Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)

2005-05-13 / 110 szám, péntek

ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 13. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EVENIMENTULZILEI A bánsági árvíz és a Ma­gyarország által ingyen fela­jánlott szivattyúk ürügyén a román sajtó által mestersége­sen gerjesztett magyarellenes hisztéria piszkos érdekeket hozott felszínre Romániában - írta a román olvasók köré­ben nagy népszerűségnek ör­vendő lap. A Miként űztünk csúfot szivattyúk ürügyén ren­des szomszédainkból című ve­zércikkében a lap ezt írta: „Az árvíz alá került bánsági fal­vakban lecsapoló szivattyúi­kat felszerelő magyar munká­sokat súlyos sérelem érte. A véget érni nem akaró özönvíz által tönkretett románok se­gítségére siető magyarokra uj­jal mutogattak. Szép kis ro­mán vendégszeretet!” Gašparovič és a dekrétumok: az elnök gondos szeretettel vigyáz ránk, s óva int a múlt boncolgatásától Piszkos pelenka és kollektív bűn Nevetve teszik elém az Új Szó május 5-i számát, ol­vassam, miket nyilatkozott az államfő a Beneš-dekré- tumokról. AICH PÉTER Tényleg jókat mondott, igaz, egy államfőtől higgadtabb meg­nyilvánulást vár el az ember, nem ilyen izgága-hisztérikusat, na de nem meglepő ez, tudjuk, honnan fúj a szél. Nevetek és legyintek: várható-e más? A dekrétumok (minket közvetle­nül érintő része) vörös posztó. Eb­ben az országban automatikusan begurulnak, amint erről szó esik. Olyan ez, mint amikor megszólal a rossz lelkiismeret, s tűzzel-vassal támadunk neki, hogy elhallgattas­suk, nehogy még kiderüljön, rossz fát tettünk a tűzre. És hát a tá­madás a legjobb védelem, mert azért már kiderült, a rossz fa tűzre rakása, csak akit érint, nem vallja be. Vagyis nem meglepő ez. Aki pe­dig megnyitja ezt a kérdést, tud­hatná, be nem gyógyult sebben vájkál. Kellemetlen. Inkább ne bi­rizgáljuk, végül Csehszlovákia megnyerte a II. világháborút. Csa­kúgy, mint az osztrákok. Ők is so­káig a lerohant, megszállott, üldö­zött nemzet pozíciójában tetsze­legtek; nem emlékeztek, milyen lelkesen üdvözölték a barna diktá­tort, s milyen tevőlegesen vettek részt halált hozó kalandozásában. Persze voltak ott is ellenállók, Szlovákiában is akadtak ilyenek, mi több, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki ellenálló volt. Azt nyilatkozta tehát az ál­lamfő, az inkriminált dekrétumok a múltat jelentik. Értsd: söpörjük a szőnyeg alá. A kérdés csupán az, hogyan lehet így a múltat földol­gozni. A dekrétumok a németek és a magyarok ellen irányultak. Szlovákia mai német és magyar lakosságának zöme akkor még nem élt. Következésképp nem is kell tőlük bocsánatot kérni, hi­szen nem érintettek az ügyben - mármint az államfő logi­kája szerint, aki nyilván nem veszi észre, mennyire élő múlt ez, minden kö­vetkezményével máig hat, elsősorban a közfelfogás­ban, arról nem is beszél­ve, mennyire éltetik ezt a szemléletet a szocialista interna­cionalizmuson' nevelkedett, ma pedig az európaiságot hangoztató politikusok. Azt is megtudtam az államfő nyilatkozatából, hogy a II. világháború kimenetele vilá­gossá tette, mit kell tenni a fasiz­mus csatlósaival. S mivel a dekré­tumokról van szó, ebből az is vilá­gos, igazságos volt a németeket és magyarokat kollektív bűnnel súj­tani, ezt a holokauszthoz hasonlí­tani - micsoda túlzás, hiszen nem gázosítottak el senkit, „csak” meg­alázták, kikergették, marhavago­nokban áttelepítették, minde­nüktől megfosztották, iskoláikat és templomaikat bezárták. Az igazságtételért tehát miért volna szükséges bocsánatot kérni? De­hogy Tiso és társai, hanem a né­metek és - főleg - a magyarok, mivel németek Szlovákiában már alig vannak, és Magyarország nincs abban a gazdasági helyzet­ben, mint Németország. Mon­dom: nem meglepő mindez. Annak idején volt egy vicc a mo­dern kor csodájáról, hogy az NSZK-ban él az összes fasiszta, az NDK-ban pedig az összes antifa­siszta. Nálunk is így osztották el (utólagosan) a szerepeket: kizáró­lag a németek és magyarok voltak a fasiszták, a szlovákok a felkelés­ben harcoltak. Én ugyan nem hi­szem, hogy az embertelenségnek nemzetisége volna, ám úgy látszik, rosszul hiszem. Mert mire jó a tör­ténelem, ha nem arra, hogy saját racionális szájunk íze szerint de­formáljuk? Ki tehet akkor róla, hogy a történelmi ismeretek némi­leg hiányosak és szelektáltak? Bár a szlovák államfő tudhatná, hogy a bécsi döntést a Szlovák Állam kér­te, s hogy az egész lényegében Hit­ler cselszövése volt. Ha valamin meglepődni lehetne, úgy azon, hogy ennek még ma is bedőlnek, de ha jól meggondoljuk, ez sem meglepő. Mint ahogy az sem, ho­gyan lehet annyira azonosulni Be- nešsel, aki - cseh létére - a szlová­kok csehszlovákiabeli (vélt vagy valós - de ez egy más téma) elnyo­másának nem lényegtelen részese volt. Ha előnyös a szőnyeg alá söp­rés ügyében, miért ne. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért az államfő, miu­tán fölismerte, hogy a dekrétumok megnyitása ma rosszabb a magya­rok, mint a szlovákok számára, annyi gondos szeretettel vigyáz rám, s óva int a múlt boncolgatá­sától. Még kiderülne, hogy a Be- neš-dekrétumok értelmében há­borús bűnös létemre annak idején nem büntettek meg eléggé, s utó­lag kéne tenni valamit ez ügyben. Igaz, hogy esetemben a pelenka bepiszkítását kéne fasiszta tettnek minősíteni, na de miért csodálkoz­nék én ezen egy országban, ahol kollektív bűn ugyan van, kollektív jog viszont (állítólag) nem. Ter­mészetes dolgokon ne csodálkoz­zon az ember. Nem is kell tőlük bocsá­natot kérni, hiszen nem közvetlenül érintettek. Borítékolni lehetett, hogy Fico előjön populista szólamaival, de a szakma tutyimutyi hozzáállása is érthetetlen Négy évet utaztunk vissza a politikai időskálán KESZEGH BÉLA A koalíciós huzavona láttán az az érzésem, mintha már láttam volna ilyet: elég, ha négy évet uta­zunk vissza a politikai időskálán. Akkor a közigazgatási törvényen szerettek volna változtatni az ak­kori kormánypártok (és alpárija­ik), de az eredményességi mutató hasonló volt, mint most a felsőok­tatási reform esetében. Akkor is nyilvánvaló volt, az 1996-ban át- passzírozott mečiari területi fel­osztás nem megfelelő, ennek el­lenére nem sikerült megváltoztat­ni a korábban elfogadott elfuse­rált felosztást, amelyet azóta min­denki tabuként kezel. Persze mondhatjuk, az MKP területi el­képzeléseit tömbben elutasító szlovákság magatartása nem volt meglepő, ám nem szabad elfelej­tenünk, a reformkommunisták is blokkolták a dolgot. Ezzel a kala­majkával valószínűleg néhány derűs percet szereztek Mečiar- nak, aki jól mulathatott a tehetet­len kormánypártokon. Azok pe­dig akkor is feláldozták a szakma­iságot a belviszályok oltárán. Va­lódi reformok helyett a pártok kö­zötti kakaskodásokat követhettük figyelemmel: az újságírók, szak­értők a közigazgatási reform le- csontozása helyett heteken ke­resztül azt tárgyalták, ki fog (vagy nem fog) kilépni a kormányból. Szóval, négy évvel később talán csak a törvény és a szereplők nevét kell megváltoztatnunk, s hasonló fordulatokkal tarkított sztorinak le­hetünk a tanúi. Van egy nem jól működő felsőoktatásunk, de végre merte valaki vállalni az átfogó re­formot. Előre borítékolni lehetett, hogy Fico előjön populista szóla­maival, de a szakma tutyimutyi hozzáállása is érthetetlen. A Fico és társai által bedobott „tandíj-cson­ton” mindenki jó elrágódik (persze ki szeret fizetni?), ugyanakkor aki részleteiben is ismeri a törvényt, az tudja, indokolt lépésről van szó. A vita nem a törvény részleteiről szól, hanem egy teljesen más mederben zajlik. A pártok persze igyekeztek a diákokat is megszervezni és tünte­tésre biztatni, hogy kikaparják ne­kik a gesztenyét, és megfelelő cir­kuszt csináljanak a reform köré. Ezért olvastam nagy örömmel az Új Szó hasábjain a magyar diákság képviseletében Tokár Géza írását („Megérett” a miniszter? 2005. május 10.), aki a hatásvadász ele­meket mellőzve józanul próbálta megközelíteni a törvény lényegét és fontosságát. Ez a bravúr, sajnos, a kormá­nyon belül nem sikerült, és a vita már mindenről szól, csak nem a felsőoktatásról. Persze a két vitá­zó párt már régóta cibálja egymás haját, ezért nevetséges, amikor egy érettségi körüli szerencsétlen bakit az egekig duzzasztunk. A két párt vitája nem a tör­vényről szól, ezt mi sem bizonyít­hatja jobban, mint az, hogy a libe­rális politikai elképzelésbe na­gyon is beleillik ez a törvénycso­mag. Persze Rusko és a liberaliz­mus viszonyát is elég nehéz lenne feltérképezni, ugyanakkor ne fe­ledkezzünk meg arról sem, hogy nincs olyan ország a világon, ahol elégedetten dőlhet hátra az okta­tási miniszter. tr r * A szerző a Selye Janos Egye­temi Központ tanára KOMMENTÁR Ha Frone, legyen harc KOCUR LÁSZLÓ Sem Európában, sem azon kívül nincsenek pontosan lefekte­tett szabályai annak, hogy egy miniszternek mikor kell feláll­nia bársonyszékéből. Durva szakmai hibák miatt egyér­telműen, ám számos példa igazolja, hogy olykor egy-egy faux pas is elég ahhoz, hogy egy tárcavezető lemondjon. Hervé Gaymard francia gazdasági miniszternek azért kellett távoznia, mert drágán bérelt lakást. Míg csomagolt, fel sem merült a kérdés, hogy úgy egyébként jó gazdasági miniszter-e. Svend Aage Jensby dán védelmi miniszter azért távozott posztjáról, mert a koppenhágai katonai hírszerzés értesülései az iraki tömegpusztító fegyverekről hibásnak bizonyultak. Pe­dig ő maga egyetlen iraki fegyverraktárba sem hatolt be az éj leple alatt, hogy meglesse, mi is van ott. Tavaly az iskolaév kezdetén mondott le Ljiljana Csolics szerb oktatási miniszter, miután egy lapinterjúban megkérdőjelezte az evolúció oktatásának szükségességét. Mi a saját aktuális „mondjon le - ne mondjon le” kötélhúzá­sunkon már túl vagyunk. Tisztességesebb lett volna, ha Martin Frone oktatási miniszter az érettségibotrány miatt önként tá­vozik. Ugyan nem ő csomagolta a hibás tételsorokat, de hát Vlagyimir Skidcsenko egykori ukrán védelmi miniszter sem ült ott annak a SZU-27-es vadászgépnek a pilótafülkéjében, amely egy légi bemutatón a nézők közé csapódva megölt 83 embert, mégis lemondott, morális felelősségére hivatkozva. A Fronc-történet már réges-rég nem az érettségiről vagy a felsőoktatás reformjáról szól, még csak nem is az - egyébként természetes és történelmileg kibékíthetetlen - esetünkben csak ideológiainak álcázott ellentétről a liberálisok és a keresz­ténydemokraták, kormány és ellenzék között. Úgy tűnik, az el­lenzékiek és a kormány leggyengébb láncszemének számító li­berálisok is már a következő parlamenti választásokra készül­ve nyúltak a témához. A parlamenti ülést megelőző nyilatko­zatháború, valamint a törvényhozásban elhangzott érvek jó része legalábbis efelé mutatott. A miniszter pártján kívül egye­dül az MKP jelentette ki kategorikusan, hogy az oktatási refor­mot be kell fejezni, a többiek sumákoltak. Az elhangzott hoz­zászólásokból nem éppen az őszinte jobbító szándék és a prob­léma megoldására való törekvés volt kivehető. Mintha a kö­zelgő kampány bűvöletében a honatyák megfeledkeznének a lényegről. Vagy csak az a lényeg, hogy legközelebb is a parla­mentben legyenek? JEGYZET Életünk védelme PÉTERFI SZONYA Az európai államokban a né­pesség elöregedése miatt fél­reverik a harangokat: 2000- ben a lakosság 20 százaléka volt hatvan éven felüli, 2050- ben ez az arány 30 százalékra növekszik. Szakértők arra kö­vetkeztetnek, hogy az idősko­rúak ellátására fordított összeg megnégyszereződik, ugyanis sok súlyos kór kor­függő. Nem csupán a szív-, ha­nem a daganatos betegségek is. „Fel kell készülni arra - hangsúlyozta a közép-európai újságíróknak tartott prágai konferencián Walter van Kui- jen, a Philips Medical Systems vezérigazgató-helyettese -, hogy a korosodás miatt nem lesz elég egészségügyi dolgo­zó a betegek gondozására, szakszerű ápolására sem. Ezért van szükség olyan tech­nológiák kifejlesztésére, ame­lyek nemcsak a diagnózis gyors felállítását segítik, ha­nem otthoni környezetben fel­ügyelik is a beteget. Bár utópi­ának tűnhet, a Philips cég 33 társszervezettel együtt - a MyHeart tervezet keretében - foglalkozik olyan intelligens elektronikus jelzőrendszer ki- fejlesztésével, amely lehetővé teszi a lakásában tartózkodó beteg egészségi állapotának ellenőrzését, és szükség esetén riasztják az orvost is. A Philips annak tudatában, hogy az in­farktusok 80 százaléka otthon következik be, valamint a szív leállását követően a beteg túl­élési esélye percenként tíz szá­zalékkal csökken, a szívbete­gek életének megmentésére házi defibrillátort fejlesztett ki. Az okos műszer nemcsak pontos utasítást ad a segítsé­get nyújtónak, hanem figyel­mezteti a mentők riasztásának szükségére is.” Szinte tátott szájjal hallgattuk a beszámolókat, s óhatatlanul összevetettük a jóléti álla­mokban és a Szlovákiában élő betegek esélyeit. Tájainkon ugyanis még sokáig csak ál­modhatunk az ilyen életmen­tésről. Hiába ígéri az illetékes tárca, hogy a rászorulóhoz 15 percen belül megérkezik a ro­hamkocsi, ha jelenleg nem­csak mentőautóból van kevés, hanem szakképzett mentőor­vosból is. Nem arra gondo­lunk, hogy a minisztérium jó­voltából a veszélyeztetett szívbetegek rendelkezésére állna a jelenleg 1-2 ezer euró­ba kerülő defibrillátor, de se­gítene, ha egy-egy eldugott orvosi rendelő felszerelésé­hez tartozna. A ruházatba épített szenzoros betegfel­ügyelet kísérlet csupán, de életképesnek kell lennie, ha az Európai Bizottság 33 millió euróval támogatja. Vannak országok, ahol tuda­tosítják, az élet érték, tehát védeni kell. Akár műszerekkel is. Kiszámították ugyanis: a gyógyszerek az egészségügyi összkiadások 13 százalékát, a korszerű műszerek viszont csupán hét százalékát teszik ki. Nem ártana, ha az illetéke­sek figyelembe vennék ezeket a mutatókat. Vagy Szlovákiá­ban nem érték az élet?! (Szalay Zoltán rajza)- Beteg a koalíció. Véletlenül nem hozzád tartozik az egészségügy?

Next

/
Thumbnails
Contents