Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-04 / 102 szám, szerda
18 Riport ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 4. Megszívlelendő gondolat a dakota törzsfőnöktől: „Nem azon van a hangsúly, hogy ki szenvedett többet, hanem hogy miként vessünk véget a szenvedésnek” Mitakuye oyashin, avagy minden a rokonom ■tic. Uľ Vadló igencsak érdekes személyiség; indiánként éli mindennapjait Palást kellős közepén, a templom oltalmában meghúzódó falatnyi prérin lovai társaságában (Somogyi Tibor felvételei) Bizonyára akadnak, akik emlékeznek, milyen jóízűen csámcsogott a sajtó a 2001- es népszámlálást követően azon, hogy Szlovákiában több ezren sziúnak, apacsnak, eszkimónak vallották magukat csupán azért, hogy ne kelljen az államalkotó nemzettel vagy a kisebbségi sorsot „büszkén” viselő etnikumok valamelyikével azonosulniuk. Márpedig indiánok tényleg élnek a Kárpát-medencében. LŐRINCZ ADRIÁN „Indiános történeteim” kezdetei a múlt század hetvenes éveinek derekára nyúlnak vissza, amikor May Károlynak köszönhetően Winnetou lován bebarangoltam a végtelen prériket és a sziklás hegység jó részét, egy szál késsel öldököltem a medvéket, és Old Shatterhand kivételével megvetettem minden sápadtarcút. Majd J. F. Cooper Nagy indiánkönyve következett - ekkor már Sólyomszem kalauzolt a kies Kanada hegy- és tóvidékén. A bennünket ért sok igazságtalanságnak az lett a következménye, hogy bosszúból a mai napig nem tanultam meg franciául. Kenneth Roberts: Az északnyugati átjáró című regénye már egy teljesen más észak-amerikai valóságot mutatott meg; azt, hogy a tisztesség nem származás és bőrszín kérdése. A legtanulságosabb mégis talán Passuth László: Esőisten siratja Mexikót című örökbecsű műve volt, mely a spanyol Hernán Cortéz hódításait, és egy magasan fejlett indián nemzet és kultúra összeomlását írja le nagyon érzékletesen. Találkozás az igazi indiánokkal Meg kellett várnom a rendszer- váltást, hogy életemben első ízben igazi, élő indiánokkal találkozhassak, akik az amerikai kontinens déli részéből, talán Peruból vagy Ecuadorból származtak. Budapest valamelyik lepukkant aluljárójában fújták a pánsípot, pengették a gitárt, puffogtatták a nagydobot, és egy százasért az egész zenekar egy emberként hajolt meg - mégpedig elég mélyen - az „adományozó” előtt. Népzenéjüket, szőtteseiket és díszeiket, ősi kultúrájuk utolsó, felbecsülhetetlen értékű emlékeit váltották éppen aprópénzre. Nemrégiben, alig másfél évtizeddel később újra összefutottam velük, a kecsua kultúra le- származottaival, és örömmel tapasztaltam, hogy a nagy, közös Európa kék alapon sárga csillagos ege fölöttük is felragyogott. Időközben több CD-jük jelent meg, a szőttesek és az ékek ára elérte az uniós szintet, és csak az euróra biccentenek oda egy kicsit. A zene már playbackről megy, aminek megvan az a varázsa, hogy a pánsípot fújva is fel lehet venni a mobiltelefont. Hátha valamelyik otthon maradt, az Andokban sínylődő szegény rokon hív... Egy másik valóság Egy másik, önérzetesebb „indián valóságot” képvisel Phil Lane észak-amerikai indián vezető, a dakoták jankton ágának egyik főnöke, aki 2004 vége felé tartott előadást Budapesten. A Négy Világ Nemzetközi Intézet (Four Worlds International Institute) vezetőjével való találkozás óriási élményt volt számunkra. A világot járó Phil Lane romlatlan, természet csiszolta lélekkel hirdeti a világ népei között azt, hogy ma már nem az a kérdés, ki szenvedett többet, hanem az, hogy az emberiség egésze megfeleljen az előtte álló kihívásoknak, és hogy a nagymértékű iparosítás és a globalizáció ne az ősi kultúrák rovására menjen végbe. Mitakuye oyashin - minden a rokonom - idézte a régi dakota bölcseletet, az indián életfilozófia alappillérét képező mondást Phil Lane, hangsúlyozva: amíg nem értjük meg, hogy valamennyien egyazon család tagjai vagyunk, és így is kell(ene) egymáshoz viszonyulnunk, addig továbbra is az erőszak és a háborúk öntik el a világot. Hogy ma már csupán a természeti népek képesek értelmezni az őket körülvevő természet - vagy mindenség - üzeneteit, jeleit, nem kétséges. Megdöbbentett viszont, hogy valamennyi, egymástól távol élő és egymással kapcsolatban nem álló törzs jövendölése előre jelezte a fehérek érkezését, és az indián népek pusztulását. Miképp lehet ezt az örökséget feldolgozni? Indián módra... „Mi megértettük - magyarázta Phil Lane -, hogy az Óvilágból nem boldog és elégedett emberek érkeztek a földünkre, hanem olyanok, akikbe a történelem és főnökeik belenevelték azt, hogy a világot a háborúk, az újabb területek és kincsek megszerzése és a legyőzőitek leigázása viszi előbbre. Sokan, akik Amerika földjére léptek, lelkűkben sérült emberek voltak, teljesen felborított értékrenddel; a pusztítást, melyet véghezvittek, tehát nagyon beteg emberek cselekedték. Az őslakosokat ért károk olyan hatalmasak voltak, hogy egész törzsek, népek, nemzetek tűntek el a föld felszínéről, a túlélőket pedig rezervátumokba zárták. A jelen parancsa viszont az, hogy minden törzsnek - fehéreknek és indiánoknak egyaránt - túl kell tennie magát a múlton, a beteg, romlott múltból ki kell lépniük egy egészségesebb, romlatlan jövőbe.” Álljon itt még egy fölöttébb megszívlelendő gondolat a dakota főnöktől: „Rá kellet jönnöm, hogy szenvedésem közös minden más emberi lény szenvedésével. Nem azon van a hangsúly, hogy ki szenvedett többet, hanem hogy miként vessünk véget a szenvedésnek. A jövendölésekben megjósolt hosszú tél után vissza kell szereznünk a lelki és szellemi erőt, a szeretetet és a bölcsességet, hogy meggyógyítsuk önmagunkat és az egész világot.” Vadló és társai Ezt az elvet vallja a Paláston élő Vadló - polgári nevén Hojsza Zoltán - is, akinek a 212-es szám alatt található birtoka kapuján büszke felirat hirdeti, hogy odabenn egy dakota vert tanyát. Vadló igencsak érdekes személyiség; „dakota mivolta” több tényezőből áll össze, és a meggyőződésén kívül az Európai Unió is belekavart abba, hogy indiánként élje mindennapjait a község kellős közepén, a templom oltalmában meghúzódó falatnyi pré- rin lovai, Dakota, Zitka Csontan- ka és Paha Szapa társaságában. „Lovakkal immár tizenkét éve foglalkozom - mondja az ország egyetlen dakotája -, és mivel vidékünkön kevés a munkahely, úgy döntöttem, teremtek magamnak egyet. Nagyon jól jött, hogy az Európai Szociális Alap is támogatott annyi pénzzel, hogy első az lovamat megvásárolhattam. Mivel szeretem a lovakat és a természetet, 2004 júniusától magánvállalkozóként szervezek lovas túrákat, tartok előadásokat a természet és az ember viszonyáról, az észak-amerikai indiánok életmódjáról és felfogásáról, és szervezem a gyerekek részére a dakota táborokat. Valahol küldetésemnek érzem, hogy a legifjabb korosztálynak feltárjam a természet titkait, a természet szeretetére és megértésére neveljem őket.” A „Mitakuye oyashin” felirat természetesen itt sem maradhat el, sőt hallok olyasmit is, hogy „Hav- hav-cola waste”. A dakota nyelvet nem beszélők kedvéért jegyzem meg csupán, hogy ez annyit tesz: Légy üdvözölve, jó barát! „Nem elég hangoztatni, hogy a természetet, az életkörnyezetet szeretni és óvni kell; ennél többre van szükség. Arra, hogy bizonyos játékszabályokat betartsunk, és életünk minden percében megéljük, hogy valóban minden a rokonunk. Példaképül szolgálhatnak az észak-amerikai indiánok, akik tényleg mindenkit és mindent a testvérüknek tekintenek - a törzs tagjait vagy más népeket éppúgy, mint a köveket, az anyaföldet, a Napot, a folyót, mindent. Az ő világképükben mindennek megvan a maga helye, minden esemény okszerű, és megélik azt, amiről az európai ember egyszerűen nem akar tudomást venni: hogy egy riagy, állandóan változó egésznek a részei vagyunk, és ez így van jól.” A folyók visszatérnek régi medrükbe, ha a Nagy Szellemek így tartják jónak - idézem a dakota klasszikust, és ezzel Vadló is egyetért. „Veszélyessé vált az, hogy teljesen elrugaszkodtunk a természettől. Csodálkozunk, ha árvizek öntik el otthonainkat, ha a bányák beomlanak, vagy földcsuszamlások temetnek el egész falvakat - mondja, - de mindezeket az ember közvetve maga idézi elő. A folyók kanyarulatainak »kiegyenesítésével« és betonmederbe terelésével, a mértéktelen nyersanyag-kitermeléssel vagy éppen az erdők elpusztításával. Ez az út zsákutcába vezet.” Vadló wigwamjában áram és mindenféle fölösleges fényűzés nélkül él; a szoba közepén a tüzet szerény gyertyaszál helyettesíti, ám a sarokban ott az íj, az ajtófélfára akasztva pedig az ünnepi viselet és a fejdísz, melynek tollál- lományát nem számoltam ugyan meg, de kétségtelen, hogy a csa- • tákban vitéz, az öregek tüzénél pedig bölcs törzsfőnöké lehet. „Nem könnyű hozzájutni az eredeti indián, azon belül is a dakota irodalomhoz - tudatja velem a házigazda -, de szerencsére akad néhány olyan kiadvány, amely nem esik túlzásokba, és viszonylag hű képet ad az indián életmódról, szokásokról és értékrendről. Ezek alapján készítettem el házam berendezését, valamint a fejdíszt, a ruházatot. íjból készítettem egy kisebbet is a gyerekek számára, hiszen már tavaly is sokan felkeresték az egyhetes indiántábort. Ilyenkor a természetet járjuk, de lehetőség nyílik hosszabb-rövidebb lovas túrák szervezésére is. Itt, a dakota farmon sütünk-főzünk, indián játékokat játszunk, íjazunk, és akinek kedve kerekedik, kipróbálhatja az indián szaunát is. Az érdeklődést jellemzi, hogy idén már több turnust szervezünk; az információ ezekről a www.dakota.sk honlapon található.” Hojsza Zoltán, alias Vadló elárulta azt is, hogy nem magának találta ki a dakota szerepét, hanem felülről kapta az utasítást. Ez kiterjed arra is, hogy keresse fel az őshazát, valahol az észak-amerikai préri kellős közepében, és kalumetjéhez a szent földről hozhasson pipakövet. Mert az okos dakota tudja, hogy a csatabárdok ideje lejárt, ez már a békepipák kora. És - ismét egy dakota bölcselettel élve - tudja azt is, hogy ha leölte az utolsó bölényt is, utoljára lakott jól. Akad néhány olyan kiadvány, amely viszonylag hű képet ad az indián életmódról, szokásokról Már tavaly is több gyerek felkereste az egyhetes indiántábort. A gyerekek iyenkor a természetet és értékrendről. Vadló ezek alapján készítette el háza berendezését, valamint a fejdíszt, a ruhá- járják, indián játékokat játszanak, íjaznak, de lehetőség nyílik hosszabb-rövidebb lovas túrák zatot. szervezésére is.
