Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-12 / 83. szám, kedd
16 Interjú - nyelvlecke _______________________________________________________________________________mszó2005.április Ro ncsol László: Értem egyszer jött ki egy nagy fekete automobil egy apró sofőrrel és egy nagydarab, súlyemelő alakú tiszttel, és szállított a Február utcai nagy épületbe A nem létező ötödik hadoszlop Az ügynöklisták nyilvánosságra kerülése óta, bár többen - főleg az érintettek és a kompromittáltak - vitatják, egyre több fény derül a sötét múltra, és egyre több vonatkozásban merül fel a diktatúra módszereinek megismerése iránti igény. Az alábbiakban Roncsol Lászlót kértem egy kis „visszatekintésre”. KÖVESDI KÁROLY Meglepett, vagy tudtál-e róla, hogy megfigyelt a titkos- rendőrség? Gondolom, téged is bevittek kihallgatásra. Hogyan bántak veled? Adták-e jelét, hogy be akarnak szervezni? Nem lepett meg, bár csak érzékeltem, hogy figyelnek. Értem egyszer jött ki egy nagy fekete automobil egy apró sofőrrel és egy nagydarab, súlyemelő alakú tiszttel, és szállított a Február utcai nagy épületbe, ahol Duray Miklós tetteivel kapcsolatban, második letartóztatása előtt kihallgattak. Orvoshoz készültem, nem voltam jól, kértem, halasszák el a műveletet, de azt felelték, hogy nem lehet, mert az államügyész sürgeti őket. A másfélkét óra alatt egy polgári ruhás századossal társalogtam. Csak ő volt a szobában, s állítólag egy asztalba épített mikrofon, amely a szomszéd helyiségben dolgozó magnóba és néhány figyelő fülbe szállította szavaimat. A százados, aki jogot végzett, és később, látom, főtiszt - őrnagy - lett, úri módon bánt velem, és viszont. Halkan, nyugodtan beszélgettünk, a hosszú, részletes jegyzőkönyv is, amelyet Duray tárgyalásán mint tanúvallomást felolvastak, megfelelt annak, amit Miklós védelmében jónak találtam elmondani. A százados láthatóan elhitte nekem, hogy nincs tevőleges kapcsolatom Durayval, s ettől fogva, miután ezt felismertem, őt mentettem és magyaráztam. Azt persze tudtam, hogy Miklós mindent magára vállal. Feleségem halálos rémülettel fogadta a dohánybűzt árasztó polgári ruhás hadnagyot, én viszont végig nyugodt maradtam. Beszervezni nem akartak, nem is céloztak rá, csak tanúvallomásomat íratták velem alá oldalanként, ahogy az ilyenkor szokás. Elolvastam, pontos volt, aláírtam. A százados lekísért a főkapuhoz, kezet fogtunk, s átadott a friss pozsonyi levegőnek. Bevillamosoz- tam a Cukor utcai tüdőröntgenre, fölmentem Doboshoz a Madáchba, s beszámoltam neki a történtekről. Este a feleségemmel kibuszoztunk Tőzsérhez, s neki is elmondtam, hol ütöttem el délelőtti unalmamat. Ő ebben több tapasztalatot gyűjtött be, diákkorában be-bevit- ték és kihallgatták. Az utolsó esti busszal indultunk volna haza, amikor láttam, hogy a nagy, füves térségen egy férfi és egy nő lohol a duruzsoló jármű felé. Szóltam a sofőrnek, várja meg őket; így is tett, s az Úr, a drága Gondviselő éppen Miklóst és feleségét, Zsuzsát terelte hozzánk; Zsuzsa édesapja, Szabó Antal nagytiszteletű úr lakott a közelben. A húszpercnyi utazás alatt beszámoltam neki délelőtti kalandomról, s mindent kiszórtam, ami az ő számára fontos lehet. Pár nap múlva letartóztatták, s következett a hosszú ügyészi huzavona - de ez nem erre a lapra tartozik. Vallomásom a per aktái közt a pozsonyi törvényszék levéltárában lapul, egyszer készíttetek róla egy fénymásolatot, hadd olvassák, akiket érdekelni fog. Honnan eredt a nyugalmad? Onnan, hogy miután gondolatban végigelemeztem a dolgok állását, láttam, hogy Durayt föl fogják menteni. Egy újabb világbotrányt a husáki létező kommunista rendszer nem vállalhatott, épp elég baja volt már addig is. Ezt el is mondtam mindenkinek, ha a téma szóba került, többek közt Zsuzsának, valamikor 1986 februárjában egy délutáni, hólatyakos séta közben, míg unokám babakocsiját tologattam. Ez az én történetem dióhéjban, de félreállításommal nem függ össze, az addig már megtörtént; akkor már Diósförgepatonyban voltam. Egyébként Zsuzsa édesapja évekig Patonyban szolgált, ő volt a református templom egyik építője, Miklós odajárt udvarolni. Mikor jutott tudomásodra, hogy megfigyelnek? Hogy szimatolnak, azt több úton-módon érzékeltem. Telefonom rendszerint csak a második tárcsázás után, egy kattanást követően szólalt meg, leveleim egykét hétig jöttek-jődögéltek, s ebből tudtam, hogy valakik olvasnak, lehallgatnak. Egyszer aztán egy hét leforgása alatt ketten is ideszóltak Budapestről, s panaszolták, hogy két hét is eltelik, mire a postám a kezükbe jut. Itt az alkalom, gondoltam, hogy üzenjek az illetékes központokba. Mindkét barátomnak a kagylóba mondtam, hogy nyilván az államrendőrség a ludas, mert sokáig ül a postáinkon, ahelyett, hogy azonnal földolgozná és továbbítaná őket. Tudom, mondtam, mert nem is rejtik véka alá, hogy a nemzetközi hívásokat lehallgatják és rögzítik, ezen az úton üzenem hát azoknak, akik a leveleinket olvassák, hogy ám tegyék, ha ez a dolguk, de gyorsan, nagyon gyorsan. Láss csodát: küldeményeink ezek után egy-két nap alatt célba értek. Más konkrét eseteid is voltak az államrendőrséggel? Ébert Tiborral, az ő kocsiján Budapestre utaztam, s a rajkai átkelőben Tibor belelátott a szlovák határőrtiszt noteszába, ahol az én nevem is szerepelt. Dobossal és Battával Illyés temetésére vonatoztunk, s Párkány körül ugyanez játszódott le: notesz, lapozás, böngészés, szemvillanás, sebes firkantá- sok. Utána Dobost bevitték, vallatom fogták: mit kerestünk Illyés temetésén? Mit, hol, kivel, előtte és utána, külön-külön. Megnyitottam Tóthpál vándorkiállítását Gödöllőn, s éjjel hazajövet egy kétórás vámvizsgálatnak vetettek alá bennünket, tiltott nyomtatványokat, valutát, postát, nem tudom, mit kerestek az odaát vett katalógusok, lexikonok, nagyszótárak között. Ez beugratós játék volt, mert odame- net egy vámtiszt azt pusmogta Tóthpál fülébe, hogy bármit behozhatunk, másnap éjjel ő fog szolgálni. Más kérdés, hogy egy erdélyi szamizdat, amit Molnár Imrétől kaptam Gödöllőn, a belső zsebemben lapult, de személyi motozásig nem fajult a kíváncsiságuk. Leányom pozsonyi polgári esküvőjén minden meghívott barátom megjelent - Duray is ott volt Zsuzsával és Tóni bácsival, s néhányan szóba is mertek állni velük. Zs. Nagy Lajos is váltott velük néhány baráti szót. Nem sokkal ezután egy este a Krym kávéházban Lajosba botlottunk, s ő elpanaszolta, hogy pár napja begyűjtötték, egész éjjel faggatták, hogy mit keresett az esküvőn, mit tud rólam, miért beszélt Durayval. Végig a szemébe világítottak, a rendőrök egymást váltották, kiabáltak rá, fenyegették, s hajnalban, amikor még a villamosok sem közlekedtek, szélnek eresztették. Kutyagolhatott az öreg hídon át Zabosba. Nem győztem elégszer bocsánatot kérni tőle, bár ő úgy Zs. Nagyosan számolt be éjjeli kalandjáról: hol sírásra görbült és remegett az ajka, hol kacagott, hol meg fennhangon átkozta és fenyegette a szerinte akkor is körülöttünk lebzselő rendőröket. Még egy érdekes jelenet: írtam egy hosszú irkafirkát Pezlárnak, immár Patonyból, s miután a posta elvitte, pár nap múlva, ahogy a fenti élelmiszerboltba tartottam, parkolónkba gördült az én nagy fekete automobilom, kiszállt belőle két emberem, a nagy és a kicsi, kihalásztak a hátsó ülésről két nagy halom iratgyűjtőt, s cipelték Hogy szimatolnak, azt több úton-módon érzékeltem. (Somogyi Tibor felvétele) föl szomszédomhoz, a párt főideológusához, Pezlárhoz. Na, gondoltam, a gépezet beindult, Pezlár, aki könyvemet és kézirataimat hatalmi szóval letiltotta, tájékozódni kezd, s kiindulópontja, a kályha, ahol a táncot kezdi, az államrendőrség. Talán a javaslatot is az államrendőrség tette, gondoltam. A rendőrök nyíltan megfogalmazott vádja szerint a szlovákiai magyar irodalom és értelmiség a magyar- országi revizionizmus és nacionalizmus ötödik hadoszlopaként bomlasztotta a szlovák közgondolkodást, s mint felforgatókkal bánt velünk. A rendőrség figyelme, jóllehet a lehető legnagyobb mértékben távol tartottam magam a közélettől, rám is ezért irányult. (Az interjú folytatását holnapi számunkban olvashatják)
