Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-13 / 84. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 13. 18 Interjú - tárca Roncsol László: Senkire sem haragszom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük. Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az emberekből A nem létező ötödik hadoszlop Az ügynöklisták nyilvános- ságra kerülése óta, bár töb­ben - főleg az érintettek és a kompromittáltak - vitat­ják, egyre több fény derül a sötét múltra, és egyre több vonatkozásban merül fel a diktatúra módszereinek megismerése iránti igény. Roncsol Lászlót kértem egy kis „visszatekintésre”. KÖVESDI KÁROLY (Folytatás a tegnapi számból) Minek köszönhető a „nacio­nalista” jelző, amely több szlo­vákiai magyar értelmiségi (Grendel Lajos, Barak László) neve mellett is szerepel? Gon­dolom, utólag is felháborít, hi­szen - aki ismeri munkásságo­dat, tisztában lehet vele - tőled a legtávolabb állt a nacionaliz­mus. Most, az Új Szóból tudtam meg, hogy ilyen címkét ragasztot­tak rám. Ez viszont nem énrám, hanem a kommunista ideológiá­ban pácolt megfigyelőkre és a rendőrökre jellemző minősítés. Aki magyarként nemzete irodal­máról és az írásbeliséget ihlető valóságról nyíltan, nem a párt­zsargon és az éppen érvényes ide­ológiai vonal szerint beszélt és írt, szerintük nacionalista volt. Ha szlovákként vagy románként beszélt nyíltan nemzetéről, az il­letőt jó szlovákként vagy jó ro­mánként minősítették. Nem Oká­li, Husák, Clementis volt a nacio­nalista, sőt annál is rosszabb, aki a szlovákiai magyarok likvidálá­sára törekedett, hanem az, aki ezt szóvá tette. Aki templomot láto­gatott, klerikális volt, aki a mar­xizmus valamely tételét bírálta, antimarxista, aki a pártot, pártel­lenes, aki a létező szocializmus hibáit, antiszocialista, s aki mondjuk a szovjetek fegyveres beavatkozásait illette fejcsóválás- sal, szovjetellenes volt. Ilyen pri­mitív rúgókra járt az interkonti­nentális ballisztikus ideológia kollektív elméje. Az embert nem jellemezhetjük egyetlen jelzővel sem, több annál, a bírálat elfojtá­sa pedig az ilyen ostobán védel­mezett, a széltől is óvott ügyek pusztulásához vezet. Nacionalis­ta, aki nemzetét vakon, mindent megbocsátón szereti. Nekem eh­hez a vak, kritikátlan érzéshez semmi közöm; a gazfickónak csak azért, mert magyar, nem adok fölmentést. Azt viszont, hogy nemzetem fiait csak azért bántsák, mert magyarok, nem tűrhetem szó nélkül. Még egy ér­dekes emlék: ha vasárnap dé­lelőtt a pozsonyi református templomba mentem, és késett a villamosom, a kapu előtt két-há- rom ápolt külsejű, sportos fiata­lember ácsorgott, s már messziről mutogatott felém. Talán, hogy zavarba hozzon. A Duray körüli nyomozások heteiben a komáro­mi illetőségű pozsonyi magyar egyetemi hallgatókat a járásiak kihallgatták: járok-e közéjük, s ellátom-e őket tiltott könyvekkel, folyóiratokkal. Nem láttam el őket, nem jártam közéjük, csak egyszer, Zeman tanár úr meghí­vására adtam nekik elő József At­tiláról. Egy szó, mint száz, nem voltam nacionalista. Jól megta­nultam szlovákul, és szeretem a szlovák és a cseh kultúra tiszta értékeit. Egy halom jó szlovák és cseh könyvet magyarra fordítot­tam, s más nyelvek és kultúrák is érdekeltek. Azok az ideo­lógusok és rendőrök, akik így címkézték az embere­ket, figyelmen kívül hagy­ták, hogy az ember lelke- szelleme sokkal bonyolul­tabb, s ha értelmiségi, ak­kor lehetséges alternatí­vákban gondolkodik, egyidejűleg több utat járna be, ha tehetné. Ha a határok nyitva álltak volna, s némi pénzem is akad, talán világ­csavargó vagyok, meglakom a kultúra nagy forrásvidékeit, s most talán egy őskorból itt ragadt primitív óceániai emberközös­ségben, vadászattal és gyűjtöge­téssel tölteném napjaimat. Né­zem a tartótisztek névsorát, és fo­rog tőle a gyomrom. Ennyi léhű­tőt tartott a rendszer épületekkel, infrastruktúrával, gépkocsikkal, ingyenes egyenruhával, kedvez­ményekkel, magas fizetéssel, nyil­ván jutalmakkal is, fegyvertárak­kal, s mint egyetlen nap alatt ki­derült, minden értelem nélkül. A grúz tömeggyilkos kérdezte egy­szer, amikor egy tárgyalás közben a pápa neve és lehetséges vélemé­nye fölmerült: Hány hadosztálya van a pápának? Az ő agya a fegy­verek rúgójára járt, s nem hitte volna el, ha valaki megjövendöli neki, hogy jó harmincöt évvel a halála után jön egy lengyel főpap, aki immár pápaként egy erdélyi református lelkésszel megrop- pantja félelmetes hadigépezettel és államrendőrséggel agyonbizto­sított világbirodalmát. A szó, a lé­lek, a szellem, az imádság, az iste­ni Ige, az evangéliumok erejével. „Ne féljetek! Engedjétek magatok­ba Krisztust! Szeressétek egy­mást! Romboljuk le a hallgatás fa­lát!” Ilyeneket mondtak, s Jerikó falait ledöntötték. Kikéred-e aktáidat a hivatal­ból? Érdekel-e, kik figyeltek meg, vagy írtak jelentéseket ró­lad? Ha igen, meg tudsz-e bo­csátani nekik? Kikérem, és fénymásoltatom őket. A jelentések szerzőinek ne­vét valószínűleg megtudom, de látatlanban is megbocsátottam nekik. Az egyik talán elvből, a másik valamely kényszer alatt fo­gyasztotta a papírt. Az ügy nem ezért, hanem magántörténel­mem miatt érdekel. Az ember így hetven felé, ha annyi mindent megélt, sokat felejt, s az akták biztosan számos tényt eszébe jut­tatnak. Egy-egy följegyzett gesz­tusomhoz, szavamhoz bejönnek a képzettársítások, s ezek révén további dolgaimra is fény derül. Még egyszer: senkire sem harag­szom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük. Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az embe­rekből. A mostani megint más: törtetőket, gátlástalan harácsoló- kat, gyilkosokat, rablókat, tolva­jokat, szélhámosokat formál azokból, akiket természetük erre hajlamosít. Alkotóként is érezted a meg­különböztetett figyelmet. Könyved kiherélték, elfektet­ték, pályádról elbotoztak... Ez volt az egész rendőri szima­tolás egyetlen valóban szörnyű következménye: hogy 1985 szeptemberében lepöccintettek az irodalmi játékasztalról. Ez va­lóban rettenetes élmény volt, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a percekre, órákra, he­tekre gondolok, mert tele volt az elmém tervekkel, miközben minden jövedelmem forrását le­pecsételték. Másfelől ugyane­zért köszönettel is tartozom azoknak a részben ismert, rész­ben még ismeretlen hölgyeknek ?s uraknak, akik az Egzisztenciá­lis Nihil partjára löktek, mert rá­találtam Diósförgepatonyra, egy remek, községét szerető, a falu jövőjét, intézményeit gondosan építő és fejlesztő, ami pedig en­gem személyemben is érintett, meghatott, átjárt és életem végé­ig fogva tart, gyökereire is kíván­csi vezető gárdára. Korán reggel vonatra ültem, s vitt a csallóközi motorvonat egy tíz hónapos macska-egér harc városából, a megaláztatásból Patonyba. Egy óra alatt a földi pokolból a földi édenbe. Végigmentem a labda­rúgópálya kerítése mentén a harmattól nyirkos mezei úton befelé, nedves fű simult a cipőm alá, jobbról a friss szántás illata áradt felém, az első udvarban kakas kukorékolt, kutya csaholt rám, s a reggeli utca csöndjében kerékpáros nők és férfiak pedá- loztak. Mindenki köszönt min­denkinek, és csak magyarul. Jó napot! Adjon Isten! Erő, egész­ség! A szántás, a trágya, a ba­romfiudvarok illata, a kora őszi reggelben sütkérező macskák, a Nem így tervezték a dolgot, akik megfigyel­tek, de ez lett belőle. A rendőrök nyíltan megfogalmazott vádja szerint a szlovákiai magyar irodalom és értelmiség a magyarországi revizionizmus és nacionalizmus ötödik hadoszlopaként bomlasztotta a szlovák közgondolkodást, s mint felforgatókkal bánt velünk (Somogyi Tibor felvétele) gólyafészek, a magyar szó - fa­lun főttem föl, s úgy éreztem, is­mét otthon vagyok. Sokáig szo­rongtam még, hogy megfelelek-e a feladatomnak, s hogy nem nyúlnak-e utánam, de úgy lát­szik, ennyi elég volt nekik. El­mondhatatlan, mennyi áldással áldotta meg munkámat az Úr, jöttek a könyveim és a könyve­ink, mind Patonyról, s lett belőle sok minden egyéb, magyarság­kutatás, pedagógusképzés Győ­rött és a Csallóközben, végül egyetem és a Csallóközi Kis­könyvtár az ő eddigi 32 és ké­szülő 10-15 kötetével. Nem így tervezték a dolgot, akik megfi­gyeltek, de ez lett belőle, az Úr jó dolgokat súgott, s mosolyogva köszönöm meg nekik, hogy ezt tették. Nyilván még kevésbé akarták, de nagy jót tettek egy felvidéki magyar tájegységgel s az egész észak-kisalföldi régió­val, amely immár könyvről könyvre ismeri meg múltját, s a kiadott munkákkal nemcsak tu­dását, hanem tartalmas öntuda­tát is erősíthetem. TARCA Mi mindenre elég egy másodperc? MTI-PRESS Csak egy pillanat. A rövid időszakot jelezzük így. Mondjuk azt is a bennünket sürgetőnek: csak egy másodperc! Ennyi va­lóban csak töredéke a megállít­hatatlan időnek, ám téved, aki azt hiszi: egy pillanat nem elég ahhoz, hogy akár sorsdöntő események kezdődjenek és fe­jeződjenek is be tartama alatt. Átlagosan mintegy 2,5 milli­árd másodpercre szabott az em­beri élet. Ennyi - Shakespeare szavaival - a „kimért idő”, mia­latt létünk tűnődve elvándorol a végső szótagig. Mérhetetlenül nagy szám ez, ha azonban egyetlen másodpercet kimere­víthetnénk, alaposan meg­lepődnénk, látva, hogy mi min­den történik a világon a perc hatvanad részében. Ennyi idő alatt - statisztikai átlagban - lezajlik 1,5 temetés, eladnak 2 Barbie-babát, rágyúj­tanak 12 ezer 600 cigarettára, legyártanak 4,5 autót, megsem­misítenek 2 ezer négyzetméter erdőt. Ugyancsak egy másod­perc alatt Paul McCartney 13 fontot keres, a Boeing 747-es re­pülőgép pedig 611 métert repül. A hang édesvízben csaknem másfél kilométert (pontosan 1482 métert) tesz meg másod­percenként (levegőben csak alig negyed ennyi a terjedési sebes­sége). Mi mindenre elég egy másod­perc? Például arra, hogy három átlagos DVD-film jusson át a vi­lághálón Los Angelesből Pitts- burghbe. Ezt az internetes sebes­ségrekordot a California Institu­te of Technology (CIT) kutatói­nak sikerült felállítaniuk. Olyan nagysebességű kapcsolatot léte­sítettek; hogy másodpercenként nem kevesebb, mint 101 giga­bájtnyi adatot „vittek át” egyik városból a másikba. Az ezt me­gelőző rekordot szintén a CIT kutatói állították fel egy évvel korábban, csak akkor még az előző adatmennyiség negyed ré­szét sem sikerült egyetlen má­sodperc alatt továbbítaniuk. A világűrben néhány óriáscsil­lag vasból álló magja a Napnál valamivel nagyobb tömegű, gyorsan forgó neutroncsillaggá zsugorodott. Ezek egy másod­perc alatt több százszor megfor­dulnak saját tengelyük körül, rá­dióhullám-nyalábokat bocsátva ki magukból (a Földön végig­söprő szabályos energia-impul­zusok, az úgynevezett „pulzár”- ok hihetetlenül pontos órának is tekinthetők). Szervezetünkben egyetlen másodperc alatt egymillió sejt halhat el, és ugyanennyi kép­ződhet (ezt az egészséges álla­potot hívjuk homeosztázisnak). Ugyanennyi idő alatt, azaz egy másodpercenként a Földön tíz ember betegszik meg maláriá­ban, többnyire gyermekek (a halálos áldozatok száma évi 11 millió). Sok embertársunk szíve éppen másodpercenként ver egyet, a rendszeresen futó ember alap­pulzusa ennél is alacsonyabb. (A szív működését a szinuszcsomó irányítja, innen indulnak el azok az ingerek, amelyeknek hatására a testünk motorja percenként 60-90-et dobban.) A szabályos pulzus 72 körül van. A Váci Mi­hály megverselte százhúszat verő szívről egy ritkán előfordu­ló betegség juthat eszünkbe, amikor a rohamokban jelent­kező szapora szívverés több mint 140-es pulzusszámot okoz. A fényképezés és a sport vilá­gában a másodperc igen hosszú idő, ezért tovább darabolják az alapegységet. Néha századmá­sodpercek döntenek el bajnoki helyezéseket. Van olyan fotóma­sina, amely a szekundum kétez­red részére szűkíti az exponá­lást. A különböző tudományá­gak tovább aprítják a porszemet. Fizikából ismeretes fogalom a nanosecundum (a másodperc ezredmilliomod része). Ha növeljük a másodpercek számát, négyig sem kell elérnünk, hogy azt tapasztaljuk, egy nyitott Lamborghini sportautó a start­helyzetből ennyi idő alatt gyorsul 100 kilométer/óra sebességre. Öt másodpercenként születik egy csecsemő valahol a világon. Egy pillanat - szoktuk monda­ni erre a parányi időegységre. A szóban benne van a pillantás, a szem pislogásszerű lehunyása. S bizony, sok kicsi sokra megy: egy átlagos ember annyit pislog na­ponta, mintha szemét 30 percig folyamatosan csukva tartaná. Egy pillanat - szoktuk mon­dani akkor is, ha valakitől pará­nyi haladékot kérünk. Olykor ez percekre is elhúzódik, mint azon a tréfás cédulán, amelyet egy üzlet bezárt ajtaján olvas­hattak el a kívül rekedt vásárló­jelöltek: „Reggelizni mentem. Ha nem jönnék 12.30-ig, akkor ebédelni is.” Pillanatnyilag: ez már csalóka időtartam-megjelölés, gondol­junk csak erre a hírfoszlányra: „az egészségügyi szakmák kö­zött pillanatnyilag egynél sem kötelező a mesterlevél fokozat megszerzése.” Egy másodpercből harminc - fél perc - pedig már olyan nagy idő, hogy a Nemzetközi Csontrit­kulás Alapítvány adatai szerint Európában minden 30. másod­percben bekövetkezik egy csont­ritkulásos eredetű törés. Fél perc műélvezetre is elég: Samuel Beckett 1970 áprilisában bemutatott „Breath“ (Lélegzet) című darabja mindössze 30 má­sodpercig tartott, színészek és dialógusok nem szerepeltek ben­ne. Pedig akár többszavas párbe­szédre is elegendő lett volna a já­tékidő, hiszen egy másodperc alatt vígan kimondható egy szó, óra híján sokan ezért számolás­sal szoktak mérni rövidebb időintervallumokat. A kiegyezés korában a szóno­kok percenként csupán har­minc-negyven szót mondtak ki - ah, régi szép idők! -, egy nem­zedékkel ezelőtt a köznapi be­széd sebessége percenként 60, azaz másodpercenként egy szó volt, ma pedig átlagosan 80. Ha­dar a világ. Kereskedelmi rádiók műsorvezetői járnak elöl a nem éppen jó példával. Fiatalok, ho­vá siettek? Az átlagosan két és fél milliárd másodpercre szabott élettel miért éppen a mikrofon előtt fukarkodtok?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents