Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-01 / 74. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 1. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ GAZETA WYBORCZA Meghívták Wojciech Jaruzelski tábornokot, egykori lengyel elnököt a második világháború európai befejeződésének 60. évfordulója alkalmából rendezendő moszkvai ünnepségekre. A 81 éves tábornok, több ízben nemzetvédelmi miniszter, aki 1981-ben a hadiállapotot bevezette Lengyelországban az ellenzéki mozgalom és a Szolidaritás szabad szakszervezet megtörésére, mint háborús veterán kapott meghívást a moszkvai ünnepségekre, melyeken Lengyelországot Aleksander Kwasniewski államfő képviseli. Az ellenzék emiatt bírálta, mert 1945. május 9. a szovjet fennhatóság kezdetét is jelképezi.- Na ne mondd, hogy ez a mai teljesítmény csak április elsejei tréfa volt. Minden alkalommal ezt a rossz viccet sütöd el! (Peter Gossányi karikatúrája) EU-tagként Athén és Nicosia látszólag diktálhat a csatlakozásban reménykedő Ankarának Ciprus és a török-görög viszály Törökország európai uniós csatlakozásának egyik legkomolyabb hivatalos akadálya a török-ciprusi viszony rendezetlensége. Ankara ugyanis gyakorlatilag nem ismeri el a hivatalos Ciprust, amelynek viszont EU-tagállamként vétójoga van a szervezet bővítésének kérdésében. ONDREJCSÁK RÓBERT Bár az EU tavaly decemberben döntést hozott arról, hogy 2005. november 3-án megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások, a pozitív döntéssel egyidejűleg komoly feltételeket is támasztottak a törökökkel szemben. Ezek közül az egyik, hogy Törökországnak alá kell írnia egy protokollt az 1963-ban megkötött társulási szerződéshez, amelyben tudomásul veszi az unió legújabb bővítését, beleértve természetesen Ciprus felvételét. Ez gyakorlatilag Ciprus hivatalos elismerését jelentené. Mint sok más esetben, a török-ciprusi problémának is hosz- szabb távú, történelmi gyökerei vannak. A komplex elemzéshez mindenképp figyelembe kell venni, hogy bármilyen Ciprust érintő tényező esetében‘az említett két országon kívül Görögország is főszerepet játszik. Az egész probléma csak a török-görög-ciprusi háromszögön belül oldható meg, amit tovább bonyolítanak a török-görög viszony fonákságai. A három évszázados török uralmat követően, amelynek során a sziget vezető rétegét érthetően a törökök alkották, Nagy-Britannia 1878-ban ellenőrzése alá vonta az akkor stratégiaüag is fontos fekvésű szigetet. A formális török uralom egészen 1918-ig megmaradt, amikor a britek hivatalosan is kiterjesztették uralmukat Ciprusra. Nagy-Britan- nia hosszú tárgyalásokat követően 1960-ban ismerte el Ciprus függetlenségét, de kisebb területek máig brit igazgatás alatt állnak és katonai támaszpontoknak adnak helyet. A függetlenséget garantáló szerződések egyik legfontosabb kikötése volt, hogy megtiltotta a ciprusi görögöknek az „enosist”, a Görögországgal való egyesülést, a ciprusi törököknek pedig az ún. „taksim”-ot, tehát a szigetország etnikai alapon való kettéosztását. Az elfogadott megállapodás szerint mindkét ciprusi nemzetiség államalkotó volt: a görögök sorai közül került volna ki Ciprus elnöke, míg az alelnök török nemzetiségű lett volna. Bár a ciprusi törökök és görögök együttélése elejétől fogva konfliktusos volt, az ország kettészakadása csak 1974-ben vált véglegessé. Abban az időben Görögországban katonai diktatúra uralkodott, amely segített megdönteni a ciprusi (görög nemzetiségű) elnököt, Makariosz érseket, és a görög államhoz akarta csatolni a sziget- országot. A fejleményekre Törökország katonai intervencióval válaszolt, és elfoglalta a sziget északi részét. További fejlemény, hogy 1983-ban a ciprusi törökök kikiáltották az úgynevezett Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet viszont Ankarán kívül a világ egyetlen más országa sem ismer el. Épp ellenkezőleg, a nemzetközi közösség a nicosiai kormányt ismeri el 'az egész szigetország egyetlen hivatalos képviselőjének (amely viszont csak görögökből áll). A nicosiai kormány tárgyalt az EU-val is a belépésről, és de facto az unión belül is képviseli Ciprust. Az elmúlt években az ENSZ rendkívül intenzíven próbált közvetíteni a két fél között, személyesen a világszervezet főtitkára is komoly erőfeszítéseket tett a rendezésre. A népszavazáson végül a ciprusi törökök beleegyeztek a sziget egyesítésébe, viszont a kezdeményezés a ciprusi görögök negatív szavazatai miatt megbukott. Természetesen Ciprus problémája szorosan összefonódik a görög-török viszony alakulásával. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 19. és 20. század során a két ország viszonya rendkívül konfliktusosán alakult, megélt kitelepítéseket (például a mai Izmir, történelmi görög nevén Szmürna az első világháborút követő kitelepítésekkel vált török várossá), háborúkat egyaránt. Ez nagyrészt az 1800-as évek elején kirobbant konfliktus következménye, hiszen azelőtt a görögök viszonylagos békében éltek a Török Birodalomban, és nagyon komoly kereskedőréteget képeztek (bár problémák mindig voltak). Mindenesetre a kölcsönös bizalmatlanság mindmáig érezhető Ankara és Athén viszonyában, bár a helyzet lényegesen javult. Ciprus problémája viszont nemcsak a két ciprusi nemzetiség viszonyáról, jogairól és jövőjéről szól, hanem presztízskérdésként is komoly szerepe van. Sok esetben a felek még mindig úgy értékelik az egyik félnek adott engedményeket, mint saját vereségüket. Tény, hogy Görögország pozíciója valamivel kedvezőbb, hiszen EU-tag- államként szabhat bizonyos feltételeket Törökországnak, amely csatlakozásra törekszik. Hasonló a helyzet már Ciprussal is, hiszen mióta tavaly belépett az EU-ba, megerősödött helyzete a törökökkel szemben. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy bár Ankara még csak tagjelölt, a nemzetközi kapcsolatokban komoly súlya van, nem utolsósorban az USA fontos szövetségese a Közel-Keleten. A ciprusi rendezés végül is mindenképp Ankara és Athén beleegyezésétől és támogatásától (is) függ, hiszen Törökországnak rendkívül erős befolyása van a ciprusi törökökre. A kérdés már csak az, hogy maguk a ciprusi görögök, illetve törökök meg tud- nak-e egyezni. A kölcsönös bizalom helyreállításához pedig nem lesz elég a politikai megegyezés, hanem hosszú évtizedekre lesz szükség. JEGYZET Ki a betegebb? PUHA JÓZSEF Nem szeretek orvoshoz járni, hacsak lehet, nagy ívben elkerülöm a rendelőket. Azt hittem, mindenki így van ezzel. Tévedtem. Elkapott valami fránya vírus, és a váróteremben igazi showműsorba csöppentem bele, csak én lógtam ki a sorból. Lázasnak tűnő, félholt emberrel nem találkoztam, látszólag mindenki makkegészséges volt. Baráti társaságot alkotva egymást keresztnevükön szólították. Megtudtam, hogy Julis unokája ikreket vár és Paliék szomszédja ügynök volt, fenn van az interneten. Néhá- nyan „kényszerből” jöttek. Például az a fél tucat diák, akik a matekdolgozat elől idáig menekültek. Vagy az a fiatalasz- szony, aki a munkatársán akart bosszút állni. Karácsony előtt betegszabadságra vonult a ri- hajda (így nevezte), kénytelen volt helyette is dolgozni. A törlesztést húsvétra időzítette. Végre fellélegezhetett, attól félt, hogy megint megelőzi. Ünnepek alatt nem szívesen dolgoznak, ezért évek óta folyik köztük a harc, amely eléggé kiegyensúlyozott lehet, mert hol ő az ügyesebb, hol meg a rihajda. Két idős ember bebizonyította, hogy a rendelő a nagy találkozások helyszíne is. Az eszmecserét az úr kezdeményezte. A hölgyhöz fordulva örömmel állapította meg, hogy találkoztak már az egyik, általa megnevezett kórházban. Pontosabban a másikban, de végül kiderült, hogy a harmadikban sem. További két kórházat említettek még, ahol mindketten megfordultak, mégsem sikerült megállapítaniuk, hogy melyikben volt szerencséjük egymáshoz. Eszembe sem jutott, hogy valószínűleg feltűnési viszketegségben szenvednek, csak akkor döbbentem rá, amikor egy kismama halkan megjegyezte, hogy megint itt a „di- csekvős úr”, akit Szlovákia ösz- szes kórházában kezeltek már... Később megpróbáltak betegségeik alapján rájönni, hol találkoztak. Nem vagyok jártas az orvostudomány világában, ennek ellenére állítom, hogy tíz ember is belehalt volna abba a rengeteg műtétbe, amiken átestek. A bácsi közben többször szétnézett, s mivel sokan figyelték, egyre fokozta a párbeszéd hangulatát. A csúcspont az volt, amikor elárulta, hogy közel félkilós epekövet operáltak ki belőle, s ha a néni felmegy hozzá, megmutatja. Mindenkinek öröm töltötte el a szívét, talán egy új kapcsolat születésének voltunk szemtanúi. Igaz, a néninek már nem volt ideje igent mondani, mert a bácsi pillanatok alatt, tiniket meghazudtoló módon felugrott a székéből - hívta a nővér, így azt sem hallotta, hogy újdonsült partnere gáláns úriembernek nevezte. Végre valaki elhiszi, hogy mennyire beteg, bezzeg a gyerekek meg az unokák csak legyintenek, amikor belefog a sok nyavalya felsorolásába - mondta. Dióhéjban ennyi történt másfél óra leforgása alatt. Azért valami nem megy ki a fejemből. Azt mondják, az influenza zárt térben terjed leginkább, ők mégis egytől egyig egészségesnek tűntek. Vagy lehet, hogy azóta már az ágyat nyomják? Mert bacüushordozó volt közöttük, én rendeltetésének megfelelően használtam a kórházi intézményt. Azért remélem, nem vészes a helyzet - a járvány jelentősen gyengült az elmúlt napokban. Bár a történtek után nem biztos, hogy ez jó hír. Mostantól ugyanis eggyel kevesebb a hely a tartalmas összejövetelekre. FIGYELŐ Tévébe való a pápa szenvedése? Megosztott az olasz közvélemény - katolikusok és világiak egyaránt - a pápa szenvedéseinek nyilvános bemutatása kapcsán, egyesek szerint a szentatya „kálváriája” egyfajta „fájdalom- show”, a krisztusi üzenetet ho- mályosítja el. Ersilio Tonini szerint a pápa elszánt arra, hogy az általa választott utat nyilvánosan végigjárja, erkölcsi példát mutasson mint szenvedő és beteg ember. Vincenzo Marras atya felhívása szerint viszont „megálljt kell parancsolni II. János Pál fájdalmai mutogatásának, mert nem a pápa, hanem Krisztus szenvedései váltanak meg bennünket”. TÁRCA Ügynök voltam! LECZO ZOLTÁN Már jó ideje, hogy az első ügynöklisták nyilvánosságra kerültek, ám mind ez ideig szinte senki sem akadt az országban, aki elismerte volna, hogy tudatosan együttműködött az ŠtB-vel. A napvilágra került listákon kizárólag olyan emberek neve szerepel, akikét vagy „megtévesztettek”, vagy „be akarnak mocskolni”, illetve olyan is akad, aki névazonosság miatt kifejezetten „tévedésből” szerepel a besúgók között. Ügynök eddig egy szál se! Ez bizony skandallum! Hová lesz a hivatalok és az újságok szavahihetősége, mi lesz így, hogy minálunk még egy nyomorult besúgó sem akad?! Ezért úgy döntöttem, hogy kilépek a nyilvánosság elé, és bevallom: ügynök voltam! Csak hogy mentsem a mundér becsületét. Jelenleg 33 éves vagyok, azaz a leggyatrább fejszámoló is kiszámolhatja, hogy a módszerváltáskor a 17. életévemet tapostam. De ez ne tévessze meg Önöket! Engem még 1975 októberében szerveztek be. Kiscsoportos óvodás voltam akkoriban, és a titkos- rendőrség valószínűleg rájöhetett, hogy ebből a közegből viszonylag kevés információ érkezik hozzájuk. Két hosszú kabátos bácsi keresett meg, és felajánlották, segítsek nekik megvédeni a szocialista hazát a felforgató elemektől. Ezek közül a kifejezések közül akkor még egyet sem ismertem, de mivel mindig is mocsadék gyerek voltam, és a melóért nem kevés csokival fizettek, vállaltam. Az oviban sokan a bögyömben voltak, elérkezettnek láttam hát az időt, hogy leszámoljak velük. Az első áldozatom az óvó néni volt, aki mindig keménykedett velem a délutáni alvással. Mivel írni még nem tudtam, szóban jelentettem tartótisztjeimnek, hogy a. néni nem is lobogtatta olyan nagyon lelkesen a szovjet zászlót a legutóbbi május elsejei fölvonuláson, meg hogy kicsit színesebb legyen a történet, kitaláltam, hogy Jolika néni gépágyút rejteget a padlásán. Ameny- nyire tudom, az óvó néni ezután hosszabb ideig külföldön tartózkodott - hajói emlékszem Szibériában - aztán meg fejőnő lett a helyi állami gazdaságban. Ezután Józsika következett. A kis dög kétszer is elgáncsolt az udvaron, egyszer elvette a kisautómat, és lenyúlta tőlem a szomszédék Katicáját. Kis fejtörés után elmeséltem a titkosrendőr bácsiknak,Ttogy tanúja voltam, amint Józsika a fiúvécében röhögve elfingta nekünk az Internacionálét (hamisan!), majd rendszerellenesen a Brezs- nyev bácsi képére harcsabajuszt rajzolt. Nem tudom, mi történt később, csak annyit mondhatok, Józsikát sem hozták az eset után többé oviba. Szerintem ők is elköltözhettek. Miután iskolába kerültem, szorgalmasan küldözgettem tovább a jelentéseimet. Mindig jó fantáziám volt, később írni is megtanultam. Ha valaki csúnyán nézett rám akkoriban, hamar megtanulhatta, hogy hol lakik az Úristen. Egy-két jelentés, és mindjárt nyugtom volt az illetőtől. A környezetem szerintem nem sejtett semmit, bár azt észrevettem, hogy felelni csak akkor hívnak a tanárok, ha azt háromszor írásban kérvényezem tőlük. Érdemjegyet meg csak abban az esetben adtak, ha két független tanúval igazolni tudták, hogy az értékelésükkel egyetértettem. Szóval, szépen haladtam előre az életben, ám 1989- ben, közvetlenül a gimnázium befejezése előtt beütött a krach, megdőlt a rendszer. Érettségizni még leérettségiztem valahogy, a kapcsolataim megvoltak, nemigen akadt olyan tanár a suliban akkoriban, aki meredeket mert volna kérdezni tőlem a vizsgán. Ám az egyetemet már nem fejeztem be. De nem panaszkodom, később megtaláltam a számításomat, a mi fajtánkra mindig mutatkozik kereslet. Manapság élek csendesen, és nem is léptem volna a nyilvánosság elé, ha észre nem veszem, hogy ezek a mostaniak lehagytak a közzétett listájukról. Hiába kerestem a nevemet az interneten, ezek megfeledkeztek rólam. Amikor pedig megtudtam, hogy senki sem vállalja a múltját a mieink közül, már szinte kétségbeestem. Fiúk! Besúgótársaim! Elvtársak! Hát mi van? Munkásö- köl-vasököl, ti meg lekvárok vagytok?! A múltat végképp eltörölni?! Azt hiszem, félreértitek a régi jelszót. Mitől féltek? Látjátok, hogy nem olyan érzékeny ennek az országnak a közvéleménye, hogy a besúgásaitoknak komolyabb következményei lennének. Kövessétek ezért a példámat, és lépjetek ti is a nyilvánosság elé! Csak nem hagytok szégyenben? A végén még kiderül, hogy én voltam az egyetlen ügynök, és egyedül viszem el a balhét!
