Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)

2005-05-28 / 123 szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 28. Családi kör 13 » i I » » I i » i » I » » » » » § i » Türelmetlenül várom, hogy élő vízre mehessek pontyozni, ahol az dönt, ki mennyire ismeri a természetet Folyóvízi pontyozás Barátomnak sikerült rá­szednie, hogy menjek el vele május elején egy hor­gászversenyre. Nem szere­tem a nagy nyüzsgést, nem is az én műfajom a tópar­ton való üldögélés, de hagytam magam rábeszél­ni. Üsse kő, gondoltam, egyszer ezt is ki kell pró­bálni. Bár ne tettem volna! KÖVESDI KÁROLY Már a kezdet sem ígért sok jót: sorsolás helyett egyszerűért „kiosz­tották” a sorszámokat. Hol itt az esélyegyenlőség, morogtam az or­rom alatt. De ezt még lenyeltem va­lahogy. Hanem, amikor odacipe- kedtünk a helyünkre, akkor borult el igazán a kedvem: egy-egy hor­gász jó, ha két méterre volt egy­mástól. Úgy ültünk, mint szeptem­beri fecskék a dróton. Természete­sen már az első bedobások után vi­ta kerekedett, ki hajigálta kereszt­be a horgot, nem beszélve az első fogásokról, amikor a hal szorgal­masan „begyűjtötte” az összes szomszéd zsinórját. A legkellemet­lenebb azonban az volt, hogy a tó összes pontya a víz közepén, egy fennsíkon bandázott, legalább 150 méternyire a parttól. Egyetlen hor­gász akadt, aki be tudott dobni odáig - igaz, akkora orsója volt, mint egy kalasnyikov dobtára. A hatórás verseny ettől fogva távdo­bó versennyé vált, és az öreg szaki, aki nyilván úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét, egymás után huzi­gálta ki a potykákat. Röviden: rém­álom volt, s még fizettem is érte. Azt hiszem, ez volt az első és utolsó verseny, amelyen részt vettem. Ilyen előzmények után természete­sen türelmetlenül várom, hogy is­mét élő vízre mehessek pontyozni, ahol nem kell népgyűlésen szoron- gani, s ahol valóban az dönt az eredményről, hogy ki mennyire is­meri a természetet és a halak szo­kásait. Néhányjó tanács Bár a tavasz az idén is megtréfált bennünket, mire ezek a sorok meg­jelennek, remélhetően megállapo­dott az idő, és felmelegedtek a vi­zek. S ha kitart a meleg, és leívnak a halak, végre elkezdhetnek inten­zíven táplálkozni. Irány tehát a fo­lyó. Előbb azonban érdemes fel­idézni néhány tudnivalót. Az aláb­bi tanácsokat főleg kezdőknek ajánlom, hiszen profi horgászok­nak aligha tudnék újat mondani. Ne cipelje a hal az ólmot! Folyóvízi pontyozásnál termé­szetesen nem finomkodhatunk, hi­szen az állóvízzel ellentétben itt a halnak több lehetősége van a szö­késre; akadókba futhat, kagylók­hoz dörzsölheti a zsinórt, sőt na­gyobb folyón maga a víz sodrása is segíti a menekülésben a megakasz­tott, súlyosabb pontyot. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy durva szerelékkel kell kiülnünk a vízpart­ra. Még ma is akadnak olyan hor­gászok, akik a régi jó „kételőkés” módszert alkalmazzák, vagyis a szerelék végén van az ólom, s a fő- zSinórról ágazik le két horog. Ennél gumi-ütköző, és a hal szabadon vi­heti a csalit. A hajszálelőke előnye Egyre több horgász alkalmazza az ún. hajszálelőkés módszert. En­nek lényege, hogy a horogkötésnél két-három centiméternyi zsinórt ráhagyunk, és erre fűzzük fel a csa­lit. A ponty úgy táplálkozik, akár a porszívó: felszippantja a csalit, majd kiköpi, újra beszívja, s ha ízlik neki, lenyeli. A horog mellé kötött kukoricát, borsót, gilisztát gyanút- lanabbul szippantja be. Az sem mellékes, milyen botot használunk. A dióverő husángoknál tanácso­sabb érzékeny spiccű botot keresni a pontyozáshoz. Persze, nem kell túlzásba esni, a sokak által szinte fetisizált feederbotok ugyan érzé­nyáron, és szinte napi rendszeres­séggel. Mondanom sem kell, hogy ' ez fölösleges. Nem jóllakatni akar­juk a halat, hanem odaszoktatni egy-egy jó helyre. Elég egy-két kilót beszórni, hiszen a ponty vándorol, tehát hamar megtalálja az eleséget. Ha rendszeresen ugyanazon a he­lyen talál valami finomat, biztosan rászokik a helyre. Etetni egyébként a száraz kukorica is megteszi, nem kell állandóan szakácskodni. So­kan azt hiszik, hogy a ponty nem tudja megemészteni a kemény ku­koricaszemeket. Vagy nem tudják, vagy elfelejtik, hogy a ponty garat­fogai úgy működnek, mint a leg­jobb malomkövek: a legkemé­nyebb magokat és szemeket is meg tudja őrölni velük. Helyválasztás Nagyon sok - sőt a legtöbb - mú­lik a helyválasztáson. Soha ne ke­ressük a kigyúrt, „agyonült” helye­ket. Már csak azért sem, mert so­kan használják, és fennáll a veszé­lye, hogy másnak etetünk. Az ilyen helyeken ráadásul nagy a mozgás, a hal pedig szereti a nyugalmat. a módszernél a pontynak, ha felve­szi a csalit és elindul vele, magát az ólmot is cipelnie kell. Természete­sen (mert a hal, főleg, ha kapitális öreg jószág, nem buta) azonnal megérzi, hogy valami baj van; a le- héletkönnyű kukoricaszem száz­szoros súlyú! Nem szólva arról, hogy a fölösleges csomóknál köny- nyebben szakad a zsinór. Vannak aztán, akik a „túlbiztosítás” hevé­ben fonott zsinórt használnak élő­kének. Ennek az a hátránya, hogy a fonottat a hal hamarább felismeri, hiszen ennek általában nem kerek a keresztmetszete, és nem is átlát­szó, fényelnyelő, mint a monofii. Tehát vékonysága ellenére is dur­va. Jómagam mindig a számomra bevált csúszós szereléket haszná­lom. Ebben az esetben mindegy, mekkora az ólom súlya, hiszen azt a hal nem érzi meg. Zsinórból hu- szonötöset-harmincasat haszná­lok, de harmincasnál sohasem vas­tagabbat. A mai zsinórok teherbírá­sa hihetetlen, és ügyes fárasztással harmincas zsinórral kapitális halat is ki lehet fárasztani. Az ólom üt­köztetéséhez pedig elég egy szelep­A bokros akadókat kedvelik nagyon a pontyok (Archív felvételek) kenyek, de szerintem fölöslegesen azok. Ne feledjük: a hal a csalit vá­lasztja, nem a botot! Tehát nem feederrel vagy bolognaival fogjuk a halat, hanem a csalival. Egy 40-80 grammos teleszkóp nagyon is meg­felelő a folyóvízi horgászathoz, rá­adásul könnyebb szállítani. Nem etetni, szoktatni kell a halat Sajnos, a tavakhoz hasonlóan - legalábbis Pozsony környékén ezt tapasztalom -, a folyókon is dívik a túletetés rossz szokása. Ismerek egy-két szakit, aki vödörszámra zú­dítja az általa kiválasztott helyre a kukoricát. Akad olyan, aki egész Ezért keressünk olyan helyet, amely érintetlennek látszik. Néha soká kell keresgélnünk, de megéri. Ha nem zajongunk, nem csapkod­juk a kocsiajtót, és a vízre vetülő ár­nyékunkkal nem riogatjuk a halat, előbb-utóbb megjön az eredmény. S végül még egy lényeges dolog. Sokan azt hiszik, hogy a hal ragyo­gó napsütésben, jó időben táplál­kozik. Ennek a fordítottja érvényes. Lehet, hogy tűző napon nagyon jól lehet strandolni, a ponty azonban - különösen nagy melegben - jobban szereti a borongós, sőt az esős időt, abból is a reggeli és a késő délutáni, esti órákat. De ezt már mindenki­nek magának kell kitapasztalnia. SZÓ MI SZÓ Európai vagyok CSÓKAGÁBOR Már idestova egy éve. Ez némi büszkeséggel tölt el. Nem hiába, hiszen olyan közösséghez tartozom, amely méltó konkurense kíván lenni a nagy Amerikának. Külön örömet jelent, hogy ebben a boldog nagy közösségben minden és mindenki, ami és aki él, értéknek számít. Mennyit ér, mondjuk, az ember? Úgy 500 és 1200 dollár között kelt el a 19. századi észak­amerikai rabszolgapiacon, amelynek letűnte után a vétkesek utódai hivatalosan is mély megbánást gyakoroltak. Most már ők is tudják, mi is tudjuk, hogy az ember - az életbiztosítást kivéve - számszerűleg nem kifejezhető értéket képvisel. Mostanra az ember az emberért fejlesztette káprázatos szintre a technikát, amelynek csúcshatását valamennyien érezzük az informa­tika, ezen belül az internet, valamint a határt nem ismerő mozifilmek formájában. Főleg, ha olyan alkotásokról van szó, amelyeket a film­szakma díjakkal jutalmaz, a mozilátogatók pedig magas jegyárakkal. Persze, virtuálisan mindent lehet, ami belefér. Mármint a fantáziá­ba. Katasztrófafilmek, földrengés, űrszörnyek, Armageddon. A lát­vány óriási. Hatalmas robajjal összeomló monstrumok, becsapódó, világvárosokat másodpercek alatt elpusztító aszteroidák, elpusztítha­tatlan óriásrovarok, az utcákat ellepő menekülő tömeg, boldog túl­élők. Talán korszerűtlen és kificamult lehet az ízlésem, mert máig nem tudom megemésztem, hogy mind a hősök, mind a tömeg önfe­ledten ünnepelt, miután a Földet megtámadó földönkívülieket több sikertelen atomtámadás után megsemmisítették. Közben egész térsé­gek pusztultak el embermilliókkal együtt - mármint a mozivásznon, valamint a képernyőn. Az Armageddon szerzője is bizonyára férfias­ságra nevel, amikor a becsapódó égitest martalékává teszi Párizst, a fény városát, vagy Sanghajt. És persze a végén Bruce Willist. Vagy an­nak a filmnek az alkotóját is ez a cél vezérelhette, amelyben a hatal­mas testű aligátor kirándulókat fogyaszt el naponta, a megmaradtak pedig változatlan optimizmussal és életörömmel folytatják tevékeny­ségüket. A, jó buli” a lényeg. Szóval változnak az idők. Máig nem felejtem el a negyven jó né­hány évvel ezelőtti esetet, amikor egy anyuka méltatlankodva tessé­kelte ki fiacskáját a mozi nézőteréről, mondván: „gyerekeknek nem lenne szabad üyen szörnyűségeket levetíteniük”. Az említett szörnyű­ség pedig a Csapájev című szovjet filmalkotás volt... Lassan azért mégis átnevelődöm. Erre akkor jöttem rá, amikor 2001. szeptember 11-ének délutánján csupán érdekes eseményként szemléltem az iker­tornyok összeomlását. Később persze megmozdult bennem valami, hogy az égő felhőkarcoló oldalánál aláhulló fekete pontok éppen ha­lálba ugró emberek voltak, s ott bent borzasztó tragédiák játszódtak le, ez azonban csak a tények konstatálása volt. Egy ideje ugyanis - utódaim révén - számítógépes játékokon edződöm, amelyek egyre közelebb kerülnek a csúcshoz, egyre élethűbbek. Most kapok észbe, hogy csak az emberről írok, pedig igazából nem is ez volt a célom. Mi emberek már csúcsközeiben vagyunk, s tavaly májustól eljött annak az ideje, hogy négylábú és kédábú, bundás, tol­las barátainkat, minden földi lakótársunkat méltóságra emeljük, vagy ha kell, lehajoljunk hozzájuk. Itt, Európában. Hogy velük is em­berségesen bánjunk... Igen, most már azt is tudatosíthatjuk, hogy nemcsak az embernek, hanem a csirkének és a pecsenyemalacnak is van szeretetigénye, s a nyúlnak is van egyénisége. Májustól már a kutyámat sem szidom hangosan. Szemtől szembe - kellő tapintattal - csak annyit szoktam neki megjegyezni, hogy ő is hiába ugat... A nánai Ma tus családban annak ellenére, hogy meglehetősen szerény körülmények között élnek, nem cserélnének senkivel. Olvassák el egy hét múlva Péterfi Szonya írását itt, a Családi Körben! ÍRÓ OLVASÓK A cseresnye mint a fülemüle füttye RÉTI TALLÖ KÁLMÁN Ha drága gyümölcsöt látok a pia­con vagy a zöldséges üzletben, mindig eszembe jut az a telkünktől egy parcellányira álló terebélyes cseresnyefa, mellyel kapcsolatos a szomszédunk meg az ő szomszédja vitája, pörlekedése. Jól emlékszem, még ma is helyén áll a bő termésű fa, melynek hüvelyk nagy­ságú piros gyümölcsét sok­szor megdézsmáltam, jó­ízűen eszegettem. Szüleim, testvéreim szintén megíz- lelhétték, mert a szomszéd az érés idején hozott belőle kóstolót. Az ajándékozást követő néhány nap elteltével tudódott ki, hogy az ajándékozott gyümölcs olyan drá­ga csemege, amelyet a leggazda­gabb bankár is alig engedhetne meg magának. A fába belefektetett költség terhelte ugyanis annyira. Pedig a természet keltette életre, és az egyik szomszéd fiú gondozta, nevelte. Talán valamilyen madár elejtette magból, a mezsgyén kelt ki, a két szomszéd telkének határán, a par­cellák végében. Szép, siheder fács­kává nőtt, mikor az említett fiú be­oltotta, és sudár törzsű, széles lom­bozaté, ízes, zamatos húsú gyü­mölcsöt termő terebélyes fa lett be­lőle. A fiú minden cseresnyeérés idején felmászott rá, és kóstolgatta gyümölcsét. Mindaddig nem figyelt fel a fára senki, amíg nem termett annyit, hogy hatalmas vesszőkosarak telje­nek meg gyönyörűen csillogó, ro­pogós gyümölccsel. Ekkor a két gazda szemet vetett rá, egyik is, másik is igényt tartott a termésre. S mire elérkezett volna a szedés ide­je, kipattant közöttük a vita. Elő­ször szép szóval igyekeztek egy­mást meggyőzni a termés hovatar­tozásáról, később ökölrázással, vé­gül letört ágdarabokkal simogatták egymást a „kedves” szomszédok. Olyannyira, hogy az ügyük ügy­védkézre került. Hogyan, hogyan nem, az egész história jól elhúzódott. Háborús évek következtek, s mint lendület­ben levők, vitéz harcosokká váltak. Beindult a partizánmozgalom. He­gyekben bizonygatták harcképes­ségüket. Nem is rosszul! Néhány ki­tüntetéssel érkeztek haza győzte­sen, ám egyéni háborújuk még a partizánkodásból hazatérve sem ért véget, sőt némi tapasztalatok­kal felvértezve folytatták, ahol ab­bahagyták. A harcias cselekedetekre felfi­gyeltek a község elöljárói is, egy­mást követték a helyszíni szemlék. Az esetről a zöldségárusok terefe­réltek a piactéren, hol megvetően, hol fontoskodóan. Ki így, ki úgy meg amúgy értette az egészet. Mondogatták: nehéz megállapíta­ni, melyik oldalon terjedelmeseb­bek a fa gyökerei. Honnan szívja magába a több tápanyagot. Melyi­kük földje széléből?! Ebből eredt a nagy vita. Kié lehet a nagyobb ré­szesedés a termésből? Az ügyben a legtudálékosabbak sem tudtak zöld ágra vergődni. Szájról szájra terjedt az eset, s annyira dobra verődött a tőszom­szédok ellentétes viszonya, hogy a járási székhely urai is kiszálltak, hogy megkóstolják a finom cseres­nyés no meg az igazságszolgáltató hivatali személyek is kilátogattak egynéhányszor a helyszínre. Persze, eljárási tevékenységre hi­vatkozva, a kiszállási díj felszámo­lásáról egyszer sem feledkeztek meg. A tulajdonjog megítéléséről viszont hosszan tartó fontolgatást követően sem fogalmazódott meg a határozat. El is húzódott a pörös- ködés. A törvény végrehajtói elég­gé tanulmányozgatták a tényállást, hogy ne tévedjenek. Három évig tartott, míg rátapintottak a helyzet igazának megállapítására. Úgy vél­ték, a két szomszéd közötti vitát, el­lentétet megegyezéssel kell ren­dezni, mivel egyenlően voltak tevé­kenyek az ületékes peres ügyben. Ebből kiindulva úgy döntöttek, bé­kés megegyezésre szólítják fel a fe­leket, mentesítve őket a törvényho­zás lesújtó kezétől: a perköltségre pedig személyenként tizenkétezer koronát szabtak ki. A pereskedő atyafiak rádöbben­ve az igazságkeresés tekervényes mivoltára, baráti kezet nyújtottak egymásnak. A bíróságról hazatérve békésen kóstolgatták a cseresnyefa gyümöl­csét. Hisz jogosultságukat rá, elég­gé megfizették. A törvényre hivat­kozva: ami a szomszéd telkének te­rében terem az átnőtt ágakon, az a gyümölcs őt illeti. De hogy ki a fa tulajdonosa és vele az egész termé­sé, ha lombja a két szomszéd telkét egyenlően árnyékolja, gyökereivel innen-onnan arányosan táplálja a cseresnyét...?! A kérdés válaszolat- lanul maradt, többé nem vitatták. A perköltségre pedig sze­mélyenként tizenkétezer koronát szabtak ki.

Next

/
Thumbnails
Contents