Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-25 / 120 szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 25. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Gazdag a szegénnyel, város a vidékkel, a hazai a határon túlival néz farkasszemet Államfő a pártok fölött? NYILATKOZAT Nem érdemel szobrot Beneš Sajnálkozásának adott hangot Edvard Beneš egykori csehszlovák államfő és külügyminiszter prágai szobrának felállítása miatt a csehországi nemzeti kisebbségek érdekeit képviselő Coexisten- cia-Együttélés Politikai Mozgalom. „Teljes mértékben egyetértünk a Cseh Katolikus Püspöki Konferencia kitoloncolásokkal kapcsolatos nyilatkozatával, mely szerint az igazságtalan kollektív bűnösség elve a bűnösök mellett az ártatlanokat is sújtotta” - olvasható az Együttélés állás- foglalásában, amelyet a mozgalom nemrég megválasztott új elnöke, Kocsis László Attila bocsátott a rendelkezésünkre. Szerinte a püspöki kar nyilatkozatához hozzá kell tenni, hogy magyar vonatkozásban az ártatlanok aránya összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a bűnösökénél, mégis valamennyien bűnhődtek. „Beneš ezért szerintünk nem érdemli meg, hogy szobra ékesítse a cseh fővárost” - mondta az Új Szónak Kocsis. Az Együttélés leszögezi: megalakulásától kezdve, már másfél évtizede következetesen foglalkozik a Beneš-dekrétumokkal. „Érvényességük felülvizsgálatával kapcsolatban mozgalmunk arra az álláspontra jutott, hogy olyan megoldást kell találni, amely a cseh közvélemény számára is elfogadható lesz, s ugyanakkor megszünteti a dekrétumok máig érvényben lévő diszkriminatív hatását” - olvasható a dokumentumban. Kocsis emlékeztet: az Együttélés 2004 áprilisában a legfelsőbb cseh vezetőknek írt levelében fejtette ki véleményét a Beneš tevékenységét méltató, akkor elfogadott törvénnyel kapcsolatban, s azt javasolta Václav Klaus államfőnek, hogy a jogszabályt ne írja alá. A mozgalom magyar nemzeti tagozata az idén nemzetközi kerekasztal-beszélgetést tervez a dekrétumokról cseh, magyar, lengyel és szlovák történészek, politológusok, politikusok és újságírók részvételével. A mozgalom most elfogadott új programja egyebek között azt is tartalmazza, hogy követelni kell azoknak az elnöki dekrétumoknak a hatályon kívül helyezését, amelyek a kollektív bűnösség elvén alapulnak. A Beneš-dekrétumok alapján a II. világháború után Prága kollektív háborús bűnösnek nyilvánította a csehszlovákiai német és magyar kisebbséget, megfosztotta őket állampolgárságuktól és állampolgári jogaiktól, elkobozta vagyonukat, (kés) Azért ahogy Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke az indonéz díszszázad előtt elvonult, azt azóta se tudja utánacsinálni senki. Minden indonéz láthatta: ilyenek a magyarok! Ami pedig azután a rendszerváltásig elnökügyben még történt, az elhanyagolható. ZELEI MIKLÓS Színes hónapok köszöntek azonban ránk, amikor ‘89 végén, ‘90 elején elnökjelölt lett nemcsak Für Lajos, Pozsgay Imre, hanem Nagy Feró is a Garázsból meg az ügyvéd Ruttner György a Népszínház utcából. Meg az ‘56-os Rácz Sándor, a Nagybudapesti Központi Munkástanács valahai első embere. Már nagyban ment az elnöki kampány, Pozsgay luxusautói szelték a várost, Für gyújtó beszédeinek tapsolt a vidéki Magyarország, amikor az agrárpróletár származású egykori munkással, Rácz Sándorral találkoztam a budapesti Rajk László utcai cserkészboltban. A bolt már előjele volt annak, hogy a Rajk László utcából hamarosan újra Pannónia utca lesz. De mi még e képzavarban, a Rajk László utcára nyíló cserkészboltban diskuráltunk, Rácz Sándor oda adott randevút, és amikor megérkeztem, már rég ott ülhetett, egy puffon, amelyet a pult elé helyeztek el, direkt neki. „Mit csinálsz itt, Sándor bácsi?” - kérdeztem. „Most, hogy elnökjelölt vagyok, itt, a boltban nagyon kedvesen megengedték, hogy használhassam a telefont. Itt most mindennap el lehet engem érni.” Aztán mégis az egykori börtöntárs, Göncz Árpád lett két ciklusra is a váratlan befutó. Ma még Mádl Ferenc a Magyar Köztársaság elnöke. Elődje, Göncz Árpád és az örökös ellenjelölt, Rácz Sándor még ki se szabadult a sittről, amikor az ifjú jogász Mádl (az ELTE-n 1955-ben szerzett diplomájával) 1961-1963-ban már a strasbourgi egyetem nemzetközi összehasonlító jogi karán folytathatott tanulmányokat. Rácz Sándor neve 2005 tavaszán újra a jelöltek között forog. Felmerült még: Bárándy Péter, Glatz Ferenc, Göncz Kinga, Gönczöl Katalin, Lévay Katalin, Sólyom László, Szabó István, Szili Katalin, Vizi E. Szüveszter. És Mádl Ferenc is, újra. Az ‘56-os tradíciók képviselői, a kormányzó és az ellenzéki pártok kontra civil világ: mind azt szeretnék, ha saját köreikből kerülne ki az új köztársasági elnök. Február végén összefogtak a legkülönfélébb pártállású értelmiségiek, és közzétették nyílt levelüket, amelyet az országgyűlési képviselőknek írtak annak érdekében, hogy Sólyom Lászlót válasszák köztársasági elnöknek. Úgy látszik, Mohács, Világos és Párizs-Szárszó-Lakitelek útvesztőiben elkínzott magyar fők a nyüt levélről mint a közsikoly végső kihangosítási formájáról már sohasem fognak lemondani: „Valahol megint utat vesztettünk - a visszanyert önrendelkezés és az alkotmányos demokrácia tizenötödik esztendejében Magyarország - olvassuk a nyílt levélben - ismét hárommillió koldus hazája. Gazdag a szegénnyel, város a vidékkel, hazai és határon túli magyarság egymással gyanakodva, ellenségesen néz farkasszemet. A képviseleti demokrácia díszletei között a politikai osztály és a klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a közvagyonért, példát mutatva harácsolásból, törvényszegésből. A demokratikus intézmények megteremtéséért, az állampolgárok jogbiztonságáért a rendszerváltozás éveiben talán senki se tett többet az Alkotmánybíróság első elnökénél. Sólyom László neve egybefonódott a jogállamiság hajthatatlan, következetes képviseletével. Az alkotmány betűjét és szellemét, ha kellett, a parlamenti pártokkal szemben is védelmébe vette. Az általa képviselt elvek ma veszélyben forognak.” Ezektől a szavaktól maga Sólyom László sem áll távol. így beszélt tavaly egy interjúban a rendszerváltó évekről: „Míg az ember a jogi tennivalókat nagy ambícióval, mondhatnám, történelmi emelkedettséggel látta el, ugyanennek a korszaknak negatív tapasztalata, hogy közelről láthattam a politika módszereit, s ezt a harcmodort ta- szítónak találtam. Gondoltam, bevonulok az elefántcsonttoronyba, a politikusok pedig majd a Közlönyben olvashatják, hogy mi van. Nem is álltam szóba, a szó szoros értelmében nem tárgyaltam a politikusokkal hivatali időm alatt.” A még hivatalban lévő Mádl Ferenc nem fél attól, hogy az elnök, mint mondja, „erős pozícióját” bármiféle választási huzavona kikezdheti. Úgy látszik, kikezdhetetlen- nek tartja ajelölt pozícióját is, mert megnevezi Sólyom Lászlót, és senki mást, aki szerinte minden szempontból alkalmas köztársasági elnöknek. Ki fog nyerni? Olyan valaki-e, akinek a neve mindeddig el se hangzott? És aki majd nyer, annak a győzelme mit fog jelenteni? Azt, hogy teljesült valamelyik párt politikai kívánsága? Vagy azt, hogy a politikai csatározásokban - kívül-belül - őrlődő pártok fölött a civil világnak sikerült érvényesítenie az akaratát? És Magyarországot elindítani a közös teendők érdekében megkötött közmegegyezés irányába? A klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a közvagyonért. Az amerikai képviselőház szerint Románia jelentősen lemarad a többi posztkommunista ország mögött Washington a valódi bukaresti egyházi restitúcióért HHRF-KÖZLEMÉNY Az amerikai képviselőház kétharmados többséggel, ellenvetés nélkül elfogadta azt a határozati javaslatot, amely a kommunizmus alatt elkobzott romániai egyházi ingatlanok igazságos, méltányos és gyors visszaszolgáltatását sürgeti. A kemény hangvételű politikai üzenetnek szánt 191-es határozatot Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának rangidős demokrata párti tagja terjesztette be. Ezt követően további 19 honatya írta alá az állás- foglalást, amely a képviselőház külügyi bizottságának egyhangú szavazása után került a 435 fős plénum elé. Washington szerint Romániának mint NATQ-szövet- ségesnek külön figyelmet kell fordítania kötelezettségei teljesítésére. A szavazás jelentős előrelépés abban a folyamatban, amely orvosolni kívánja a romániai zsidó, magyar és görög katolikus közösségeket ért súlyos igazságtalanságokat. A restitúció elégtelensége miatt a romániai kisebbségi egyházak csak nagy nehézségek árán tudják ellátni társadalmi feladataikat. „A közép- és kelet-európai posztkommunista országok 1990 óta birkóznak azzal a kérdéssel, miként orvosolják az egyházi javak jogtalan elkobzásának ügyét, de Románia jelentősen lemarad a többi posztkommunista ország mögött” - áll a határozatban. A dokumentum konkrét intézkedéseket sorol fel, amelyeket Romániának meg kell hoznia a teljes körű és méltányos ingatlan-visszaszolgáltatás érdekében. Az állásfoglalás felhívja a figyelmet az 501. számú restitú- ciós törvény hiányosságaira, valamint arra a tényre, hogy a kormányzat tisztviselői és a hivatalok gyakran helyi szinten akadályozzák a végrehajtást. KOMMENTÁR Kulturált menedzser? KOCUR LÁSZLÓ Nem tudom, örült-e tegnap Rudolf Chmel, mikor a távozása körül zajló kutyakomédia végére végre hivatalosan pont került: Ivan Gašparovič köztársasági elnök átadta „obsitját”, Chmel már régebben jelezte, nem kívánja kitölteni hivatali idejét. E vágya május 11-én tárgyiasult, ekkor nyújtotta be lemondását, melyen az államfő alaposan elgondolkodott, csak a múlt szombaton látta el kézjegyével. Gašparovič megüzente, nincs meggyőződve arról, hogy František Tóth lenne az ideális jelölt a tárcavezetői posztra. Az elnök ebbéli vélekedésével nagy valószínűség szerint nincs egyedül, de hát a koalíciós egyezkedések után a kulturális minisztérium a liberálisoké lett, ők pedig úgy gondolják, hogy alkalmas rá. Mindenesetre akár alkalmas František Tóth, akár nem, Chmelt nem lehet a bársonyszékéhez láncolni, ha egyszer menni akar. Rudolf Chmel irodalomtörténészi és hungarológusi életműve kétségbevonhatatlan, határon innen és túl egyaránt fontos, azonban a kulturális minisztérium élén való ténykedésével nem szerzett hasonlóan elévülhetetlen érdemeket. (Mentségére szolgáljon, hogy elődei sem.) Pályafutása a végrehajtó hatalom gépezetében azt az örök kérdést veti fel, hogy entellektüelek vagy menedzserek kellenek-e az ilyesfajta intézmények élére. A jelenlegi kurzus az utóbbiakat pártolja, a kultúra piacosításáról, művészeti, művelődési intézmények veszteségességéről beszél. Kétségtelen, galériát, múzeumot „üzemeltetni” nem sikerágazat, ezek az intézmények jobbára állami vagy egyéb támogatásra vannak utalva, de ez nem szlovákiai jelenség, így van ez a civilizált világ legtöbb országában. Ám miközben a miniszteri szék várományosa egyszerű állampolgárként vegzálja a kulturális intézményeket, gondol-e bárki is arra, hogy a kultúra - bár bizonyos vonatkozásban eladhatónak mondható - nem áru, nem lehet rá úgy tekinteni, mint a textilre vagy éppen a kőolajra. Veszteséges a filharmonikus zenekar és a Szlovák Nemzeti Galéria, mondja a miniszterjelölt. És akkor mi lesz, bezárják, mint egy rosszul prosperáló üzemet? Mikuláš Dzurinda kormánya a reformok tekintetében sikeresnek mondható. Sikerült elfogadtatniuk a lakosságot nagyon is fájdalmasan érintő egészségügyi reformot, a teljes szociális ellátórendszer reformját, bevezették az egyenadót, melynek máris érzékelhető a hatása. Ám úgy tűnik, a kormányzás végéhez közeledve megtört a lendület, a felsőoktatás reformjára már nem futotta. De azt legalább megpróbáltak. A kultúrával, pontosabban a kulturális intézményrendszerrel ebben a vonatkozásban nem is foglalkoztak. Ahogy Dušan Jamrich, a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója mondta Silvester Lavrík rendezővel való nyilvános vitájában, a kultúrában mindenki csak azt látja, hogy mennyivel terheli meg az államháztartást. De próbáljuk elképzelni, mi lenne nélküle. JEGYZET Tudatvesztés SZÁSZI ZOLTÁN Vesztésre állunk. Tudatban és önazonosságban egyformán. Nagy már a baj akkor, mikor az emberek nem egészen biztosak abban, hol is élnek, kik is ők. Mire voltak képesek őseik, mit hagytak a jelenre, és mit tud ez a jelen hagyni a jövőre. Mi még az érték itt vidéken? Enni, inni, lakni? Dolgozni? Ennek az utóbbinak érdekes vetületei vannak. Míg mások napi rendszerességgel végzik hol hálás, hol meg hálátlan feladatukat, addig azon néhányan, akik tíz évben egyszer letesznek egy garast az asztalra, azt kívánják meg, hogy az ő penészes garasuk, melyet ugyancsak kiválogattak a sok vagyonból mint adakozást, egyenértékű legyen a mások tíz év alatt letett nehéz aranyainak súlyával. Mire kell az önazonosság-tudat? Ha másra nem, hát csak arra, ha véletlenül egy idegen téved e kies vidékre, akkor el tudjuk neki mondani, kik vagyunk mi, ki voltak az ősök, hogy hívták őket, mivel foglalkoztak, micsoda értékeket teremtettek, mi az, mi utánuk e világon nyomként maradt. Ebből kiindulva pedig logikus a folytatás, tehát az én közösségben betöltött szerepének meghatározása, a valahová való tartozásról szóló hitvallás. Továbbéltetni, továbbadni valamit. Értékrend. Vagy értékrendetlenség? Mi a meghatározó ma? Kinek magasabb egy sor téglával a háza? Milyen autóval gurul éppen? Mennyi a havi bevétel? Hol volt tavaly meg azelőtt nyaralni, és tartott-e a kirándulás után kerti partit, ahol kivetítette a félpucér tengerparti lányokat meg köztük bájait vesztő nejét? Milyen meghatározó pozícióban van, és hol? Mit tud és mennyiért tud ott valamit elintézni? Válság van. Gyerek meg nincs. Mert a kutyát, autót, nyaralót lehet cseréim, a gyereket nem. Anyagba való süllyedés. Az istennel való beszélgetés hová lett? Elég elmenni misére, istentiszteletre, megvallani én nagy bűnöm, aztán jó az úgy tovább, ahogy volt, ahogy ment?! Kiürülnek az iskolák, nem vesznek könyvet, nem vesznek festményt, nő a kertitörpe-farm, bugyog a giccsszökőkút, mindegy milyen, csak drága legyen, lehetőleg a szomszédénál drágább. Önazonosságtudat- vesztés a fenyegető diagnózis. Kicsavarni a tollat azoknak a kezéből, akik nem alulról, sűrű nyelvmozdulatokkal küzdik fel magukat, hanem szemből és arcot, jellemet vállalva a súlypontkilengésekre mutatnak rá? Előbb-utóbb erre is sor kerülhet Válságban a vidék, ledurvultak a viszonyok, elkoptak az igaz gesztusok. Sok helyen. Ahol még tartja magát néhány elszánt, oda jó elmenni. Ott béke van, de azt is tudják, múlandóság minden, csak az érzés, csak a tudás örökkévaló, mert azt kaptuk valakitől. De mi lesz, ha visszaélünk vele?