Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-30 / 99. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 30. Szombati vendég 9 Hámori Gabriella: „ Nagyon érzékeny vagyok, de nagyon nagy a tűréshatárom. A fájdalomküszöböm is elég nagy, lelkileg sokat kibírok...” Már kilépett a Terézanyutól kapott bűvös körből Terézanyu megállítva! A Bergendy Péterrel forgatott film, öt hónappal a bemutató után, már a múlt Hámori Gabriella életében. A jelen: Nyina A sirályban, Polly A filléres operában és Yvonne burgundi hercegnő. Vagyis a színház. SZABÓ G. LÁSZLÓ Már nem is akar mindenáron filmezni. A forgatókönyveket is más szemmel olvassa, mint akár tavaly. Nagyobbak lettek az elvárásai. Olyan emebrekkel szeretne együtt dolgozni, akikkel százszázalékos élmény lenne a munka. És olyan filmekben, amelyekben adott a lehetőség a színészi kiteljesedésre. Tehát film helyett most jó ideig színház? Forgattam nemrég egy remek tévéfilmet is. Török Ferenc rendezte Csodálatos vadállatok címen. Eszenyi Enikő játszotta az anyámat, Vajdai Vili a férjemet, Nagy Ervin a szerelmemet. Nagyon jó ízű munka volt. Ferivel persze már a Szezonban is együtt dolgoztunk, ő tudja, hogy nagyon sok oldalam vár még kiaknázásra. A dolgok azonban most úgy alakultak, hogy a színházban kapok izgalmasabb feladatokat. Kiderült ugyanis, hogy nem csak naiva vagyok. Egyszerre haladok a clown felé, vagy szeretnék az lenni, ez az álmom, s közben drámai mélységű feladatokat is kapok. így aztán nincs igényem arra, hogy forgassak. Ha netán évekig nem kapok filmszerepet, akkor sem fogok belehalni. Biztosan nem lesz jó érzés, de túlélem. Nyinát és Pollyt a Mácsai Pál vezette Örkény Színházban játssza, Yvonne-t, vendégként, Kecskeméten. Ez utóbbihoz hány sminkesre van szüksége? Yvonne ugyanis a világirodalom egyik legcsúnyább nőalakja. Nincs szükségem segítségre. Én csinálom a maszkot egyedül. Nem akartam sem műfogat, sem műfület, de még tömést sem. Az alkatom sok mindenre lehetőséget ad. Ha akarom, ilyen, ha akarom, olyan. Remekül tudom használni. Lealapozom a szám, „összenövesztem” a szemöldököm, a szemem alá festek egy kis karikát, a többit pedig mozgással és hanggal oldom meg. Nagyon örülök, hogy egy kifejezetten elviselhetetlen, utálatos teremtést játszhatok, hogy most, először nem azért kell dolgoznom, hogy szeressenek, hanem, hogy igazán undorodjanak tőlem. Nagyon furán működik ez. Miközben azon igyekszem, hogy irtózatot váltsak ki az emberekből, annyi szeretet volt bennem a próbafolyamat alatt, hogy a szívem telejsen kiteljesedett. Brecht írja valahol, hogy „nem létezik szeretet érdek nélkül”. Yvonne megértést akar. Hat mondatában nagyon komoly bölcsesség van, de mivel ő is gyarló lény, nem úgy viseli a bölcsességet, mint egy Isten, hanem visszaél vele. Zsarnok és gonosz. Egy évadon belül három ekkora szerep! Boldog lehet. És a következő évadom is jól kezdődik. Az Üvegcipő Irmáját játszom majd az Örkény Színházban. Gálffi László lesz a Sipos. Az „édesmérges”. A sirályban ő játssza Dorn doktort. De ott nem nagyon futunk ösz- sze. Egyszer átnyújtok neki egy kisebb virágcsokrot, ez az összes ko- kettálásunk. Dosztojevszkij Fehér éjszakák című darabjában viszont ő rendezte a Tháliában. Annak köszönhetem, hogy az Örkény Színház tagja vagyok. Mácsai Pál, a társulat igazgatója ugyanis eljött megnézni egy össz- próbát, Gálffi László megmutatta neki, hogy meddig jutottunk, és mind a ketten azt mondták, hogyjó lenne velem dolgozni. Laci tapasztalati úton gondolta, Pali meg vala- hányadik érzésére alapozva. Bekerültem hát egy társulatba, ahol nagyon jól érzem magam. Ha nem volna ott Laci, hiányozna egy kedves „hozzátartozóm”. Üres lenne nélküle a ház. Számomra ugyanis központi ember. Voltak és vannak nagyon jó beszélgetéseink. Ő visz- szahúzódó ember, de nagyon tud szeretni. Folyamatosan érzem a bizalmát, ő meg tudja, hogy mennyire csodálom. Neki persze nem is ez a csodálat kell, hanem a bizalom, amelyet mindenkitől megkap. Olyan ember, aki nemcsak a színpadon, hanem a magánéletben is jó. Egy virtuóz színész, aki fantasztikus teremtés. Nem voltak félelmei az Állítsátok meg Terézanyut! hatalmas reklámkampánya után, hogy a filmbeli Kéki Katának köszönhetően esetleg rövid időre kátyúba fullad a színpadi szekere? Egy ilyen film után, amely maga nemében bűbájos alkotás, elkerülhetetlen, hogy egyszer csak beazonosítanak valakivel. Biztos, hogy aki ezek után velem dolgozik, többszöri megfontolás után osztja rám a szerepet. Engem ez egyáltalán nem zavar. Tehát nem félek. Örülök, hogy megcsináltam ezt a filmet, de egy vaskosabb, keményebb munkáért természetesen még jobban vállalom a felelősséget. Pár hónappal ezelőtt azonban, ha megkérdezték tőlem, hogy film vagy színház, gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy film, hiszen ott minden látszik. Mostanában viszont annyira nem látok jó magyar filmet. Nagyszerű előadásokat viszont annál többet! Megnéztem például Franz Kafka művét, A pert, amelyet Bodó Viktor rendezett a Katona József Színház Kamrájában Ledarálnak, eltűntem címmel. Egészen elvarázsolt. Az ilyen előadás mindig felcsigáz. Filmben még nem találtam ilyen értéket. Nem is siettetem az újabb filmszerepet. Egyszer csak jön, rám talál. Terézanyuként, vagyis Kéki Kata szerepében az egyedülálló nő minden kínját-baját megélhette. Magánemberként egészen más helyzetben van. Mellettem, szerencsére mindig áll valaki. De én olyan vagyok, hogy a párom oldalán is megtalálom azokat az intervallumokat, amelyek csak az enyéim. Harcolnom sem kell érte. Az elmúlt hónapokban például, amikor az Yvonne-t próbáltam Kecskeméten, sokat nem voltam otthon. Mostanában pedig sokat szöszmötölök a boltokban, a tavaszi divat feltérképezése címén, és sétálgatok, bolyongok, a másfél hónapos kecskeméti „bezárkózás” után, amikor csak a színház és a színészház közötti utat ismertem, jólesik a szabadság. A Terézanyu bemutatója idején nagyon feszes volt az életem. Újságírók hada ostromolt, betegségeket hordoztam ki lábon, Pollyra készültem a színházban, keveset aludtam, aztán elmentem Kecskemétre, mert jött ez a nagy kihívás, Gombrowicz darabja. Nem is érdekelt, hogy nem itt van, Budapesten, és kevesebben látják. Jó volt elmélyülni benne. Sosem részleteiben nézem az évadot, az életemet, hiszen már tudom: mindig minden összefügg. Ez nagyon fontos tétel. Állandóan egyensúlyozok. A nagyon zajos időszakokat is úgy akarom megélni, hogy kiszűrjem belőlük az élményt, amely nyugalmat ad. Kerülöm az álságos dolgokat, amelyek nem vezetnek sehova. Tüdőm, hogy mindenkinek ez a célja, csak nem mindig sikerül. Tavaly például nagyon dühös voltam, mert olyan színházban játszottam, ahol nem tudtam boldog lenni. A Radnótiban. Pedig csak az volt a gondom, hogy nem felelt meg az alkatomnak. Most vagyok olyan helyen, olyan emberek között, ahol alázatos tudok lenni, még akkor is, ha bizonyos hibák borzasztóan fájnak, és megoldhatatlannak tűnnek. Az alázatot is mindig olyan magasztos dolognak hittem. Ma már tudom: az is a gyakorlat szintjén működik. A Terézanyunak pedig bizonyára azért kellett megtörténnie, hogy becsülni tudjam azt, ami most van körülöttem. Hogy tekintélyes emberekkel dolgozom kiváló darabokban. Ugyanakkor vannak hibák, amelyeket nem lehet és nem is kell tolerálni. Ha a helyzet úgy kívánja, lázadni kell, asztalt borítani, széttörni mindent. Más esetekben pedig egyszerűen képtelen vagyok mérlegre tenni a hibákat, mert minden bibircsókjával együtt gyönyörű a végeredmény. Nem frö- csögni kell, hanem megbeszélni. Higgadtan, józanul elmondani, nem indulatosan. Indulat nélkül is lehet asztalt borítani? Olyankor nagyon nehéz kivenni a szavakból az indulatot. Ezért jó, ha okosan érvelünk. Ha őszintén szólunk a másikhoz. Felszálltam a minap egy buszra. Leültem egy lány mellé. Később derült ki számomra, hogy a fiúja még lent áll, és cigizik a megállóban. Észrevettem, ahogy összenéztek. „Na, ez most elfoglalta a helyet!” De a lány nem szólt, hogy a barátja helyére ültem, azaz, hogy együtt vannak. Mondtam neki, hogy ha szólt volna, nem ülök mellé. És átadtam a helyem. Gálffi László mellett, a fiatalabb pályatársai közül kivel van hasonló jó viszonyban? Csányi Sándorra nagyon figyelek. Színpadon nagyon sokat játszottunk együtt, főleg szerelmeseket, de a Terézanyuban is partnerek voltunk. Olyan, mintha a testvérem volna. Mindenben megnézzük egymást, a feleségét és a fiát is imádom. Mondana pár nevet a külföldi arcok közül is? Már hatéves koromban szerelmes voltam A1 Pacinóba. Ahogy elkezdtem tanulni írni, mindenhova az ő nevét írtam. Pedig az apukám lehetett volna. Valószínűleg az izgatott benne, hogy nagyon jó színész. Robert de Niro is ilyen. A Volt egyszer egy Amerikában milyen sokfélét csinál! Amikor ópiumot szív a végén, és éteri mosollyal belenéz a kamerába, az a filmtörténet egyik legszebb képsora számomra. Meg a Kevin Spacey! A jó ember az Amerikai szépségben. Vagy ahogy meghal a Közönséges bűnözőkben. Folyamatosan rajta a kamera, közelről látjuk, ahogy a szeméből eltűnik az élet. Nem álmodok róla, és nem képzelem el, hogy letépi rólam a melltartómat, csak egyszerűen szeretem őt. Brad Pitt-tel hogy áll? A Kaliforniában imádtam. A Ha eljön Joe Blackben nem. A Blöffben igen. Akkor szeretem, amikor ellene megy a szépfiú kategóriának. Nyáron hol fog játszani? Ez lesz az első nyaram, amikor sehol. A családom nem is akarta elhinni. Most másfajta „premierre” készülök. Augusztusban férjhez megyek. Két hónap nagy idő. Még a hetedhét országra szóló lakodalmak sem tartanak ennyi ideigAndalúziába vágyom. Péterrel, a vőlegényemmel kezdtem el utazni. Tavaly Olaszországban jártunk, tavalyelőtt Párizsban. Mikor érzi igazán elemében magát? Nyáron vagy tavasszal? A tavasztól mindig félek, mert eddig minden rossz akkor történt velem. Mindenszentek napján születtem, amikor az egész ország búsult. Furcsa ellentétek vannak a sorsomban, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek. Észrevettem és tudomásul vettem. Egy biztos: ahogy közeledik a november, nagy erőre kapok. Megnézett egyszer egy darabban Cserhalmi Gyuri, és azt mondta, hogy „Te porcelánacél!” Ez nagyon jólesett. Ebben tényleg van valami. Nagyon érzékeny vagyok, de nagyon nagy a tűréshatárom. A fájdalomküszöböm is elég nagy, lelkileg sokat kibírok. Mintha a lelkemet is hatvanfakto- ros krémmel kenné valaki. A játékhoz magas fokú érzékenység kell, a pályához kötélidegek. Ráadásul olyan vagyok, mint az édesapám: munkamániás. Amikor a nővérem megtudta, hogy a nyárra nem vállalok szerepet, nem hitt a fülének. Főiskolás korom óta nem volt szabad nyaram. Nem történhet meg, hogy az első két hét után megelégeli a szabadságot? Nem, mert élvezni akarom a semmittevést. Pihenni szeretnék. Egyáltalán nem tartok attól, hogy nem lesz munkám. Ha nagyobb szünet következne be a szakmai életemben, akkor azonnal elkezdek nyelvet tanulni. Ezt már eldöntöttem. Már régóta tudom: ugyanazzal az erőbedobással főzök vagy fedezek fel magamnak egy másik kultúrát, mint ahogy a színházban dolgozom. Már nem a pályától várom, hogy bebizonyítsa: a világon vagyok. Én ezt a tudatot már magamban hordozom. Nagyon sokat változtam az elmúlt egy-két év alatt. Már nincsenek bennem olyan félelmek, mint korábban. Ki tudok lépni a bűvös körből. Ha egyszer eldöntőm, hogy pihenni akarok, abból már nem lesz munka. Elég, ha tudom, hogy ősszel Irma leszek.
