Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-30 / 99. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 30. Szombati vendég 9 Hámori Gabriella: „ Nagyon érzékeny vagyok, de nagyon nagy a tűréshatárom. A fájdalomküszöböm is elég nagy, lelkileg sokat kibírok...” Már kilépett a Terézanyutól kapott bűvös körből Terézanyu megállítva! A Bergendy Péterrel forga­tott film, öt hónappal a be­mutató után, már a múlt Hámori Gabriella életé­ben. A jelen: Nyina A si­rályban, Polly A filléres operában és Yvonne bur­gundi hercegnő. Vagyis a színház. SZABÓ G. LÁSZLÓ Már nem is akar mindenáron fil­mezni. A forgatókönyveket is más szemmel olvassa, mint akár tavaly. Nagyobbak lettek az elvárásai. Olyan emebrekkel szeretne együtt dolgozni, akikkel százszázalékos élmény lenne a munka. És olyan filmekben, amelyekben adott a le­hetőség a színészi kiteljesedésre. Tehát film helyett most jó ideig színház? Forgattam nemrég egy remek té­véfilmet is. Török Ferenc rendezte Csodálatos vadállatok címen. Eszenyi Enikő játszotta az anyá­mat, Vajdai Vili a férjemet, Nagy Ervin a szerelmemet. Nagyon jó ízű munka volt. Ferivel persze már a Szezonban is együtt dolgoztunk, ő tudja, hogy nagyon sok oldalam vár még kiaknázásra. A dolgok azonban most úgy alakultak, hogy a színházban kapok izgalmasabb feladatokat. Kiderült ugyanis, hogy nem csak naiva vagyok. Egyszerre haladok a clown felé, vagy szeret­nék az lenni, ez az álmom, s köz­ben drámai mélységű feladatokat is kapok. így aztán nincs igényem arra, hogy forgassak. Ha netán évekig nem kapok filmszerepet, ak­kor sem fogok belehalni. Biztosan nem lesz jó érzés, de túlélem. Nyinát és Pollyt a Mácsai Pál vezette Örkény Színházban játssza, Yvonne-t, vendégként, Kecskeméten. Ez utóbbihoz hány sminkesre van szüksége? Yvonne ugyanis a világiroda­lom egyik legcsúnyább nőalak­ja. Nincs szükségem segítségre. Én csinálom a maszkot egyedül. Nem akartam sem műfogat, sem műfü­let, de még tömést sem. Az alka­tom sok mindenre lehetőséget ad. Ha akarom, ilyen, ha akarom, olyan. Remekül tudom használni. Lealapozom a szám, „összenö­vesztem” a szemöldököm, a sze­mem alá festek egy kis karikát, a többit pedig mozgással és hang­gal oldom meg. Nagyon örülök, hogy egy kifejezetten elviselhetet­len, utálatos teremtést játszhatok, hogy most, először nem azért kell dolgoznom, hogy szeressenek, hanem, hogy igazán undorodja­nak tőlem. Nagyon furán műkö­dik ez. Miközben azon igyekszem, hogy irtózatot váltsak ki az embe­rekből, annyi szeretet volt ben­nem a próbafolyamat alatt, hogy a szívem telejsen kiteljesedett. Brecht írja valahol, hogy „nem lé­tezik szeretet érdek nélkül”. Yvonne megértést akar. Hat mon­datában nagyon komoly bölcses­ség van, de mivel ő is gyarló lény, nem úgy viseli a bölcsességet, mint egy Isten, hanem visszaél ve­le. Zsarnok és gonosz. Egy évadon belül három ek­kora szerep! Boldog lehet. És a következő évadom is jól kez­dődik. Az Üvegcipő Irmáját ját­szom majd az Örkény Színházban. Gálffi László lesz a Sipos. Az „édes­mérges”. A sirályban ő játssza Dorn doktort. De ott nem nagyon futunk ösz- sze. Egyszer átnyújtok neki egy ki­sebb virágcsokrot, ez az összes ko- kettálásunk. Dosztojevszkij Fehér éjsza­kák című darabjában viszont ő rendezte a Tháliában. Annak köszönhetem, hogy az Örkény Színház tagja vagyok. Mácsai Pál, a társulat igazgatója ugyanis eljött megnézni egy össz- próbát, Gálffi László megmutatta neki, hogy meddig jutottunk, és mind a ketten azt mondták, hogyjó lenne velem dolgozni. Laci tapasz­talati úton gondolta, Pali meg vala- hányadik érzésére alapozva. Beke­rültem hát egy társulatba, ahol na­gyon jól érzem magam. Ha nem volna ott Laci, hiányozna egy ked­ves „hozzátartozóm”. Üres lenne nélküle a ház. Számomra ugyanis központi ember. Voltak és vannak nagyon jó beszélgetéseink. Ő visz- szahúzódó ember, de nagyon tud szeretni. Folyamatosan érzem a bi­zalmát, ő meg tudja, hogy mennyi­re csodálom. Neki persze nem is ez a csodálat kell, hanem a bizalom, amelyet mindenkitől megkap. Olyan ember, aki nemcsak a szín­padon, hanem a magánéletben is jó. Egy virtuóz színész, aki fantasz­tikus teremtés. Nem voltak félelmei az Állít­sátok meg Terézanyut! hatal­mas reklámkampánya után, hogy a filmbeli Kéki Katának köszönhetően esetleg rövid idő­re kátyúba fullad a színpadi szekere? Egy ilyen film után, amely maga nemében bűbájos alkotás, elkerül­hetetlen, hogy egyszer csak beazo­nosítanak valakivel. Biztos, hogy aki ezek után velem dolgozik, többszöri megfontolás után osztja rám a szerepet. Engem ez egyálta­lán nem zavar. Tehát nem félek. Örülök, hogy megcsináltam ezt a filmet, de egy vaskosabb, kemé­nyebb munkáért természetesen még jobban vállalom a felelőssé­get. Pár hónappal ezelőtt azon­ban, ha megkérdezték tőlem, hogy film vagy színház, gondolko­dás nélkül azt feleltem, hogy film, hiszen ott minden látszik. Mosta­nában viszont annyira nem látok jó magyar filmet. Nagyszerű elő­adásokat viszont annál többet! Megnéztem például Franz Kafka művét, A pert, amelyet Bodó Vik­tor rendezett a Katona József Színház Kamrájában Ledarálnak, eltűntem címmel. Egészen elvará­zsolt. Az ilyen előadás mindig fel­csigáz. Filmben még nem találtam ilyen értéket. Nem is siettetem az újabb filmszerepet. Egyszer csak jön, rám talál. Terézanyuként, vagyis Kéki Kata szerepében az egyedülálló nő minden kínját-baját megél­hette. Magánemberként egé­szen más helyzetben van. Mellettem, szerencsére mindig áll valaki. De én olyan vagyok, hogy a párom oldalán is megtalálom azo­kat az intervallumokat, amelyek csak az enyéim. Harcolnom sem kell érte. Az elmúlt hónapokban például, amikor az Yvonne-t pró­báltam Kecskeméten, sokat nem voltam otthon. Mostanában pedig sokat szöszmötölök a boltokban, a tavaszi divat feltérképezése címén, és sétálgatok, bolyongok, a másfél hónapos kecskeméti „bezárkózás” után, amikor csak a színház és a szí­nészház közötti utat ismertem, jól­esik a szabadság. A Terézanyu be­mutatója idején nagyon feszes volt az életem. Újságírók hada ostro­molt, betegségeket hordoztam ki lábon, Pollyra készültem a színház­ban, keveset aludtam, aztán el­mentem Kecskemétre, mert jött ez a nagy kihívás, Gombrowicz darab­ja. Nem is érdekelt, hogy nem itt van, Budapesten, és kevesebben látják. Jó volt elmélyülni benne. Sosem részleteiben nézem az éva­dot, az életemet, hiszen már tu­dom: mindig minden összefügg. Ez nagyon fontos tétel. Állandóan egyensúlyozok. A nagyon zajos időszakokat is úgy akarom megél­ni, hogy kiszűrjem belőlük az él­ményt, amely nyugalmat ad. Kerü­löm az álságos dolgokat, amelyek nem vezetnek sehova. Tüdőm, hogy mindenkinek ez a célja, csak nem mindig sikerül. Tavaly például nagyon dühös voltam, mert olyan színházban játszottam, ahol nem tudtam boldog lenni. A Radnótiban. Pedig csak az volt a gondom, hogy nem felelt meg az alkatom­nak. Most vagyok olyan helyen, olyan emberek között, ahol aláza­tos tudok lenni, még akkor is, ha bi­zonyos hibák borzasztóan fájnak, és megoldhatatlannak tűnnek. Az alázatot is mindig olyan magasztos dolognak hittem. Ma már tudom: az is a gyakorlat szintjén működik. A Terézanyunak pedig bizonyára azért kellett megtörténnie, hogy becsülni tudjam azt, ami most van körülöttem. Hogy tekintélyes em­berekkel dolgozom kiváló dara­bokban. Ugyanakkor vannak hi­bák, amelyeket nem lehet és nem is kell tolerálni. Ha a helyzet úgy kí­vánja, lázadni kell, asztalt borítani, széttörni mindent. Más esetekben pedig egyszerűen képtelen vagyok mérlegre tenni a hibákat, mert minden bibircsókjával együtt gyö­nyörű a végeredmény. Nem frö- csögni kell, hanem megbeszélni. Higgadtan, józanul elmondani, nem indulatosan. Indulat nélkül is lehet asztalt borítani? Olyankor nagyon nehéz kivenni a szavakból az indulatot. Ezért jó, ha okosan érvelünk. Ha őszintén szólunk a másikhoz. Felszálltam a minap egy buszra. Leültem egy lány mellé. Később derült ki szá­momra, hogy a fiúja még lent áll, és cigizik a megállóban. Észrevet­tem, ahogy összenéztek. „Na, ez most elfoglalta a helyet!” De a lány nem szólt, hogy a barátja he­lyére ültem, azaz, hogy együtt vannak. Mondtam neki, hogy ha szólt volna, nem ülök mellé. És át­adtam a helyem. Gálffi László mellett, a fiata­labb pályatársai közül kivel van hasonló jó viszonyban? Csányi Sándorra nagyon figye­lek. Színpadon nagyon sokat ját­szottunk együtt, főleg szerelmese­ket, de a Terézanyuban is partne­rek voltunk. Olyan, mintha a test­vérem volna. Mindenben megnéz­zük egymást, a feleségét és a fiát is imádom. Mondana pár nevet a külföldi arcok közül is? Már hatéves koromban szerel­mes voltam A1 Pacinóba. Ahogy el­kezdtem tanulni írni, mindenhova az ő nevét írtam. Pedig az apukám lehetett volna. Valószínűleg az iz­gatott benne, hogy nagyon jó szí­nész. Robert de Niro is ilyen. A Volt egyszer egy Amerikában milyen sokfélét csinál! Amikor ópiumot szív a végén, és éteri mosollyal be­lenéz a kamerába, az a filmtörténet egyik legszebb képsora számomra. Meg a Kevin Spacey! A jó ember az Amerikai szépségben. Vagy ahogy meghal a Közönséges bűnözőkben. Folyamatosan rajta a kamera, kö­zelről látjuk, ahogy a szeméből el­tűnik az élet. Nem álmodok róla, és nem képzelem el, hogy letépi ró­lam a melltartómat, csak egyszerű­en szeretem őt. Brad Pitt-tel hogy áll? A Kaliforniában imádtam. A Ha eljön Joe Blackben nem. A Blöffben igen. Akkor szeretem, amikor elle­ne megy a szépfiú kategóriának. Nyáron hol fog játszani? Ez lesz az első nyaram, amikor sehol. A családom nem is akarta el­hinni. Most másfajta „premierre” készülök. Augusztusban férjhez megyek. Két hónap nagy idő. Még a hetedhét országra szóló lako­dalmak sem tartanak ennyi ide­ig­Andalúziába vágyom. Péterrel, a vőlegényemmel kezdtem el utazni. Tavaly Olaszországban jártunk, ta­valyelőtt Párizsban. Mikor érzi igazán elemében magát? Nyáron vagy tavasszal? A tavasztól mindig félek, mert eddig minden rossz akkor történt velem. Mindenszentek napján szü­lettem, amikor az egész ország bú­sult. Furcsa ellentétek vannak a sorsomban, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek. Észrevet­tem és tudomásul vettem. Egy biz­tos: ahogy közeledik a november, nagy erőre kapok. Megnézett egy­szer egy darabban Cserhalmi Gyu­ri, és azt mondta, hogy „Te porce­lánacél!” Ez nagyon jólesett. Ebben tényleg van valami. Nagyon érzé­keny vagyok, de nagyon nagy a tű­réshatárom. A fájdalomküszöböm is elég nagy, lelkileg sokat kibírok. Mintha a lelkemet is hatvanfakto- ros krémmel kenné valaki. A játékhoz magas fokú érzé­kenység kell, a pályához kötél­idegek. Ráadásul olyan vagyok, mint az édesapám: munkamániás. Amikor a nővérem megtudta, hogy a nyár­ra nem vállalok szerepet, nem hitt a fülének. Főiskolás korom óta nem volt szabad nyaram. Nem történhet meg, hogy az első két hét után megelégeli a szabadságot? Nem, mert élvezni akarom a semmittevést. Pihenni szeretnék. Egyáltalán nem tartok attól, hogy nem lesz munkám. Ha nagyobb szünet következne be a szakmai életemben, akkor azonnal elkez­dek nyelvet tanulni. Ezt már eldön­töttem. Már régóta tudom: ugyan­azzal az erőbedobással főzök vagy fedezek fel magamnak egy másik kultúrát, mint ahogy a színházban dolgozom. Már nem a pályától vá­rom, hogy bebizonyítsa: a világon vagyok. Én ezt a tudatot már ma­gamban hordozom. Nagyon sokat változtam az elmúlt egy-két év alatt. Már nincsenek bennem olyan félelmek, mint korábban. Ki tudok lépni a bűvös körből. Ha egyszer el­döntőm, hogy pihenni akarok, ab­ból már nem lesz munka. Elég, ha tudom, hogy ősszel Irma leszek.

Next

/
Thumbnails
Contents