Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-15 / 138. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 15. Kultúra 9 Breck Eisner rendező Szahara című mozgóképe a klasszikus akciófilmet keresztezte a klasszikus kalandfilmmel Minden jó, ha szerelem a vége (Képarchívum) Breck Eisner első filmjével, a Szaharával minden bizonnyal műfajt akar teremteni. Pontosabban a klasz- szikus akciófilmet szerette volna megújítani, korszerűsíteni. S tette ezt azzal, hogy keresztezte a klasszikus kalandfilmmel, ezért is kapta a Szahara az akció- kalandfilm minősítést. TALLÓSI BÉLA Unalmasan, lassan hömpölygőn el is indul a kalandok útjára Dirk Pitt (Matthew McConaughey) és cipeli magával mindenkori társát, A1 Giordinót (Steve Zahn), majd hozzájuk csapódik a WHO (Egészségügyi Világszervezet) keretében dolgozó Eva Rojas (Penelope Cruz). A két kalandor Nyugat-Afri- ka egyik nagyon veszélyes helyére kincskeresésre indul, hogy kifosz- szák a százötven éve elsüllyedt, Halálhajónak nevezett páncélozott csatahajót. Rojas doktornő pedig azért csapódik hozzájuk, mert az országban, ahova tartanak, titokzatos betegség tizedeli a népet, és szeretné felfedezni az okozóját, a vírust, amely pár nap alatt öl, de valami kegyeden módon. A megfertőzöttek szemében különös tűz ég, és olyan szörnyű halállal halnak, hogy az ember azt hinné, horrorba vagy thrillerbe fajul a az akció-kalandnak ígért műfaj. De nem, az adrenalinemelés ilyen rémisztéssel csak egy jelenetre korlátozódik. Matthew McConaughey azt nyilatkozta a filmről: „Ebben a történetben semmit sem szabad túl komolyan venni. Ez egy kalandfilm, ez tulajdonképpen egy mese. Végy egy jókora adag filmes varázslatot, és tedd valósággá! Minden remekül fog alakulni, ha a varázslat működik.” Csak sajnos a varázslat nem igazán működik. Mert a Szahara még mesének is túl naiv, valószerűden, zagyva. Ugyanis sok olyan elem köszön vissza benne, amelyeket más mozgóképben már elsütöttek, s itt nem tudnak csúcshatást produkálni. Például a vonattetőn lótás-futás és a vagonokról vagonokra ugrálás már Tom Cruise-zal is nevetséges volt a Mission Impossible című akcióthrülerben, ezért duplán feltűnő, ha azt lekop- pintják. Mint ezúttal. Lassan, unalmasan elindulunk egy hatalmas folyón, ahol azonban semmi izgalmas nem történik, csak a táj szépségét bámuljuk. Nem tudjuk, hova is akar csordogálni ez a film, amikor egyszer csak egy hatalmas lövöldözés kellős közepén találjuk magunkat. Egész hadsereg vonul ki kincs- és víruskereső hőseink ellen, szitává lövik a jachtjukat, úgy záporoznak a géppuskagolyók, mint a jégeső, de nekik hajuk szála se görbül, s ahogy az már lenni szokott, homlokukon egy karcolással megússzák. Aztán újult erővel indulnak tovább, gyalog keresztül a sivatagon, egy korty víz nélkül tapossák a homokot napokig, mert ugye ez csak egy akciófilm, ki gondol arra, hogy inni is kell a sivatagban, meg arra, hogy hol terem az új vasalt ruha, hogy ha már hőseinknek egyszer mindenük odaveszett a folyóban, honnan veszik újra a Még a happy end is összejött steril gumikesztyűt- az afrikai falu boltjában biztos nem. De hát ezek a legkisebb bakik. Mert ahogy beindulnak az akciók, az egész film egy bakigyűjteménnyé válik. Úgy pattan ki Rojas doktornő hibátian sminkkel a mélységes mély kútból, mintha rugóról startolt volna. Aztán gurul-gurul a labda be a messzi mély barlang fenekére, és - láss csodát! - épp a homokfalra vésett térkép előtt áll meg, hogy hőseink tudjanak merre indulni a folyófenék alatt lévő kincsek után. Na, amikor már ötödször-hatodszor veszítik el mindenüket, maradnak pusztán (jelképesen) egy szál gatyában, találnak egy repülőroncsot, pillanat alatt átalakítják vitorlává, s úgy siklanak vele a Szahara homokjában, mint a villám - ez már a csúcs. Aztán rábukkannak a vírus nyomára, egy hatalmas napkollektor-üzem káros hatású mellékterméke hatására termelődik a halálos betegség okozója, s ez fertőz Afrikában, de megvan a veszélye, hogy elteljed az egész földkerekségen. Persze hőseink újra akcióba lépnek, megtámadják az ugyancsak hadseregnyi üzemőrrel őrzött és csúcs-védőrendszerrel felszerelt nagyüzemet. Tehetik, mert az őrök mindig mindenütt alusznak. Halas késsel felvágják a bombát tartalmazó vashordókat, bilincsbe verve a teherautóról platóstul pattannak meg, lepkeként kúsz- nak-másznak a levegőben a helikopter ajtaján ki-be, aztán meglelik a homokban a százötven éve elsüllyedt Halálhajót - merthogy azóta kiszáradt a folyó -, és beindítják régi hadiszerkezetét, megtöltik az ágyút, és bum, megnyerik a háborút. S megszabadítják a földet a teljes pusztulástól. Mi jöhetne még? - egy happy end. A mesehős Dirk és Rojas doktornő lubickolása a hűs habokban. Ebben a történetben semmit sem szabad túl komolyan venni. Katie Melua 2003 végén kiadott bemutatkozó lemeze a brit dzsessztörténet legsikeresebb korongja Ódivatú divat - régi zenei stílusok új hulláma PUHA JÓZSEF Az igényes zenét szerető embert manapság örömmel tölti el az angolszász országok slágerlistáinak böngészése, mivel több olyan stílus hódít, melyek az elmúlt években (évtizedekben) messze elkerülték az eladási összesítéseket. Persze ahogy minden, az igényesebb műfajok is változnak, kiegészülnek korunk divatzenéinek elemeivel. De azt hiszem, ennyi belefér. Csak egy baj van. Európa (zeneileg is) fejlettebb fele hiába adja futószalagon az új sztárokat, azok többsége hozzánk nem érkezik meg, félúton elakad, miközben a tinglitangli zene hiánytalanul és pillanatok alatt ádépi országhatárainkat. Mint a zenében minden - legalábbis az utóbbi időszakban -, az új vonulat is Amerikából indult. Norah Jones 2002-es bemutatkozásáig kell visszamennünk. A zongorista-énekesnő finoman dzsesszes Come Away With Me című lemeze hónapokig a tengerentúli eladási listák élvonalában tanyázott, pedig - mondtál előadók, dzsessz, blues és más, nagy múltú műfajok modernizálásával. Amy Winehouse, Jamie Cullum, Michael Bubié - csak néhány név a sikeresek közül. A legsikeresebb azonban Katie Melua. Katie 1984-ben született Grúziában. Családjával előbb Belfastba, majd Londonba költözött. Az angol fővárosban egy híres zeneiskola növendéke volt - itt fedezte fel a veterán dalszerző-producer, Mike Batt, aki megtalálta benne Norah Jones angol megfelelőjét. A fiatal lány bemutatkozó albuma, a Call Off The Search 2003 novemberében jelent meg, és tavaly az Egyesült Királyság ötödik legkelendőbb hanghordozója volt, 1,7 millió fogyott el belőle a szigetországban. A lemez sikere azóta töretlen, Angliában és környékén még mindig az eladási listák élvonalában szerepel. Katie hibátlanul énekel, lenyűgöző a gitáijátéka is, amit nagyszerűen egészítenek ki a vendégzenészek: többek között a zongorán kísérő Batt és a neves gitáros, Chris Sped- ding. Mike Batt szerzeményei mellett az énekesnő két dalt jegyez a lemezen, és átdolgozások is hallhatók rajta. Az album zeneüeg szinte tökéletes - Katie tehetségéhez sem fér kétség, mindössze az zavarhat, hogy egyelőre híján van az eredetiségnek. Ezt azonban még ne vessük a szemére, mert alig múlt el tizennyolc, amikor rögzítette a juk ki nyíltan - hemzsegett a hibáktól. Ennek ellenére különösebben az sem zavart, hogy Jones kisasz- szony tarolt a 2003-as Grammy-díj- kiosztón. Szerintem magát a kezdeményezést díjazták - az amerikai dzsesszénekesnő új színt hozott a zenei életbe, és divatzenét teremtett egy olyan stílusból, amely korábban csak a közönség kis csoportjához jutott el. A Grammyn elért sikere gyógyító hatással volt Európára is, utat nyitott a sanzonénekesek új generációja előtt. Egymás után tűnnek fel a fiadalait. Remélhetőleg a következő években többet megmutat magából. Mint ahogy többet megmutatott önmagából a divat elindítója, Norah Jones is, aki tavaly februárban Feels Like Home címmel egy sokkal egységesebb, a bemutatkozó koronghoz képest mérföldekkel jobb albummal rukkolt elő. Bízzunk abban is, hogy a műfaj nem csupán egy divathullám lesz, hanem sok évre helyet biztosít magának az élvonalban. Most azon gondolkodom, vajon ki a hibás, amiért az angolszász nyelvterület már-már legnépszerűbb énekesnőjének nemhogy a cédéje, még jóformán a híre sem érkezett meg hozzánk. Szokás mindent az elektronikus médiára fogni, de nem hinném, hogy kizárólag a rádiókat, tévéket terhelné a felelősség. Igaz, nálunk a zenei szerkesztők továbbra is elzárkóznak a dzsessz és egyéb, ahogy ők mondják: a rétegstílusok elől (még akkor is, ha azok kiegészülnek korunk divatos zenei elemeivel), mert nálunk a statisztikák azt mutatják, hogy ilyenkor minden harmadik ember keze az állomáskeresőhöz nyúl. De az a zene, amely Európa szerencsésebb részén milliós példányszámban fogy, már nem tekinthető rétegstílusnak. Nagy-Bri- tanniában sem játsszák rongyosra Katie Melua dalait - ahogy a többi titánét sem -, viszont legalább néha beszerkesztik a slágerek közé. Arrafelé valahogy korábban híre megy a jónak. RÖVIDEN Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál Az I. Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál Magyarországon elsőként jelentkezett nemzetközi versenyprogrammal nagy-, valamint kisjátékfilmek számára egyaránt. A zárógálán életműdíjban részesítették Jancsó Miklós filmrendezőt. A díjat Székesfehérvár polgár- mestere, Warvasovszki Tihamér adta át a filmes nagyságnak, aki rövid köszönőbeszédét egy, az ifjúságnak szánt példamondattal zárta: „Aki nem hal meg fiatalon, az megöregszik”. A zsűri a fesztivál fődíját, az Ezüst Országalmát a versenyprogram legjobb nagyjátékfilmjének, a román Cristi Puiu rendezte Lazarescu úr halála (Moartea domnului Lazarescu) című filmnek ítélte. A két és fél órás alkotás már Cannes-ban is szép sikert aratott, ott az Un certain regard- szekció fődíjasa lett. A versenyprogram legjobb kisjátékfilmjének kijáró Bronz Országalmát Philipp Fleischmann hatpercese, a Mehmet érdemelte ki. Mr. és Mrs. Smith Akár tényleg van köztük valami, akár nem, egy biztos: a Mr. és Mrs. Smith című bérgyilkosmesében Brad Pitt és Angelina Jolié között eléggé izzott a levegő ahhoz, hogy a film már első hétvégéjén szép kis summát, 51 millió dollárt vágjon zsebre, megszerezve ezzel a nézettségi listák első helyét. A Mr. és Mrs. Smith nézettségének valószínűleg jót tett a bulvárlapokban alaposan megszellőztetett pletyka, miszerint a két színész között több van puszta munkakapcsolatnál. Utazás Madagaszkár vadonjába A New York-i állatkert luxusellátásához szokott négy jó barát, egy zebra, egy oroszlán, egy hipochonder zsiráf és egy szemtelen víziló a véletlenek összejátszása folytán egy hajóra, onnan pedig Madagaszkár vadonjába kerülnek, ahol hozzá kell szokniuk az önellátó életmódhoz. A karikatúraszerű animált figurák hangját az eredeti verzióban Ben Stiller (Vejedre ütök), Chris Rock (Rossz társaság), David Schwimmer (Ross a Jóbarátokból) és Jada Pinkett Smith (Collateral - A halál záloga) adják. A Madagaszkár múlt héten elsöprő sikerrel nyitott az amerikai mozikban, véget vetve a Star Wars III. - A sithek bosszúja kéthetes uralmának. Wassup Rockers Hamarosan új filmmel jelentkezik Larry Clark, a szexuálisan hiperaktív, naplopó fiatalok mindennapjainak legelkötelezettebb krónikása. A Kölykök, a Genya és a Ken Park rendezőjének Wassup Rockers című alkotása ezúttal egy csapat Los Angeles-i latínó fiatal egy napját meséli el, akik a divatos hip-hop életstílus helyett a szűk farmert, a bőrmellényt és a punkrockot kultiválják. Az 1943-as születésű Larry Clark művészetének témáját már több mint 35 éve a mértéktelenül kicsapongó életet folytató, szertelenül hedonista fiatalok adják. Megtisztulás a Tisztában A Tiszta című francia-kanadai-angol filmdráma újabb kemény film a drogfogyasztók problémáiról. A Maggie Cheung által játszott Emily élete darabokra hullik, amikor partnere, az egykor ígéretes rockzenész túladagolásban meghal, ő maga pedig börtönbe kerül. Kiszabadulása után egyetlen vágya, hogy visszaszerezze fiát, akit annak nagyszülei nevelnek. Hogy ezt elérhesse, mindent maga mögött hagyva, álmairól és a kábítószerről lemondva kell újraépítenie az életét. A filmet Olivier Assayas rendezte. Edukators Jule, a berlini diáklány reménytelenül eladósodott egy autóbaleset következtében. Miután lakásából kilakoltatják, Peter nevű barátjához költözik, és hamarosan rájön, hogy Peter és az ő régebbi lakótársa, Jan éjszakánként luxusvillákba törnek be. Rablás és vandalizmus helyett azonban ők nagy gonddal és ízléssel újrarendezik a bútorokat és az értékes holmikat, majd rejtélyes üzeneteket hagynak a lakóknak. Az új német-osztrák játékfilm története az elejétől a végéig lebilincselő élményt nyújt. Rendezte Hans Weingartner. A Jant alakító Daniel Brühl Larry Clark
