Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-15 / 86. szám, péntek
14 G O N D O L AT új szó 2005. április 15. Dúdor ugyanazt tette, mint József Attila: kétirányú azonosulással fejezte ki a részvétet modelljei iránt - kivetítette rájuk saját belső világát, és beleélte magát helyzetükbe Régi vers, mai próza - József Attila és Dúdor István Bettes István sejtjei közt tágult testvérek szívéből szakadó Egy lány szerelme hogy lehetne elég Kóbor cellatársak Törvény és ítélet két lány szerelme hogy lehetne felszínek alatt fázva (József Attila emlékének) elég az ember-él még még még még még ki életfogytiglan „ Törd fel a törvényt, ne latold!”- szerethetné az egész emberiség arra ítéltetett (Nagy László) Szem mögötti koponya-éjszakában hogy szeressék 1/1 törvények szerkesztette világ-csil1/2 Aki végítélettel fogantatott lár Szem mögötti koponya-éjszakában s a halál csírájával született önt csontba metsző hideg fényeket törvények szerkesztette világ-csillár lássátok: mily törpe lélek így elfödi a belső lényeget önt csontba metsző hideg fényeket attól ki megtagad gyógyszereket n Kóbor cellatársak a felszínek s így elfödi a belső lényeget Ő tudja, meghal úgyis Ha a föld a vasmagot kihányná rajta nincs segítség olyanok mint a linóleumfesték sem tudná már kitölteni az űrt s ti reszkető kezekkel takargatjátok repedeznek majd kifakulnak mely mindenséget-ölelni-szűkölő vacak füvecskéiteket a színek sejtjei közt tágult csodatévő szereiteket fények - villoghatnak langyos színecskék Egy lány szerelme hogy lett volna Aki végítélettel fogantatott önthetik el arcunk elég s a halál csírájával született melegnek - nem elég két lány szerelme hogy lett volna megveti a ti gyógyszereiteket elég Van aki hosszú évekig fogoly még még még még még Ha a föld a vasmagot kihányná van aki harminckét évet él- szerethetné az egész emberiség sem tudná már kitölteni az űrt s már befogja a tél mely mindenséget-ölelni-szűkölő belepi lelkét a hó (1980) Huszonöt évvel ezelőtt Pozsonyban talán én lehettem a legambiciózusabb ifjú titán a korabeli csehszlovákiai magyar költészetben. 1980-at írtunk, egyetlen, cenzorok által szigorúan ellenőrzött irodalmi folyóiratunk, az Irodalmi Szemle igyekezett szintén méltóképpen megemlékezni József Attila akkor aktuális, meg nem élt 75. születésnapjáról. BETTES ISTVÁN A lapszerkesztők, az azóta Magyarországra áttelepült Varga Imre és Tóth László mindenesetre örömmel fogadták és szívesen tették közzé Törvény és ítélet című alkalmi versemet. így, huszonöt év távlatából visszatekintve egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy éppen az akkor népszerűsége csúcsán lévő Nagy László-i költészetből kiemelt sor szerepel mottóként, nyomatékkai: „Törd fel a törvényt, ne latold!” Annak ellenére, hogy ennyi idő elteltével patetikusnak, idejétmúltnak, kissé modorosán nyúlósnak találom az egykori szavalóversenyeken gyakran előadott opust, az Ötven év - ötven vers sorozatban megjelent versválogatásban mégis felvállaltam. Ennek éppen az az erkölcsi tartalom és üzenet az oka, melyet a vers József Attila, Nagy László, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Szilágyi Domokos és sok más nagy huszadik századi költői előd sorsának, példájának és elhivatottságának felidézésével is közvetít az elkövetkező nemzedékeknek. Meglehet, hogy az akkor általam patetikus sorokba öntött „szeretetparancs” túlontúl idealizált és a mindennapokban igencsak nehezen megvalósítható. Egyvalaminek azonban - míg az emberiség fennáll - alapvetően mindenkor jelen kellene lennie ahhoz, hogy valamennyire elviselhessük a létezés elemi viszontagságait, hogy legalább valamennyire élhetővé tegyük mindennapjainkat, hogy lakhatóvá varázsolhassuk ezt az egyre zsugorodó sárgolyót. Ez pedig egy valamirevaló vizuális művészetben nem más, mint a legrafináltabb technikai eszközökön is átsütő, minden külsőség mellett is kifejeződő RÉSZVET. Nem a velejéig képmutató, gépiesen hamis hivatalos részvétnyilvánításokra és nem is a sokszor egymás tekintetét kerülve elmormogott, máris a busás családi örökségre sandító „őszinte részvétem”-re gondolok, hanem arra a mindenhol jelenlévő részvétre, mely - mondhatnám - már maga a Jóisten. Ami persze szintén fából vaskarika lenne az úgynevezett „szubjektív emberi tényező” kiiktatásával. Szabatosabban - József Attilát idecitálva - mindez így hangzik:, Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét. / Hiába hazudozol.” Kevéssé közismert, hogy ebben a tekintetben mennyire közös alap- hangoltságú a József Attila-i életmű fő vonulata és Kosztolányi Számadás című verse, mely a fentebbi összefüggéseket szintén alátámasztja: „Most már elég, ne szé- pítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -/ boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan, // inkább egészen és kínzó-csigába, / mint félig így, alkudva oktalan, / ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, / vagytok ti itt a földgolyón sokan. // Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, / templomba, kórházakba, börtönökbe / lassan vonul a roppant karaván, // siess te is oda, igaz körödbe / s - égő kanóc - lobogj velük örökre / elégedetlenség szent olaján.” Itt érkeztünk el talán ahhoz a ponthoz, mely a papírlap fehér terében vonalakká mozgalmasul- va érintkezik Dúdor István - régies szóhasználattal élve - képírói, modelljein keresztül kibontakozó világábrázolásával, annak emberi-művészi valóságtartalmával. Néhai barátommal folytatott vívódó, önemésztő beszélgetésekre, bölcselkedésekre való emlékeimből tudom, hogy alkotás közben is mennyire Ady, József Attila és a regényíró Dosztojevszkij nyomasztó világában, életműveiknek milyen felülmúlhatatlanul személyes és elementáris emberi érintettségben élte az életét. Rá szintén érvényes Dosztojevszkij Sztarecának egy léthelyzet valós ismeretére adott válasza, mely szerint „igen, tudom, mert megtapasztaltam...” Bő húsz évvel ezelőtt bizonyos „csak a javát akarók” - bohém, kicsapongó életmódját megfékezendő - egy Léva melletti elmegyógyintézet alkohol-elvonókúra részlegén kezeltették. E kényszerűségből adott helyzetben ugyanúgy viselkedett, ugyanazt az alkotói gesztust tette, mint költői eszményképe, József Attila. Önmaga belső világát modelljeire kivetítve, helyzetükbe sorstársként beleélve magát, kétirányú azonosulással fejezte ki azt a bizonyos művészileg is hiteles, részvétteljes emberi állapotot és alaphelyzetet, melynek mindannyiunkban közösnek kellene lennie. Mindent összegezve, végezetül - az ünnepelt költőt még egyszer megidézve így vethetjük egybe az itt megnyilvánuló hallottakat és látottakat (a [Magad emésztő...] címen jegyzett vers egyébként az Eszmélet negyedik szakaszát részben megismétli): „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindegyik determinált, így él a gazdag is, szegény is, így szenvedünk, te is meg én is, s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?” (Elhangzott a „József Atti- la-Dúdor István: Gyémánthegyen” című képvers-kiállítás diósgyőri megnyitóján. Dúdor Istvánnak 1984-ben, a lekéri elmegyógyintézetben készült rajzait a Lilium Aurum Kiadó gondozásában 2003-ban megjelent azonos című kötetből vettük át.) GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
