Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-29 / 98. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EK0N0M A kormány a jövőben sokkal inkább keresni fogja az együttműködést az ellenzéki kommunistákkal és a polgári demokratákkal, mint elődje, Stanislav Gross - jelentette ki Jirí Paroubek új cseh miniszterelnök. A szociáldemokrata kormányfő azt hangoztatta: eljött az ideje annak, hogy a szociáldemokraták megvitassák a kommunistákkal való együttműködés lehetőségeit. „Hiszen nem állíthatjuk, hogy a kommunista párt madárijesztő, mert az egy szervezet, amely fejlődik” - mondta Paroubek a prágai gazdasági hetilapnak.-A politikában is állandóan tűzoltás folyik, a lakosság mégis a tűzoltóságokat tartja a legmegbízhatóbbnak (Szalay Zoltán karikatúrája) Az Egyesült Államok tíz év alatt 58 ezer katonát vesztett, a vietnami áldozatok száma több millió 30 éve ért véget a vietnami háború Harminc éve, 1975. április 30-án ért véget Saigon bevételével a vietnami háború. MTI-HÁTTÉR A távol-keleti országban a II. világháborús japán megszállás után, 1945. szeptember 2-án kiáltották ki a Vietnami Demokratikus Köztársaságot, amelynek Ho Chi Minh lett az elnöke. Szeptember 23-án a francia csapatok ismét megszállták Saigont, majd 1946 decemberében kitört az első indokínai háború, a franciák 1949-ben Bao Dai császárt állították a megszállt déli területek élére. A VDK csapatai szovjet és kínai támogatással hét hadjáratot vezettek a megszállók ellen. A népi hadsereg, a Viet Minh 1954. május 7-én döntő győzelmet aratott Dien Bien Phunál. A franciák 16 ezer embert vesztettek, a francia gyarmati hatalom végleg vereséget szenvedett Indokínában. 1954 júliusában Genfben Franciaország aláírta az Indokína- szerződést, amellyel elismerte Vietnam függetlenségét. A 17. északi szélességi foknál demarkációs vonalat hoztak létre, az országot ideiglenesen kettéosztották a kommunista vezetésű északra és a Bao Dai által kormányzott délre. A szerződés alapján 1956-ig választásokat kellett volna tartani és egyesíteni az országot. Ezt a délen mind nagyobb befolyást szerző Egyesült Államok megakadályozta, Dél-Viet- namban kikiáltották a köztársaságod:. 1960-ban megalakult a Délvietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF), s 1961 közepén megkezdte a partizánharcot. Az amerikaiak 1961-62-ben vitték első nagyobb harci egységüket Vietnamba. Az 1964. augusztus 2-i, tonkini incidens (három észak-vietnami őrnaszád állítólag megtámadod egy amerikai rombolót) után az Egyesült Államok légitámadásokat indítod Észak-Vietnam ellen, augusztus 7-én a Kongresszus szabad kezet adod Lyndon B. Johnson elnöknek a haderő bevetésére. Az amerikai katonák létszáma 1964-68 közöd 25 ezerről 525 ezerre nőd (a háború idején összesen több mint két és félmillió katona szolgált id), de sem napalmmal, sem a legkorszerűbb fegyverekkel nem tudták megtörni a vietnamiak ellenállását. Hatalmas nemzetközi felháborodást kelted az 1968 márciusában My Laiban rendezett vérfürdő, s a veszteségek miad erősödtek az amerikai háborúellenes tüntetések. Az 1969-ben hivatalba lépő Richard Nixon az amerikai jelenlét csökkentésére törekeded, közben a háború áderjedt Laoszra és Kambodzsára. Az Egyesült Államok helyi csapatokkal akarta kiváltani sajátjait. Az északiak újabb sikereire légitámadásokkal, a kikötők elaknásításával válaszolt. A légi- és szárazföldi veszteségek, melyek a háború hevességéhez képest élőerőben csekélyek, az amerikai közvélemény tűrőképességéhez képest azonban nagyok voltak, továbbá a hazai és a nemzetközi tiltakozás végül a háború befejezésére kényszerítette az USA-t. 1973. január 27-én Párizsban a két fél békeegyezményt kötöd, amely a külföldi csapatok kivonását, a harcok befejezését és a tárgyalásos rendezést írta elő. Az amerikai csapatok március 29-én elhagyták Vietnamot. Délen Thieu elnök egyre keményebb módszerekkel kormányzód, uralma ellen 1974 végére tömeg- tüntetések törtek ki. Észak decemberben offenzívát indított, és néhány hónap alatt az egész országot elfoglalta. Thieu elnök Tajvanra menekült, a vietnami háború 1975. április 30-án Saigon kapitulációjával ért véget. 1976 júliusában a két országrész Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült. A háború szomorú mérlege: az Egyesült Államok tíz év alad 58 ezer katonát veszted, a költségek 135 milliárd dollárt tedek ki, a vietnami katonai és polgári áldozatok száma több millióra rúgod, a kommunista uralom elől legalább félmillió vietnami menekült el. Az Egyesült Államok történelmének első veresége volt ez, daumáját máig sem tudta igazán feldolgozni. VISSZHANG Nem voltam ügynök Nevem, óriási döbbenetemre, már 1992-ben megjelent a Cibul- ka-féle ügynöklistán. Mivel soha, semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá (ilyen ajánlatot nem is kaptam), azonnal megpróbáltam jogi úton tisztázni magam, ám a pozsonyi kerületi bíróság 1995-ben leállította az eljárást. A hivatalos indok az ide vonatkozó jogszabály hiánya volt. Mivel 1994-1996 között külföldön tartózkodtam, további jogi lépéseket nem tedem. Most ismét felbukkant a nevem, ezért kikérem a dossziémat a Nemzeti Emlékezet Hivatalától, hogy végre megtudjam, kik és miért kevertek bele piszkos játékukba. A tények: a) Soha nem voltam ügynök, semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá. Az interneten megjelent nyilvántartásból kitűnik, az ŠtB 1979 óta az ún. KTS (jelölt) kategóriában tartott nyilván, ami annyit jelent, hogy kiszemeltek az együttműködésre. 1979 májusában beidéztek a rendőrségre, amikor szolgálati útlevelet kaptam a Čedok utazási irodától, hogy nyáron idegenvezetőként hivatalosan Jugoszláviába utazhassak. A helyiségben akkor több civil is tartózkodott, kérdéseket tedek fel családommal, munkámmal kapcsolatban. Azt hittem, ez a rendes eljárás, így ellenőriznek le, hogy kaphatok-e útlevelet. Később még néhányszor felkerestek munkahelyemen, az ártalmatlannak tűnő kérdésekre semleges, »semmitmondó válaszokat adtam, b) Tény, hogy amikor idegenvezetői ténykedésem során a csoportomból valaki disszidált (ez mindig előfordult), hazafelé, a magyar-szlovák határon írásbeli jelentést kelled adnom, enélkül be sem engedtek az országba. Ez volt a hivatalos eljárás, a csoportvezető kötelességei közé tartozód, c) 1983-ban Prágába kerültem, a Csehszlovák Rádió külpolitikai szerkesztőségébe, készültem a budapesti tudósítói posztra. Mivel öcsém 1983 augusztusában disszidált, nem engedtek ki, közölték velem, hogy ideológiailag megbízhatatlan vagyok. Csak hajszálon múlod, hogy nem vesztedem el állásomat, végül kegyesen megengedték, hogy 1984. január 1-jétől visszamenjek munkahelyemre, a magyar adás pozsonyi szerkesztőségébe, ahol a legalacsonyabb beosztásba soroltak. Évekig semmi kapcsolatom nem volt a rendőrséggel, békén hagytak, majd Valamikor 1988 táján többször felkerestek és a munkámról, a szerkesztőségi viszonyokról érdeklődtek, természetesen a lehető legsemmitmondóbb válaszokat kapták. Az előző főszerkesztő, aki már nyugdíjaskorú volt, engem szemelt ki utódjául, amiről eleinte a pártközpont hallani sem akart, hisz nem voltam megbízható. 1989-ben azonban enyhült a párt- politika, jelölésemet feltételesen jóváhagyták, így 1989. november 10-én, hét nappal a bársonyos forradalom előtt kineveztek a magyar adás főszerkesztőjévé. 1992 tavaszán a nevem - számomra teljesen váratlanul megjelent az akkori ügynöklistán, emiad lemondtam tisztségemről - bár semmi okom nem volt rá, de tisztázni akartam magam. A lelkiismeretem tiszta volt, hisz semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá, senkinek nem ártottam. Ha másképp lett volna, biztosan nem várom be, hogy „leleplezzenek”, hanem szép csendben korábban elmegyek. Remélem, ha megkapom az aktáimat, megtudom, hogyan és miért kerültem a listára. Kevés embernek adatott meg, hogy az előző rendszerben és a mostaniban is „megbélyegzett” legyen. Közben tehetetlen vagyok, hisz annak idején sem az öcsém disszidálásáról, sem most, az ügynöklistára való felkerülésről nem tehettem. Bűnhődtem és bűnhődök a semmiért, egyedüli vigasz, hogy a lelkiismeretem tiszta. Protič János újságíró ■k ~k "k Protič János a Nemzeti Emlékezet Hivatala által fenntartod nyilvános adatbázis szerint 1989. október 13-tól az ŠtB titkos munkatársaként van vezetve, mint az alább is látható. Lapunk csupán közreadta ezt a tényt. Kocur László, az Új Szó főszerkesztője ps; 192 j)EM.ÓS ■Ml 23 ff 183 J fi v O Wo tic i «-fo (1 •*/! ft-tjf , ff, 1 ’1 i h TJW ±m) . 3. iiiD. 1 Tl 7 Ä ä® «Sä V , J Yf nxrrfäw*. - .«k t w 4/Jr'K/ ;■ 'é j • -r jr% J*. M. * l-ht > Wc t\t A V: ' 1. í * ».«S KOMMENTÁR Tetszik a tagságunk SIDÓ H. ZOLTÁN Vasárnap lesz egy éve, hogy Szlovákiát további kilenc országgal egyetemben felvették az Európai Unióba. A belépés súlya, vetülete, hozadéka, következménye csak vaskos tanulmányban foglalható össze. Ezért most csak egy kis, ám fontos szeletét ragadjuk ki, ez pedig az EU-tagság gazdasági aspektusa. Azzal mindenki tisztában volt, hogy uniós tagként szinte korlátlan méretű piachoz jutunk, és esélyünk nyílik arra, hogy áldatlan félperifériás létünket magunk mögött hagyva a világgazdaság három legfontosabb centrumának egyikében működjünk tovább. E tény jótékony hatást gyakorolt Szlovákiára, sőt egyelőre úgy tűnik, a 25 tagú szervezetben éppen az új tagok fejlődnek a legdinamikusabban. Bár szegény rokonok vagyunk, Brüsszel mégsem mondhatja, hogy energiánk javát kalapozásra fordítjuk. Éppen tegnap tették közzé azt az adatot, amely szerint tavaly, tagságunk nyolc hónapja alatt csupán nettó 160 millió eurót kaptunk az uniótól, ami még aprópénznek sem számít Brüsszel 110 milliárd eurós költségvetéséhez képest. Bármily meglepő, viszonylagos elmaradottságunk ellenére máris versenyre késztetjük a jómódban elnehezült régi uniós tagokat. Elég csupán a nálunk tavaly, a balti államokban pedig már évekkel ezelőtt bevezetett, alacsony szinten megállapított egykulcsos adóra gondolni, amit először ostoroztak, most pedig valószínűleg követni fognak nyugati partnereink. Némileg meglepő fejlemény viszont, hogy hiába léptünk be az unióba, hiába vagyunk a példaként emlegetett reformország, a külföldi működőtőke 2004-ben elkerült bennünket. Tavaly Szlovákiába összesen 27 milliárd korona értékben érkezett külföldi tőke, ami közel 9 milliárddal elmarad a 2003-as adattól. Arról nem is szólva, hogy e tekintetben fényévekre vagyunk az örök összehasonlítási alapnak számító Csehországtól és Magyarországtól. A legfrissebb felmérések szerint nálunk a lakosság 83 százaléka viszonyul pozitívan az uniós tagsághoz, ami a visegrádi csoporton belül fölényesen a legjobb mutató. A lelkesedés legalább két dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy a határok légiesítésével megnőtt a külföldi munkavállalás lehetősége, amivel egyre többen élnek is. A másik, hogy korábban hiába riogattak az uniós tagság miatt dráguló élelmiszerárakkal, ez nem következett be. Bár a banán, a cukor és még néhány termék 2004 májusa óta valóban többe kerül, ám az árszint összességében alig változott, sőt a kínálat határozottan színesedett. Mindent egybevetve egy év után úgy tűnik, a tagok legyünk vagy szabadok kérdésre az előbbi a válasz. JEGYZET Pénzről van szó PÉTERFI SZONYA Amikor 2001. december 1- jével Roman Kováč egészség- ügyi miniszter minden előkészület nélkül összevonta a Mickiewicz utcai Egyetemi Kórházat a pozsonyi Ružinov kórházzal, költségmegtakarítással indokolta lépését. Az érintett egészségügyi dolgozók hiába tiltakoztak, érveltek, a miniszteri ukáz érvényben maradt. Igaz, csupán 2003. január 1-jéig, amikor Rudolf Zajac visszacsinálta az egészet. Hivatalosan ugyan nem indokolta meg, de (nem hivatalos) értesüléseink szerint az összevonás nem jelentett spórolást. Épp ezért döbbentette meg az egészségügyi alkalmazottakat a miniszter tavaly novemberi rendelete, amellyel 2005. január 1-jével összevonta nemcsak a négy pozsonyi egyetemi kórházat, hanem a po- zsonypüspöki tüdőkórházat, illetve a bazini elmegyógyintézetet, majd a monstrum élére a reformbarát ružinovi igazgatót nevezte ki. Néhány nappal ezelőtt, április 12-én Valerián Potičný igazgató összecsődítette az összevont munkahelyek vezető dolgozóit és bejelentette a pozsonyi egészségügy rest- rukturalizálását. Magyarán: leépítését. Két koncepciót vetített elő, melyek lényege a fővárosi kórházi ágyak számának 2500-ra csökkentése, ami úgy érhető el, ha megszűnnek az óvárosi, po- zsonypüspöki, bazini intézetek, továbbá a kramárei is. Beszélt ugyan egy, a kramárei kórház működésével számoló változatról is, de alig hihető, hogy lenne pénz a közismert intézet felújítására. Annál is inkább, mert „valakik” régen eltökélt szándéka a feleslegesnek kikiáltott kórházak áruba bocsátása. A kórházigazgató bejelentése természetesen összecseng Rudolf Zajac stratégiájával, s csupán csúsztatásnak vehető a miniszter állítása, hogy a pozsonyi kórházak leépítése kizárólag az igazgató, Valér Potičný hatásköre. Ugyanis a miniszter néhány héttel ezelőtt egy legalább 500 ágyas, korszerű kórház felépítését jelentette be. A tervek szerint a minden igénynek megfelelő intézetet a négy eladott árából fedeznék, még ha az illetékesek jól tudják, hogy több eladásra váró pozsonyi gyógyintézet a mai napig nem talált gazdára. Persze, lehet, hogy a lukrativ helyeken található kórházakra már valahol, valakik fenik a fogukat. Tévedés ne essék, nem az épületek érdeklik a majdani befektetőket, hanem kizárólag a telkek. Hogy mi lesz majd a fővárosban élőkkel, dolgozókkal, ha kórházi kezelésre szorulnak? Vagy kivárják míg sorra kerülnek, vagy bem. Hiszen ha pénzről van szó, kit érdekel
