Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-12 / 83. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ PANASZ Egy belgrádi laktanyában bujkált Ratko Mladics boszniai szerb hadseregparancsnok - erősítette meg egy külföldre szökött szerb katona a belgrádi lapnak. Miroslav Petrovics őrvezető azt állítja, tagja volt a Mladics őrzésével megbízott egységnek. Beszámolója szerint a tábornok, aki ellen a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék 1995-ben emelt vádat, 2004-ben a Belgrád elit negyede, Topcider szélén álló laktanyában rejtőzködött. Kiváló helyismerete miatt Petro- vicsot azzal bízták meg, hogy biztosítsa Mladics menekülési útvonalát, ha déli irányba, Koszovó felé kellett volna menekülnie. Mint elmondta, 2004 júniusában találkozóra hívták őt, amelyen ott volt a boszniai szerb hadsereg néhány katonája is, akik szintén a terv résztvevői voltak, és szükség esetén északi irányban biztosították volna Mladics útját. Petrovics szerint Mladics ekkor már a topcideri laktanyában tartózkodott. Petrovics beszámolója szerint a tábornok még 2004 októberében is ott rejtőzött, amikor megpillantotta őt két járőröző katona. Nekik nem lett volna szabad találkozniuk vele, ezért helyben lelőtték őket. A két járőr, Drazsén Milo- vanovics és Drágán Jakovlje- vics máig tisztázadan körülmények között vesztette életét Topciderben. A katonai nyomozás eredményei szerint a két katona összeszólalkozott valamin, s egyikük halálosan megsebesítette a másikat, majd a helyszínen öngyilkosságot követett el. Miután a sajtó és a közvélemény erősen hitetlenkedve fogadta ezt a verziót, a hatóságok kirendeltek egy függetíen vizsgálóbizottságot az eset felderítésére. A bizottság kizárta azt a lehetőséget, hogy Jakovljevics öngyilkos lett, s bizonyosak abban is, hogy a tragédiában részt vett egy vagy több kívülálló személy. A Danasz úgy tudja, Petrovics jelenleg „amerikai védelem alatt egy laktanyában tartózkodik az egyik szomszédos országban”. BLIC Elhagyta Szerbiát, és Bosznia-Hercegovinába menekült Nebojsa Pavkovics, a jugoszláv hadsereg háborús bűnökkel vádolt egykori vezérkari főnöke - írta a belgrádi napilap. A tábornok a bosznia-hercegovi- nai államközösség szerb részében bujkál - közölte az újság Pavkovics környezetéből származó információkra hivatkozva. A szökésben állítólag a szerbia-montenegrói hadseregben szolgáló befolyásos barátai segítették Pavkovicsot. A tábornok ellen 1999-ben emelt vádat a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék Koszovóban 1998-99-ben elkövetett háborús bűncselekmények miatt. Pavkovics évekig élt háborítatlanul Szerbiában, ám két héttel ezelőtt nyoma veszett, miután a szerbiai igazságszolgáltatás a Vük Draskovics szerbia- montenegrói külügyminiszter elleni merénylettel összefüggésben vádat emelt ellene. „Mi a különbség Klaus és Isten között? Isten nem hiszi magáról, hogy ő Klaus.” Politika és politikai poén Megjelent Prágában egy viccgyűjtemény második, bővített kiadásban Václav Klausról. Moszkvában már sokadszor újra megjelentették a Vlagyimir Putyin- hoz kötődő poénok kötetét. Mit jelent a politikai humor Prágában és milyen funkciója lehet Moszkvában? E. FEHÉR PÁL Nem feledhető különbség, hogy Prága és Moszkva nagyon különböző, és a két ország demokratikus légköre sem azonosítható. S a cseh és az orosz lelki alkat között is óriási eltérést tapasztalhatunk. A csehek azért jóval szkeptikusabban tekintenek a világ dolgaira, mint a misztikus világlátásra óriási hajlamot mutató oroszok. A Holt lelkek, A revizor grandiózus kacagásra késztető szerzője, Nyikolaj Gogol vallási révületbe esett, és a cári hatalom előtti alázatát hangoztatva halt meg. Ilyesmi egyetlen cseh íróval sem történt. Különben a demokrácia és a politikai kultúra közötti összefüggésekről nem nagyon érdemes elmélkedni, mert a legsötétebb diktatúrákban - legalábbis a közép- és kelet-európai gyakorlat mintha ezt az állítást bizonyítaná - a legvirágzóbb a vicckultúra. Sztálin idején akár 10-15 évet is lehetett kapni egyetlen politikai poén elmondásáért, mivel a nevetést ellenforradalmi propagandaként minősítették, mégis egy orosz irodalmár - évtizedekkel a vezér halála után - több száz oldalnyi viccet tudott még összegyűjteni és kiadni. Virágzó politikai humor A politikai humor virágzott, sőt akkor virágzott igazán, amikor a politikai demokráciáról még csak nem is hallott az egyszerű ember. Sztálin alatt még a „szocialista demokráciának” sem lehetett átkeresztelni a diktatúrát. És a diktatúra talán már eltűnt, de a bizonytalanság érzése él. Putyint arról kérdezték újságírók, hogy „mi a különbség az Önök demokráciája és a Nyugat demokráciája között”, Putyin pedig ezt válaszolta: „Ó, a különbség igazán jelentéktelen. A két demokrácia olyan, mint két szék. Az egyik olyan hétköznapi, a másik villamos...” Egy másik orosz vicc sok mindent magyaráz: „Tudsz egy új viccet?” „Én nem. És Te?” „Én sem.” „Micsoda kormányunk van!!!” A népi politizálás egyik fontos eszköze a vicc, ugyanakkor a demokratikus intézményrendszerekben a politikacsinálás meglehetősen nyitott, ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a féllegális eszközökre, például a viccekre nincs szükség. Ám mi legyen akkor, amikor a demokráciában érzi azt az állampolgár, hogy a közélet kevesek privilégiuma, ő kiszorult, perifériára került? Az ilyen helyzet közös nevező lehet a cseh és az orosz polgár között, aki a „politizálás - viccekben elmondva” műfajt választja. A nagy orosz földön Putyin egyidejűleg építi a demokrácia Patyomkin-díszleteit és saját kultuszát. Ezt a szituációt a politikai humor pontosan érzékeli. Az elnökválasztás előtt mesélték az oroszok egymásnak, de már Szibériától nem rettegve: „Oroszország népei újra nehéz választás előtt állnak: Putyin, Putyin vagy Putyin?” Intellektuálisabb formában „Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint megkérdezik, hogy ki a kedves költője? A válasz: Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij. És a kedvenc írója? A felelet: Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov. Az utolsó kérdés: ki a kedvenc politikusa? Putyin szégyenlősen elmosolyodik: ugyan, meddig faggat még?” Václav Klaus esete lényegében a Putyin-humorral azonos: „Mi a különbség Klaus és az Isten között?” Megfejtés: „Isten nem hiszi magáról, hogy ő a Klaus.” A cseh kötet szerkesztője, Václav Budinský azzal a mondattal indítja könyvének tömör bevezetőjét, hogy a népi humor műfajában eddig még nem fordult elő, hogy egykötetnyi gyűjtést egyetlen embernek szenteljenek. Hasonló tévedésben érhető tetten az orosz gyűjteményt jegyző Jurij Borev. Ez nem csupán azt bizonyítja, hogy nem tudtak egymásról, hanem - egyebek között - azt is, hogy elmélkedésük folytatása csaknem azonos: ugyanis mindketten úgy vélik, kiemelkedő személyiségről lehet csak vicceket kitalálni, mégpedig olyan valakiről, aki megosztja a közvéleményt. Klaus esetében: részint dicsérik pro- fesszoros műveltségét, részint pedig nagyképű arroganciának minősítik a stílusát. Putyinról di- csérőleg szokás elmondani, hogy a közrendű oroszok közül való, ugyanakkor színtelen-szagtalan politikusnak tartják, akinek műveltsége, politikai kultúrája egyaránt hiányos. Zemannal társítják És még van egy közös nevező. Klaus esetében a viccek természetesen Miloš Zemannal mérik őt össze, Putyint pedig Borisz Jelcinnel. S Zeman és Jelcin között nem csak az a hasonlóság, hogy mindketten szeretik az alkoholtartalmú italokat... Viszont Klaus és Putyin felettébb visszafogott kapcsolatot alakítottak ki a becherovkával, illetve a vodkával. (Cseh reagálás: „Miért nem iszik Klaus bort?” „Azért, mert a borban az igazság.”) Sok tudós kutatta már a szerzőség problémáját. Ki találja ki a vicceket? A kérdés nyilván megválaszolhatatlan. A népi politikai humor olyan, mint a folklór. Egy rejtett forrásból indul, aztán alakul, formálódik és minden perccel, minden mesélővei változik - a pillanat igényeihez igazodva. Erre az esetre is akad vicc. Klaus megkérdezi egy újságírótól: „Maga kicsoda?” „Én vagyok az az újságíró, akit tegnap megsértett” - hangzik a válasz. Klaus: „Tegnap? Voltak maguk vagy húszán. Maga hányadik lehetett?” Ez a folklór. A valóságot pedig a Právo március 12-i száma alapján idézem. Ale- xandr Kramer interjúja ekként zárul Miloš Zemannal. Zeman: „Szerkesztő úr, Ön most egy roppant ostoba mondatot mondott, de ezen nem csodálkozom; hiszen végtére én határoztam meg az újságírókat mint a társadalom legostobább csoportját, s miért éppen Ön lenne a kivétel? És volt idő, amikor érdekes hírlapírónak tartottam, de eme beszélgetés után vegye tudomásul, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk.” Kramer így felel a volt miniszter- elnöknek: „Ebben az esetben nemcsak ezt a beszélgetést köszönöm, hanem a megelőző tucatot is, amelyet az elmúlt hét és fél évben folytattunk...” Ezt a tényleges párbeszédet igen könnyű lenne viccé transzponálni. Hiszen önmagában az is szomorú vicc, hogy ilyen beszélgetés megtörténhetett. Sztálin idején 15 évet is lehetett kapni egy politikai poén elmondásáért. KOMMENTÁR Sok matematikus közt RÁCZ VINCE Újabb torzsalkodás támadt az oktatási minisztériumban. Martin Frone tárcavezető és František Tóth államtitkár ismét jelét adta, csak nagyon nehezen férnek meg egymás mellett. Folyamatos nézeteltéréseik és vitáik hátterében vélhetőleg ellentétes politikai meggyőződésük áll: Frone pártállásához híven alapvetően kereszténydemokrata értékekre alapozná - lásd: az alsó tagozaton kötelezően választható hittan bevezetését -, és egyfajta konzervatív közegben képzelné el az oktatásügyet, Tóth - szintén politikai felfogásának megfelelően - liberális szemléletet képvisel, és ahhoz mérten hajtaná végre a reformokat. A végső szó azonban tetszik, nem tetszik a miniszteré. Tóth mintha ezt figyelmen kívül hagyná, a tárcán belül ugyanis különutas politikát folytat. Két kérdés merül fel bennem. Ha Francnak nem felel meg Tóth, nemrégiben miért fogadta vissza újra államtitkárrá? Ha Tóth nézetei szöges ellentétben állnak Francéval, miért nem mond le? Csak egy dologról feledkeznek meg egymást csépelő, tor- zsalkodó politikusaink, nemes egyszerűséggel a feladatukról, hogy szakemberként álljanak tisztességgel helyt posztjukon. A politikai huzavonák közben mintha kevesebb szó esnék az oktatásügyről, mely napjainkban jelentős átalakuláson megy keresztül, az iskolák mindennapjai sorsfordító eseményekkel terheltek. Az „önzést leplező, álszent küldetéstudat”, az önös érdekek képviselete háttérbe szorítja az érdemi munkát, míg a végén a sok bába közt elvész a gyerek. Nem mondom, még a jobb családokban is előfordul időnként egy-egy élesebb szóváltás, ez nem is volna önmagában baj. Az azonban, hogy a minisztériumban sorozatosan egymás torkának esnek, már valóban visszatetszést kelt a választók körében. Az oktatási tárcával kapcsolatban nem igaz a mondás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Mivel nagyon is megfér, nem is kettő, hanem három. Mármint nem egészen dudás, hanem matematikus, ugyanis az oktatási tárca négy, úgymond, csúcsvezetője közül három matematika vagy ahhoz közelálló szakon végzett az egyetemen. Úgy bizony, Martin Frone miniszter, Szigeti László államtitkár és Peter Mederly hivatalvezető matematikus volt hajdanán. Ők hárman többnyire megértik egymást, legalábbis, a nézeteltéréseik nem szivárognak ki. František Tóth a kivétel, egyedül ő nem matematikus. Itt lehet a baj. JEGYZET Irodalom és irodalom BUCHLOVICS PÉTER Nézem a szóvivővé avanzsált egykori főnyomozót, amint a József Attila-centenárium kapcsán könyvének új, második kiadását reklámozza a tévében. Már gimnazista korában nagyon szerette a költő verseit, kriminológusként pedig a máig is tisztázatlan ön- gyilkosság izgatja. Szerinte baleset történt, Attila két vagon közt akart átmenni, a szerelvény meglódult, s ez okozta a vesztét. Ezt egy szemtanú is bizonyítja - a szemtanú nem is oly rég meghalt. Ám az újabb kiadás apropóját ez adja, na meg az, hogy az elsőt rögtön szétkapkodták. A többit persze elolvashatjuk a könyvben. Ennyi, máris tovább, más mederben, folyik a reggeli bájcsevely, majd reklámblokk és játék, amelyben a legnehezebb kérdés esetleg az, hogy mi folyik a Duna hídja alatt. A jelenség nem új. Folyamatosan újratermelődik az a fogyasztói réteg is, amelynek Babitsban a gégerák a fontos, Karinthyban az agydaganat, Adyban a vérbaj és a nőügyek, Kosztolányiban szintén a rák stb. A piac törvényei szerint mindez pompásan működik, s az is kétségtelen: Hemingwayhez az önmaga ellen fordított, kedvenc vadászpuska éppúgy hozzátartozik, mint Fitzgeraldhoz az alkoholizmus, Ginsberghez a férfiszerelem. Csak hát: valóban ez a legfontosabb? Nem az, amit az asztalra tettek? Eszerint Csáth Géza azért érdekes még mindig, mert morfinista volt, sőt feleség- és öngyilkos. Nosza, azonnal írjunk pár zaftos, szenzációértékű könyvet a tragédiáról, vájkáljunk és teregessünk, lakassukjól a nagyérdeműt. Pszichologi- záljunk, ideologizáljunk, az életműben pedig - saját elméletünkre szabva - visszamenőleg is domborítsunk ki minden olyan mozzanatot, ami a baj elhatalmasodását jelzi. Kövessük végig a folyamatot, s a végén vásári kikiáltóként lóbáljuk meg a bizonyítékokat: íme, a zsenik végzete. Csak az a kérdés: ki akar híres és érdekes lenni? Tényleg: kik azok a költők, írók? Kik azok a zsenik? Olyan egzaltált, állandó pénzzavarral küszködő, égő szemű, rendes polgári foglalkozás nélküli, piás, netán drogos izék, nem? Mindig világfájdalmuk van, állandó lakhelyük a kocsma és a kávéház, s előbb-utóbb elpatkolnak. Tudom, mert tanultuk. Könyvben is olvastam. Most rohanok, mert épp megjelent Sylvia Plath ön- gyilkosságáról egy újabb könyv, melyben a szerző kétségtelenül bebizonyítja: nem is gázsütőbe rakta a fejét, hanem kiugrott az ablakon. S egy másik is, amelyben Os- vát Ernő nem pisztollyal, hanem kötéllel... De ki az az Osvát Ernő?
