Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-15 / 138. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 15. Kultúra 9 Breck Eisner rendező Szahara című mozgóképe a klasszikus akciófilmet keresztezte a klasszikus kalandfilmmel Minden jó, ha szerelem a vége (Képarchívum) Breck Eisner első filmjével, a Szaharával minden bi­zonnyal műfajt akar terem­teni. Pontosabban a klasz- szikus akciófilmet szerette volna megújítani, korszerű­síteni. S tette ezt azzal, hogy keresztezte a klasszi­kus kalandfilmmel, ezért is kapta a Szahara az akció- kalandfilm minősítést. TALLÓSI BÉLA Unalmasan, lassan hömpölygőn el is indul a kalandok útjára Dirk Pitt (Matthew McConaughey) és cipeli magával mindenkori társát, A1 Giordinót (Steve Zahn), majd hozzájuk csapódik a WHO (Egész­ségügyi Világszervezet) keretében dolgozó Eva Rojas (Penelope Cruz). A két kalandor Nyugat-Afri- ka egyik nagyon veszélyes helyére kincskeresésre indul, hogy kifosz- szák a százötven éve elsüllyedt, Ha­lálhajónak nevezett páncélozott csatahajót. Rojas doktornő pedig azért csapódik hozzájuk, mert az országban, ahova tartanak, titok­zatos betegség tizedeli a népet, és szeretné felfedez­ni az okozóját, a vírust, amely pár nap alatt öl, de valami kegyeden módon. A megfertőzöttek szemében különös tűz ég, és olyan szörnyű halállal halnak, hogy az ember azt hinné, horrorba vagy thrillerbe fajul a az akció-kaland­nak ígért műfaj. De nem, az adre­nalinemelés ilyen rémisztéssel csak egy jelenetre korlátozódik. Matthew McConaughey azt nyi­latkozta a filmről: „Ebben a törté­netben semmit sem szabad túl ko­molyan venni. Ez egy kalandfilm, ez tulajdonképpen egy mese. Végy egy jókora adag filmes varázslatot, és tedd valósággá! Minden reme­kül fog alakulni, ha a varázslat mű­ködik.” Csak sajnos a varázslat nem igazán működik. Mert a Szahara még mesének is túl naiv, valósze­rűden, zagyva. Ugyanis sok olyan elem köszön vissza benne, amelye­ket más mozgóképben már elsütöt­tek, s itt nem tudnak csúcshatást produkálni. Például a vonattetőn lótás-futás és a vagonokról vago­nokra ugrálás már Tom Cruise-zal is nevetséges volt a Mission Im­possible című akcióthrülerben, ezért duplán feltűnő, ha azt lekop- pintják. Mint ezúttal. Lassan, unalmasan elindulunk egy hatalmas folyón, ahol azonban semmi izgalmas nem történik, csak a táj szépségét bámuljuk. Nem tud­juk, hova is akar csordogálni ez a film, amikor egyszer csak egy ha­talmas lövöldözés kellős közepén találjuk magunkat. Egész hadsereg vonul ki kincs- és víruskereső hőse­ink ellen, szitává lövik a jachtjukat, úgy záporoznak a géppuskagolyók, mint a jégeső, de nekik hajuk szála se görbül, s ahogy az már lenni szo­kott, homlokukon egy karcolással megússzák. Aztán újult erővel in­dulnak tovább, gyalog keresztül a sivatagon, egy korty víz nélkül ta­possák a homokot napokig, mert ugye ez csak egy akciófilm, ki gon­dol arra, hogy inni is kell a sivatag­ban, meg arra, hogy hol terem az új vasalt ruha, hogy ha már hőseink­nek egyszer mindenük odaveszett a folyóban, honnan veszik újra a Még a happy end is összejött steril gumikesztyűt- az afrikai falu boltjában biztos nem. De hát ezek a legkisebb bakik. Mert ahogy bein­dulnak az akciók, az egész film egy bakigyűjteménnyé válik. Úgy pat­tan ki Rojas doktornő hibátian sminkkel a mélységes mély kútból, mintha rugóról startolt volna. Az­tán gurul-gurul a labda be a messzi mély barlang fenekére, és - láss csodát! - épp a homokfalra vésett térkép előtt áll meg, hogy hőseink tudjanak merre indulni a folyófe­nék alatt lévő kincsek után. Na, amikor már ötödször-hatodszor ve­szítik el mindenüket, maradnak pusztán (jelképesen) egy szál ga­tyában, találnak egy repülőron­csot, pillanat alatt átalakítják vitor­lává, s úgy siklanak vele a Szahara homokjában, mint a villám - ez már a csúcs. Aztán rábukkannak a vírus nyomára, egy hatalmas nap­kollektor-üzem káros hatású mel­lékterméke hatására termelődik a halálos betegség okozója, s ez fer­tőz Afrikában, de megvan a veszé­lye, hogy elteljed az egész földke­rekségen. Persze hőseink újra akci­óba lépnek, megtámadják az ugyancsak hadseregnyi üzemőrrel őrzött és csúcs-védőrendszerrel fel­szerelt nagyüzemet. Tehetik, mert az őrök mindig mindenütt alusz­nak. Halas késsel felvágják a bom­bát tartalmazó vashordókat, bi­lincsbe verve a teherautóról platós­tul pattannak meg, lepkeként kúsz- nak-másznak a levegőben a heli­kopter ajtaján ki-be, aztán meglelik a homokban a százötven éve el­süllyedt Halálhajót - merthogy az­óta kiszáradt a folyó -, és beindít­ják régi hadiszerkezetét, megtöltik az ágyút, és bum, megnyerik a há­borút. S megszabadítják a földet a teljes pusztulástól. Mi jöhetne még? - egy happy end. A mesehős Dirk és Rojas doktornő lubickolása a hűs habokban. Ebben a történetben semmit sem szabad túl komolyan venni. Katie Melua 2003 végén kiadott bemutatkozó lemeze a brit dzsessztörténet legsikeresebb korongja Ódivatú divat - régi zenei stílusok új hulláma PUHA JÓZSEF Az igényes zenét szerető embert manapság örömmel tölti el az an­golszász országok slágerlistáinak böngészése, mivel több olyan stílus hódít, melyek az elmúlt években (évtizedekben) messze elkerülték az eladási összesítéseket. Persze ahogy minden, az igényesebb mű­fajok is változnak, kiegészülnek ko­runk divatzenéinek elemeivel. De azt hiszem, ennyi belefér. Csak egy baj van. Európa (zenei­leg is) fejlettebb fele hiába adja fu­tószalagon az új sztárokat, azok többsége hozzánk nem érkezik meg, félúton elakad, miközben a tinglitangli zene hiányta­lanul és pillanatok alatt ádépi országha­tárainkat. Mint a zenében minden - legalábbis az utóbbi időszak­ban -, az új vonulat is Amerikából in­dult. Norah Jones 2002-es bemutat­kozásáig kell visszamennünk. A zongorista-éne­kesnő finoman dzsesszes Come Away With Me című lemeze hó­napokig a tenge­rentúli eladási listák élvonalá­ban tanyázott, pedig - mond­tál előadók, dzsessz, blues és más, nagy múltú műfajok modernizálá­sával. Amy Winehouse, Jamie Cullum, Michael Bubié - csak né­hány név a sikeresek közül. A legsi­keresebb azonban Katie Melua. Katie 1984-ben született Grúziá­ban. Családjával előbb Belfastba, majd Londonba költözött. Az angol fővárosban egy híres zeneiskola növendéke volt - itt fedezte fel a ve­terán dalszerző-producer, Mike Batt, aki megtalálta benne Norah Jones angol megfelelőjét. A fiatal lány bemutatkozó albuma, a Call Off The Search 2003 novemberé­ben jelent meg, és tavaly az Egye­sült Királyság ötödik legkelendőbb hanghordozója volt, 1,7 millió fo­gyott el belőle a szigetországban. A lemez sikere azóta töretlen, Angliában és környékén még mindig az eladási listák élvona­lában szerepel. Katie hibátlanul énekel, le­nyűgöző a gitáijátéka is, amit nagyszerűen egészítenek ki a vendégzenészek: többek kö­zött a zongorán kísérő Batt és a neves gitáros, Chris Sped- ding. Mike Batt szerzeményei mellett az énekesnő két dalt je­gyez a lemezen, és átdolgozá­sok is hallhatók rajta. Az album zeneüeg szinte tökéletes - Katie tehetségéhez sem fér kétség, mindössze az zavarhat, hogy egyelőre híján van az eredeti­ségnek. Ezt azonban még ne vessük a szemére, mert alig múlt el tizennyolc, amikor rögzítette a juk ki nyíltan - hemzsegett a hibák­tól. Ennek ellenére különösebben az sem zavart, hogy Jones kisasz- szony tarolt a 2003-as Grammy-díj- kiosztón. Szerintem magát a kezde­ményezést díjazták - az amerikai dzsesszénekesnő új színt hozott a zenei életbe, és divatzenét terem­tett egy olyan stílusból, amely ko­rábban csak a közönség kis csoport­jához jutott el. A Grammyn elért si­kere gyógyító hatással volt Európá­ra is, utat nyitott a sanzonénekesek új generációja előtt. Egymás után tűnnek fel a fia­dalait. Remélhetőleg a következő években többet megmutat magá­ból. Mint ahogy többet megmuta­tott önmagából a divat elindítója, Norah Jones is, aki tavaly február­ban Feels Like Home címmel egy sokkal egységesebb, a bemutatko­zó koronghoz képest mérföldekkel jobb albummal rukkolt elő. Bíz­zunk abban is, hogy a műfaj nem csupán egy divathullám lesz, ha­nem sok évre helyet biztosít magá­nak az élvonalban. Most azon gondolkodom, vajon ki a hibás, amiért az angolszász nyelvterület már-már legnépsze­rűbb énekesnőjének nemhogy a cédéje, még jóformán a híre sem érkezett meg hozzánk. Szokás min­dent az elektronikus médiára fog­ni, de nem hinném, hogy kizárólag a rádiókat, tévéket terhelné a fele­lősség. Igaz, nálunk a zenei szer­kesztők továbbra is elzárkóznak a dzsessz és egyéb, ahogy ők mond­ják: a rétegstílusok elől (még akkor is, ha azok kiegészülnek korunk di­vatos zenei elemeivel), mert ná­lunk a statisztikák azt mutatják, hogy ilyenkor minden harmadik ember keze az állomáskeresőhöz nyúl. De az a zene, amely Európa szerencsésebb részén milliós pél­dányszámban fogy, már nem te­kinthető rétegstílusnak. Nagy-Bri- tanniában sem játsszák rongyosra Katie Melua dalait - ahogy a többi titánét sem -, viszont legalább né­ha beszerkesztik a slágerek közé. Arrafelé valahogy korábban híre megy a jónak. RÖVIDEN Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál Az I. Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál Magyarországon első­ként jelentkezett nemzetközi versenyprogrammal nagy-, valamint kisjátékfilmek számára egyaránt. A zárógálán életműdíjban részesí­tették Jancsó Miklós filmrendezőt. A díjat Székesfehérvár polgár- mestere, Warvasovszki Tihamér adta át a filmes nagyságnak, aki rö­vid köszönőbeszédét egy, az ifjúságnak szánt példamondattal zárta: „Aki nem hal meg fiatalon, az megöregszik”. A zsűri a fesztivál fődí­ját, az Ezüst Országalmát a versenyprogram legjobb nagyjátékfilm­jének, a román Cristi Puiu rendezte Lazarescu úr halála (Moartea domnului Lazarescu) című filmnek ítélte. A két és fél órás alkotás már Cannes-ban is szép sikert aratott, ott az Un certain regard- szekció fődíjasa lett. A versenyprogram legjobb kisjátékfilmjének ki­járó Bronz Országalmát Philipp Fleischmann hatpercese, a Mehmet érdemelte ki. Mr. és Mrs. Smith Akár tényleg van köztük vala­mi, akár nem, egy biztos: a Mr. és Mrs. Smith című bérgyilkos­mesében Brad Pitt és Angelina Jolié között eléggé izzott a leve­gő ahhoz, hogy a film már első hétvégéjén szép kis summát, 51 millió dollárt vágjon zsebre, megszerezve ezzel a nézettségi listák első helyét. A Mr. és Mrs. Smith nézettségének valószínű­leg jót tett a bulvárlapokban ala­posan megszellőztetett pletyka, miszerint a két színész között több van puszta munkakapcso­latnál. Utazás Madagaszkár vadonjába A New York-i állatkert luxusellátásához szokott négy jó barát, egy zebra, egy oroszlán, egy hipochonder zsiráf és egy szemtelen víziló a véletlenek összejátszása folytán egy hajóra, onnan pedig Madagasz­kár vadonjába kerülnek, ahol hozzá kell szokniuk az önellátó élet­módhoz. A karikatúraszerű animált figurák hangját az eredeti verzi­óban Ben Stiller (Vejedre ütök), Chris Rock (Rossz társaság), David Schwimmer (Ross a Jóbarátokból) és Jada Pinkett Smith (Collateral - A halál záloga) adják. A Madagaszkár múlt héten elsöprő sikerrel nyitott az amerikai mozikban, véget vetve a Star Wars III. - A sithek bosszúja kéthetes uralmának. Wassup Rockers Hamarosan új filmmel jelent­kezik Larry Clark, a szexuálisan hiperaktív, naplopó fiatalok min­dennapjainak legelkötelezettebb krónikása. A Kölykök, a Genya és a Ken Park rendezőjének Wassup Rockers című alkotása ezúttal egy csapat Los Angeles-i latínó fi­atal egy napját meséli el, akik a divatos hip-hop életstílus helyett a szűk farmert, a bőrmellényt és a punkrockot kultiválják. Az 1943-as születésű Larry Clark művészetének témáját már több mint 35 éve a mértéktelenül ki­csapongó életet folytató, szerte­lenül hedonista fiatalok adják. Megtisztulás a Tisztában A Tiszta című francia-kanadai-angol filmdráma újabb kemény film a drogfogyasztók problémáiról. A Maggie Cheung által játszott Emily élete darabokra hullik, amikor partnere, az egykor ígéretes rockzenész túladagolásban meghal, ő maga pedig börtönbe kerül. Kiszabadulása után egyetlen vágya, hogy visszaszerezze fiát, akit annak nagyszülei nevelnek. Hogy ezt elérhesse, mindent maga mö­gött hagyva, álmairól és a kábítószerről lemondva kell újraépítenie az életét. A filmet Olivier Assayas rendezte. Edukators Jule, a berlini diáklány re­ménytelenül eladósodott egy autóbaleset következtében. Mi­után lakásából kilakoltatják, Peter nevű barátjához költözik, és hamarosan rájön, hogy Peter és az ő régebbi lakótársa, Jan éjszakánként luxusvillákba tör­nek be. Rablás és vandalizmus helyett azonban ők nagy gond­dal és ízléssel újrarendezik a bútorokat és az értékes holmi­kat, majd rejtélyes üzeneteket hagynak a lakóknak. Az új né­met-osztrák játékfilm története az elejétől a végéig lebilincselő élményt nyújt. Rendezte Hans Weingartner. A Jant alakító Daniel Brühl Larry Clark

Next

/
Thumbnails
Contents