Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-11 / 108 szám, szerda
2005. május 11., szerda 2. évfolyam 19. szám MOZIMUSTRA Grigorij Csuhraj sokat vetített alkotása, a Ballada a katonáról (Képarchívum) Orosz filmhetet tartottak a pozsonyi Tatra moziban Balladák a világégésről JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Megszaporodtak a viták arról, hogy mikor is ért véget a második világháború, s ennél is nagyobb vitákat vált ki, hogy felszabadulturik- e akkoriban, vagy egy újabb megszállás vette kezdetét. Fecseg a felszín, hallgat a mély. A hetvenesnyolcvanas években számtalan szovjet filmet láthattunk, sematikus öbh'téssel, a kilencvenes években pedig jöttek az amerikai sémák, mint a Ryan közlegény megmentése, nem beszélve a holokausztot feldolgozó filmek egész soráról, olyan kultuszfilmekkel, mint a Schindler listája, A zongorista vagy legutóbb a Kertész Imre regényéből készült Sorstalanság. Bár nálam az első helyen még mindig Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadása című filmje van Zenthe Ferenc és Temessy Hédi kongeniális játékával. A napokban orosz filmhetet tartottak a pozsonyi Tatra moziban, ahol'tíz második világháborús tematikájú filmet mutattak be. Volt köztük néhány igazi klasszikus is, s láthattuk a legutóbbi évek már más szemszögből készült, a hősiesség pózát ledobó, néha iróniába hajló darabjait is, mint a Mostohatestvérem, Frankenstein című Valerij Todorovszkij-opust, amely 2004-ben készült. Valaha évente láthattuk a magyar és a csehszlovák tévécsatornák valamelyikén a Szállnak a darvakat, a Ballada a katonárólt, az Iván gyermekkorát, a Csendesek a hajnalokat vagy az utolsó szovjet korszakban készült háborús alkotást, Elem Klimov monumentális freskóját, a Jöjj és lásd- ot, amelyet 1985-ben álmodott filmvászonra. Szovjet propaganda ide vagy oda, ezek a filmek komoly értéket képviseltek. Az 1957-ben készült Szállnak a darvak és annak főszereplője, Tatjana Szamojlova játéka nemzedékek meghatározó élménye - 1958-ban Arany Pálmát kapott Cannes-ban. 1959-ben készült a Ballada a katonáról, amely ifjúsági díjat kapott Cannes-ban, s a német tank elől lejtmenetben menekülő katona képe bejárta a világot. Ebben az évben készült Mihaü Solohov elbeszéléséből az Emberi sors Szergej Bondarcsuk rendezésében: a németországi fogságból hazatérő, mindenkijét elvesztő Andrej # Szokolov összetalálkozik egy árvagyerekkel, s a fiává fogadja. Hamis pátoszok nélkül, szívbemarkolóan szól. Andrej Tarkovszkij 1962-es, első filmje volt az Iván gyerekkora, amelyet Bogomolov kisregényéből készített - Velencében Arany Oroszlán díjat kapott. Életem egyik első nagy filmélménye volt az 1972-ben készült Csendesek a hajnalok, amelyet Borisz Vasziljev színdarabjából forgatott Sztanyiszlav Rosztockij. Még a háború teremtette különleges helyzetek között is rendkívüli az, hogy hat fiatal katonalány egy őrmester vezetésével győzedelmeskedjen tizenhat különlegesen kiképzett német katona felett. Az író nem emberfeletti hősöket ábrázol, hanem gyermekkorukból alig kinőtt lányokat. Még a csizmát sem tudják rendesen felhúzni, a puska úgy áll a kezükben, mint a főzőkanál, és sírnak, ha ölniük kell. Nem „született” és nem „tanult” katonák. Bevetésre kell indulniuk. Megütközni a németekkel, mocsáron, erdőn, bizonytalanságon kell keresztülverekedniük magukat, előre nem látható helyzetekbe kerülnek. Mégis hősök, mert megértik, „miért kell tizenkilenc évesen meghalni”. Az epikus történet drámai példázattá és tragikus rekviemmé emeli a fiatal lányok erőszakkal félbeszakított élettörténetét. Két éve a Békés Megyei Jókai Színház is bemutatta a drámát. „És Nátánael így szólt neki: Ná- záretből támadhat-e valami jó? Fü- löp így válaszolt neki: Jöjj és lásd meg! (János 1,46)” - 628 belorusz falut égettek fel mindenestül a náci hordák 1943-ban. Egy alig kamasz fiatalember szemével látjuk a világot Elem Klimov Jöjj és lásd című mozgóképében. Ez az a film, amelyet nem lehet pattogtatott kukorica ropogtatása mellett végignézni. Meglepődtem, hogy a Tatra moziban szinte telt házzal vetítették, s zömével fiatalok nézték a filmet. A közszolgálati tévék már nem szentelnek ennyi figyelmet annak a ténynek, hogy hatvan éve ért véget a világtörténelem legpusztítóbb háborúja. Pedig ezen filmek bármelyike alkalmas volna arra, hogy legalább egy-két órára magunkba szálljunk, s figyelmeztessük önmagunkat: az, ami akkor történt, bárhol, bármikor megismétlődhet. Szovjet propaganda ide vagy oda, e filmek komoly értéket képviseltek. Neo és a sátáni dohányzás-ellenes kampány Francis Lawrence Constantine - A démonvadász című mozijában Szerethetően emberi lélekmentő Ha a jövőben valaki megírja a Nagy Film-Krónikát, valószínűleg a huszonegyedik század elejét a Nagy Képregény-Film- revitel Kora című fejezetben találjuk majd. Szinte havonta találkozunk egy- egy adaptációval, és bennünket ez a hullám csak részben ér el: a kizárólag Amerikában népszerű képregények megfilmesítései közül csak a nagyobb szabású produkciók jutnak el Európába. ZSELINSKY MIROSLAV Ebbe a kategóriába tartozik Francis Lawrence Constantine - A démonvadász című mozija. Lawrence eddig leginkább mint vide- oklip-rendező tevékenykedett, a Constantine az első nagyjáték- filmje. A téma nagyon népszerű, mondhatni tuti recept: vegyünk egy kis katolikus feelinget, marha nagy templomokkal, sok feszülettel, ismételjük el tízpercenként a miatyánkot latinul - ez Amerikában már magában elég misztikus -, fűszerezzük meg egy kis borzongással, és adjunk hozzá egy főszereplőt, aki nagyon komoly arccal el tudja mondani, hogy „A Pokol Bibliájában 21 passzus van a Korintusiaknak írt levélben”. A képregény-szubkultúrákban már lejárt lemeznek számít az az alapállás, miszerint a Menny és a Pokol egy különös - kevés szabállyal kontrollált - partit játszik egymással, melynek tétje az emberi lélek, eszköze pedig a szabad akarat. Ebben a játszmában nemcsak, hogy lehet csalni, de kötelező. Nincs jó és rossz oldal; érdekek vannak, amiket ki lehet használni saját céljaink elérésére, és könnyen előfordulhat, hogy jobb üzletet lehet kötni a Sátánnal, mint Istennel. Filmen ritkábban találkozunk ezzel a kétségkívül merész és rengeteg izgalmas szituációt rejtő megközelítéssel. John Constantine (Keanu Reeves) egy misztikus magán- nyomozó, egy démoni detektív, aki gyermekkori öngyilkossági kísérlete miatt elkárhozott lelkét ipari szintű démonűzéssel szeretné megmenteni. A mennyei hatalmak ezt a jó katolikushoz illő foglalkozást nem számítják be az üdvözülésbe, hősünk pedig már volt a pokolban, és nagyon nem szeretne oda visszakerülni. Hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerűf?), Johnnak - lévén láncdohányos - előrehaladott tüdőrákja van, ami igencsak lerövidíti a lélekmentésre megadatott időt. Összehozza őt a sors (sic!) a halott ikertestvére után nyomozó Angela Dodsonnal, aki szintén médium, és katolikus. Együtt veszik fel a fenti és a lenti hatalmakkal a harcot. A gyakran feltűnő bibliai karakterek bár színészi remeklésekre adhattak volna alkalmat, az egyetlen kiemelkedő teljesítmény Peter Stormare-é, akinek Lucifer-alakítása legalább olyan meghökkentő, mint Alanis Morisette Istenként Kevin Smith Dogmájában. A karakterformálásban erős Keanu Reeves a - karakterformálásban gyenge - Mátrix-trilógia utáni első filmjében megmutatja, hogyan kell egy kétórás filmben minimális mimika nélkül főszerepelni, meg azt is, hogy mennyire jól mutat kezében egy arany színű, kereszt formájú, dobtáras démonölő-gép- pisztollyal. Ennél többet nem. A transzcendentálisán túlfűtött férfiból és a szkeptikus nőből álló - az X-akták óta közhelyes - nyomozópáros között természetesen kialakul valamiféle vonzalom, amit egy-két csókkal jelez a rendező, de a nők-bálvá- nya Keanu és a gyönyörű Rachel Weisz között semmiféle nemi indíttatású feszültség nem fedezA forgatókönyv elnagyoltságát ellensúlyozni tudja a látvány. Démonűzés közben Constantine (Keanu Reeves) és foglya kortárs film noir született, a hideg acélos és a sárgás-barnás- vöröses tónusok ügyes kombinálásával; a Mátrix, a Dark City, a klasszikus film noir-ok és Terry Gilliam hatásai egyértelműen felfedezhetőek. Nagy általánosságban élmondható, hogy az izgalmas alaphelyzetből Francis Lawrence rendező messze nem a maximumot hozta ki. A film pátoszát helyenként némi cinizmussal próbálja ellensúlyozni (vagy épp fordítva?), de a tőmondatokból álló párbeszédektől eléggé lapos lesz a történet. Dühítő, amikor nagy költségvetésű filmeket úgy fejeznek be, hogy szinte egyértelművé teszik, hogy a film folytatása kizárólag a meredeken ívelő profitráta függvénye. A Constantine vége is ilyen: ha jók lesztek, és sok mozijegyet vesztek, akkor jövőre újra láthatjátok Keanut két órán keresztül dohányozni. A film egyik legnagyobb erénye, hogy a kényes téma ellenére nem csúszik át egyfajta olcsó ke- resztény-ellenességbe (mint pl. a hasonló Stigmata), igaz, nem sikerül a felemelő, világmegváltó mondanivaló és a szórakoztató megfogalmazás közötti összhangot sem eltalálni (mint pl. Az ördög ügyvédje). A Garth Ennis képregényéből adaptált démonvadász figura (eredetiben Stingről mintázta a szerző) azonban szerethetően emberi, és a produkció látványvilága is lenyűgöző. Nem utolsó szempont az sem, hogy a film a képregény ismerete nélkül is élvezhető. hető fel a filmvásznon. A forgatókönyv elnagyoltságát még ellensúlyozni tudja az elképesztő látvány, a dialógusok azonban olyanok, mintha egy B kategóriás horrorokon szocializálódott hatéves írta volna őket. Hál’ istennek a Constantine-ban sokat nem beszélnek, Francis Lawrence a film vizuális hatásaival próbálja learatni a babérokat, amihez nagyszerű segítők Philippe Rousselot operatőr (Interjú a vámpírral, Veszedelmes viszonyok) és Naomi Shohan látvány- tervező (Amerikai szépség). Látvány tekintetében egy remek (Fotók: Continental-film)
