszter az európai mércék szerint is jelentős előrelépéseként értékelte a szerződés aláírását. Radmila Marinkovics-Neducsinnal e- gyetért abban, hogy az egye­tem javítani kívánja az okta­tás minőségét, belekerül a hallgatók oklevelébe az is, hogy a tantárgyak egy részét magyar nyelven hallgatták, ami elhelyezkedésük alkal­mával - még egy világnyelv birtokában - számos előnnyel járhat. Az egyetem rektora emlékeztetett arra, hogy a múlt félévben a bölcsészettu­dományi karon már lehetővé vált a hallgatók számára, hogy magyarul hallgassák a pszichológiát, és magyarul vizsgázzanak belőle. Őszre a pedagógia kisebbségi nyelven történő előadását szervezik meg a bölcsészettudományi és a matematika fakultáson, valamint a szociológia több változatát is a már említett két karon, továbbá a jogi, a mezőgazdasági és a testneve­lési fakultáson. FIGYELŐ MONTENEGRÓI SAJTÓ Vizsgálatot indítottak a montenegrói hatóságok bos- nyák menekültek 1992-es le­tartóztatása és illegális kito­loncolása ügyében - közölte az áldozatok ügyvédje. 1992 tavaszán a montenegrói Pod­gorica hatóságai letartóztat­tak mintegy 150 boszniai mu­zulmán menekültet, majd át­adták őket a boszniai szerb erőknek azzal a céllal, hogy hadifoglyokra cserélik ki őket. A menekültek közül azonban 81-et kivégeztek. A monte­negrói sajtó szerint a rendőr­ség kihallgatta az akkori ma­gas rangú rendőrtiszteket, to­vábbá azokat a rendőröket, akik részt vettek a letartózta­tásokban. A vizsgálat egyelő­re azoknak a felkutatására koncentrálódik, akik elren­delték a tömeges kitolonco­lást. A sajtó úgy tudja, hogy rövidesen kihallgatják Momir Bulatovic volt elnököt, Milo Djukanovic jelenlegi kor­mányfőt, valamint Zoran Zi- zic volt miniszterelnök-he­lyettest is. A vizsgálatot Mon­tenegró állam ellen indították meg a kitoloncolt muzulmá­nok családjainak 28 rendbeli feljelentése alapján. A pana­szosok 40 millió eurós kárté­rítést követelnek, és további nyolc kereset van még folya­matban. Bizonytalan az alkotmány jövője a francia-holland elutasítás és a brit halasztás miatt EU-sztori: a bővítés bére A francia és a holland elu­tasítást követően a britek is bejelentették, elhalaszt­ják az alkotmány­szerződésről szóló népsza­vazást. A dániai politikai elit kijelentéseit és a köz­vélemény-kutatások ered­ményeit elemezve is arra a következtetésre jutunk, az EU alaptörvényének jövője több, mint bizonytalan. ONDREJCSÁK RÓBERT A pesszimistábbak közül sokan már az Európai Unió nagyon súlyos válságáról, néhányan a közös pénz­nem, az euró végéről beszélnek. A borúlátás ellenére tény, az EU-nak mindenképpen komoly problémá­val kell szembenéznie. Igaz, műkö­dése nem kerül veszélybe, hiszen a nemzetközi jogászok szerint a 2001-ben épp a franciaországi Niz­zában elfogadott szerződés alap­ján működhet tovább. Az egyik legfontosabb tényező az, hogy az EU jelenlegi fejlődése, az integráció irányvonala megegyezik-e a tagorszá­gok lakosságának elképze­léseivel. Persze a polgárok többsége nem olvasta azt a dokumentumot, amelyről szavazott. Ez természete­sen nem is várható el, hiszen nem igazán vonzó tartalmú, és ráadá­sul viszonylag hosszú dokumen­tumról van szó. A szavazók tehát valószínűleg más, bár kétségkívül az EU-hoz szorosan kapcsolódó dolgokról fejtették ki véleményü­ket a referendumban, valamint egyes esetekben általánosságban arról, szélesebb összefüggéseiben egyetértenek-e az európai integrá­ció irányvonalával. Tegyük most félre az egyes országokban identi­fikálható, specifikus belpolitikai tényezőket - például hogy a fran­ciák körében népszerű-e Jacques Chirac elnök -, és foglalkozzunk néhány összeurópai szinten is ér­tékelhető tényezővel. Az egyik a régi tagországok la­kosságának hozzáállása az EU esetleges további bővítéséhez. Va­lószínűleg senki nem lepődik meg azon az állításon, hogy ha a leg­utóbbi, 2004-es tagfelvétel előtt a kérdésről népszavazást írnak ki, ugyancsak szoros eredmények születnek arról, támogatják-e a ré­giek az újak belépését. Márpedig az alkotmányszerződés, amelyről szavazniuk kellett, sokaknak azt jelentette, hogy az EU belátható időn belül tovább bővül. Márpedig ez a gondolat sokak szemében még mindig nem igazán népszerű. Ennek egyik oka az a - téves - meggyőződés, hogy Közép-Euró- pából embertömegek indulnak Nyugat felé, „letarolva” ezzel a he­lyi munkaerőpiacot. A másik - ta­lán még komolyabb - Törökország kérdése. Ankara tagsága már nem csupán a munkaerővel összefüggő problémákat veti fel sokak szemé­ben, hanem komoly, összeurópai identitással kapcsolatos té­nyezőket is. Bár tájainkon nem folyt különösebben intenzív vita a török tagságról, Franciaország­ban több hónapon keresztül ko­moly súlya volt minden releváns publicisztikában a kérdésnek. Mi­vel az EU nemrég úgy döntött, megkezdi a csatlakozási tárgyalá­sokat Ankarával, és ebbe a lakos­ság nem szólhatott bele, sokan úgy gondolhatták, az alkotmány­szerződésről szóló népszavazáson „adják vissza” a kormánynak a dolgot. A másik tényező, amely ilyen irányban befolyásolhatta az emberek döntését, az európai identitással, az integráció irányá­val összefüggő kérdéskör lehetett. Sokan gondolhatták azt is, hogy a dokumentum elfogadása az EU-t a sokak által rettegett liberálisabb gazdaságpolitika felé sodorhatta volna - más kérdés, hogy a globá­lis piacon való versenyképesség érdekében tényleg szükség lenne komoly reformokra Európa szinte minden országában. E tényezők hatására a tagorszá­gok lakosságának többsége inkább az elutasítás felé hajlik. Nem sza­bad azonban túldramatizálni a helyzetet. Ha visszatekintünk az európai integráció több mint fél évszázados történetére, láthatjuk, a folyamat szinte soha nem volt egyenes vonalú, épp ellenkezőleg, az állandó útkeresés jellemezte. Szinte állandóan, minden csúcsta­lálkozó előtt és után azt a monda­tot hallhattuk, hogy „az Európai Unió válságban van”. Márpedig ­némi iróniával - ahhoz képest hogy az EU és elődszervezetei már vagy 50 éve válságban vannak, összességében véve elég sikeres­nek mondhatók. Figyelembe kell venni, hogy Európa esetében - az egész európai kultúra, civilizáció jellegéből adódóan - nagyon nagy kihívás bármilyen „finalité” emlí­tése. Ehelyett vajon nem maga Eu­rópa sajátja-e az állandó kompro­misszumkeresés, és az állandóan ebből táplálkozó fokozatos, meg- meg akadó előrehaladás, amit so­kan a nemzetközi kapcsolatok „posztmodern európai találmá­nyának” neveznek? Egyébként sem a jelenlegi az el­ső komoly válság az európai integ­rációban - anélkül természetesen, hogy bagatellizálni akarnánk a je­lenlegi problémákat. Például 1954-ben éppen Franciaország, pontosabban a francia Nem­zetgyűlés volt az, amely megbuk­tatta az Európai Védelmi Közösség megvalósulását, az addigi legme­részebb lépést a „politikai Európa” megteremtése felé. A dolog iróniá­ja egyébként, hogy a franciák úgy buktatták meg a projektet, hogy két évvel azelőtt saját maguk talál­ták ki és prezentálták (gondolkod­junk csak: az alkotmányszerző­dést előkészítő konvent elnöke és legbefolyásosabb embere szintén francia, Valéry Giscard d’Estaing egykori államfő volt). 1954-ben végül úgy oldották meg a dolgot, hogy beismerték, olyan területen próbálkoztak az integrációval, amely akkor még meghaladta ko­rát, és olyan területre terelték az európai integráció folyamát, ahol hajlandóak és képesek voltak a- gyors együttműködésre, ráadásul a lakosság bizalmát is élvezték. Abban az időben ez a terület a gazdasági kooperáció volt. Az ak­kori hozzáállás talán ma is érde­kes lehetne: meg kell próbálni olyan utakat, területeket, vagy ha abban van a probléma, akkor módszereket keresni, ahol tovább tudunk lépni és a lakosság többsé­ge is egyetért. Természetesen a fej­lődés ma már jóval túlhaladta a csak gazdasági integráció korlátá­it, ezért a politika szintjén kell próbálkozni. Finalité így vagy úgy, de el kell mélyülni a jelenlegi hely­zetben, és nem keresni gyorsan újabb célokat, melyek elérése le­hetetlen a mostani problémák fel­dolgozása nélkül. A szerző külpolitikai elemző A tagországok lakossá­gának többsége inkább az elutasítás felé hajlik. KOMMENTÁR Lakóparkok és gettók SIDÓ H. ZOLTÁN Kétarcú a hazai ingatlanpiac. Az új irodaépületek kategóriájá­ban hallatlanul viharos a fejlődés, csak tavaly és csak Pozsony­ban 81 ezer négyzetméternyi összterületű adminisztratív épü­letet adtak át. A feszített tempójú építkezés egyik szülöttje például az utóbbi hetekben reflektorfénybe került, pálmákkal díszített Apollo Business Center épületkomplexum. Ám ez csupán szerény invesztíció a Pozsonyban mind aktívabb ingatlanpi­aci társaságok tervezett beruházásainak sorában. Hiszen olyan nyalánkságokat nem is említettünk, mint például az ír Ballymore Properties 10 milliárd koronás elképzelése, a cég ennyit szán egy Duna-parti épületkomplexum megvalósítá­sára. A J and T Global társaság 4 milliárd koronáért River Park név­vel „város a városban”-t épít: 43 ezer négyzetméteren 340 la­kás és több irodaépület születik, a komplexumot pedig az ötcsillagos Kempinski Szálló teszi teljessé. A HB Reavis Group pedig a főváros központi autóbusz-pályaudvarának térségé­ben már mélyíti azt a munkagödröt, amelyből 60 ezer négy­zetméteren iroda- és lakóházak nőnek ki a földből, mintegy 8 milliárd koronáért. Ilyen gyors fejlődés mellett nem csoda, ha az elmúlt évben a fővárosban 5-15 százalékkal estek az iroda- bérleti díjak. A lakáspiacon viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A felső kategóriát képviselő luxusvillákat és lakóparkokat sorra adják át, viszont az alacsonyabb kategóriát képviselő standard panellakások terén még mindig nagyon szűk a ke­resztmetszet. Már hosszú ideje nem vagyunk képesek évi 15 ezernél több la­kást átadni, ezért nem csoda, hogy míg nálunk 1000 főre csu­pán 312 lakás jut, addig Csehországban 424. Bár a reálbérek és a jelzáloghitel-igénylések nőnek, ami kedvez a lakásépítési hullám erősödésének, azért ne legyenek illúzióink: mindez döntően Pozsonyra és közvetlen vonzáskörzetére korlátozó­dik. Ráadásul az idő is sürget. Egy ingatlanpiaci szakelőadá­son éppen tegnap hangzott el az a kellemetlen prognózis, hogy az elkövetkező 5 évben az új lakások ára évente 10, sőt 13 százalékkal is emelkedhet. Mindez azt okozhatja, hogy anyagi okok miatt százezrek re­kednek az egyre rosszabb állagú régi panelházakban. Mind­össze a főváros térségében körvonalazódik a kedvező fordulat, ám mire Pozsony jótékony kisugárzása az ország távoli csücs­keibe is eljut, addigra számos település panelnegyede a legen­dás budapesti „nyócker” színvonalára süllyed. Persze, van mód a csapdahelyzetből való kilábalásra, de ahhoz olyan je­lentős anyagi erőfeszítés szükséges, mint az autópálya-prog­ram megvalósítására. JEGYZET Az a fránya ha... RÁCZ VINCE Hát nem tudom. A jó ég tud­ja, miért, de nem tudom fenn­tartások nélkül szemlélni az államfő személyét és tevé­kenységét. Szlovákia polgárai egy évvel ezelőtt egyszer csak azon kapták magukat, hogy választaniuk kell, Ivan Gašpa- rovič vagy Vladimír Mečiar legyen az államfő. Nem mint­ha a köztársasági elnök sze­mélye túlontúl fontos volna, magyarán: nem volna igazá- • ból mindegy, ki is trónol az elnöki palotában, de mégis. Nem tudom elfelejteni egyi­kük politikai múltját sem. Vé­gül is a helyzet úgy hozta, az egykori HZD-vezérnek szava­zott bizalmat a nép, az iste­nadta nép. Azt sem tudom elfelejteni, hogy az őt támogató pártok és csoportosulások között voltak szélsőséges, a fasiszta szlovák államot visszasíró erők is. Valami azt súgja, nem véletlenül álltak éppen Gašparovič mögé, úgymond. Bennem már a kampányszlo­genje is visszatetszést kel­tett. Ugye emlékeznek, vala­hogy így hangzott: „Nemze­tien gondolkodom, szociál­isan érzékeny vagyok.” Ben­nem - mi tagadás - rossz ér­zéseket vált ki, ha szlovákiai politikusok, köztük a magya­rok is minduntalan nemzeti érzelmükre hivatkoznak, és mindent ennek rendelnek alá, ahelyett hogy érdemi munkát végeznének a polgá­rok jobb megélhetése és bé­kés egymás mellett - uram- bocsá! - együttélése érdeké­ben. Mert félreértés ne es­sék, ama bizonyos magyar kártyát (pfuj!) a magyar po­litikusaink is előhúzzák időnként. De ez más lapra tartozik, hogy maradjunk az ördög bibliájánál. Panaszra azonban, ha jobban meggondoljuk, nincs igazán okunk. Az államfő, nem kis meglepetésemre, az eddigiek­ben meglehetősen úriember­ként viselkedett, már csak azért is, mert ténykedése jó­formán kimerül abban, hogy fogadásokon és egyéb pofavi­ziteken vesz részt, deresedő bajusza alatt mosolyog, ha a helyzet úgy kívánja, kenettel­jes ábrázatot ölt, és hangja enyhén fátyolossá válik, mint egy szelíd és békés nagyapá­nak. Mintha sosem lett volna pártpolitikus, a törvényhozási vitákban ugrásra kész parla­menti szelindek. Szóval, köztársasági elnök­ként tanúsított, vélt vagy valós visszafogottsága révén akár szimpatikus is lehetne, ha. Mit tegyek, bennem minden jóin­dulatom ellenére továbbra is felmerül az a fránya ha. T'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents