Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-09 / 81. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 9 MINDENNAPI KENYERÜNK Konzervatív pápa? HAĽKO JÓZSEF Évtizedekkel ezelőtt egy napon középkorú férfi csengetett be az egyik lengyel kolostor kapuján, bemutatkozott, elmondta, hogy pap, és kérte, engedjék be őt a kápolnába. A szerzetesnővérek természetesen beengedték, de amikor már egy óra elteltével sem jött vissza, utána eredtek, hogy megnézzék, mi történhetett vele. Ott találták őt mélyen elmerülve az imában, feküdt a földön az oltári- szentség előtt. Ugyanez a férfi - Karol Wojtyla - tegnap még a vatikáni Szent Péter téren feküdt. No nem a földön, hanem koporsóban. És persze nem azért, mint a fent említett esetben, mert kinevezték őt Krakkó püspökévé, hanem mert Róma püspökeként földi szolgálatának véget vetett a halál. És már nem ő, hanem a környezete merült el az imában, hogy köszönetét mondjon érte és áldásos pápaságáért. Az előző napokban több mint félmillióan jöttek el, hogy leróják előtte tiszteletüket, s minden egyes személy önként akár tíz órát is végigállt ennek érdekében. Sokan próbálták megfogalmazni, miben is rejlik személyiségének különös vonzereje. Egyesek azt állítják, hogy „a párbeszédek és a kommunikáció embere”, mások úgy tekintenek rá, mint „szociális érzékenységű férfire, a szegények testvérére”. A más vallásúak képviselői „az egység emberét” látják benne. Valamennyi meghatározásban benne rejlik az igazság csírája, mégis magasan a felszín fölött maradnak. Mert mind e valamennyi megjelölés mögött egyetlenegy húzódik meg, mely a többit is magyarázza: ez a lengyel pápa mindenekelőtt „az imádság embere” volt. Az, amit naponta merített az apostoli palota legfelső emeletén magánkápolnája csendjében, áthatotta valamennyi cselekedetét: varázslatos természetességét a zarándokokkal való kapcsolattartásban, beleélő képességét a betegek és a sérültek helyzetébe, hajthatatlansá- gát a szicíliai maffia elítélésében, akárcsak ihletett összesze- dettségét a vallási örömünnepeken. És mindez azért, mert ő valóban „konzervatív pápa” volt. Mindennap leborulva a szentségi Jézus előtt önmagában céltudatosan „konzerválta”, elraktározta a megváltoztathatatlan igazságot a felszabadító szere- tetről és annak egyetlen valódi forrásáról, Jézus Krisztusról. Azt mondta, sőt fáradhatatlanul, újra meg újra ismételte: nyissátok ki a kapukat Krisztus előtt. A szív kapuit! Máskülönben úgy lesz, mint azzal a két tanítvánnyal a vasárnapi evangéliumból, akik nem ismerték fel Jézust. Merthogy már nem számoltak vele, elmúlását végérvényesnek tekintették, visszafordíthatatlan kudarcnak. Csak amikor megtörte a kenyeret - akkor ismerték fel őt. Egyszer Rómában közel álltam a pápához, mikor a szentségtartóban az oltáriszentséget vitte. Ő felismerte Jézust, rendületlen tekintettel és mély hittel szegeződött a jelenlétére. Nem volt szükségem szavakra sem, annyira kifejező volt az egész. És azt is láttam, hogy miként szolgáltat misét a pápa. Nem gyorsan, nem szárazán és rutinosan. Úgy törte meg a kenyeret, hogy tudta, a Mindenhatót tartja kezében. A mellette szolgáló lengyel pap szerint a pápa utolsó szava, amit végső sóhajával kiejtett: „ámen”. Hiszem, hogy ez az utolsó sóhajtás az első lélegzet- vétel is volt egyben, annak a lélegzetvétele, aki megszületett az öröklét számára. A szerző római katolikus pap csaladivilag@ujszo.com Vásárúton is századik születésnapot ültek, az ünnepelt egy négyzetméteres tortát kapott ajándékba Száz éve ugyanabban a házban Századik születésnapját ünnepelte Vásárúton családi és baráti körben Hamarik Erzsébet március 27-én. A dunaszerdahelyi járásbeli falu kultúrházában csaknem nyolcvanan jöttek ösz- sze, hogy a még mindig jó egészségnek örvendő Bözsi nénit köszöntsék. JÓZAN MÓNIKA „Tízen voltunk testvérek, de már csak egy fivérem él Svájcban, akiről nagyon régen nem hallottam. Magyarországi testvérem 103 éves korában hunyt el, és a többiek is kilencven fölötti kort értek meg mind” - mondja mosolyogva, mikor a koráról faggatom. Bözsi néni születése óta ugyanabban a házban él. Előbb szüleivel és kilenc testvérével lakott ott, majd férjével és gyermekeikkel. Jelenleg már csak fia van vele a félig zsindelytetős, gerendázott házban, melyet még mindig ő tart rendben. Főz és takarít, de tévét nem néz, ha csak teheti, inkább imádkozik. „Csak azon gyötröm magam, hogy miért nem lehet már dolgoznom. Jól vagyok, csak a lábam fáj és nagy szót hallok. Orvost nem gyakran láttam. Hál istennek enni még tudok. Nagyon szeretem a főtt húst. Régen is szerettem enni, sok gombócot, görhönyt meg krumpli- gancit ettünk” - idézi fel a rég elfeledett népi étkeket, majd élete legszebb pillanatairól kezd mesélni. „Az élet nehéz volt, már gyermekkoromban dolgoznom kellett, szegények voltunk és szegényen mentem férjhez is. De a férjem nagyon kedves volt nekem. Az,ablakunk alatt énekelt, mikor udvarolt. Szerelemből mentem hozzá az uramhoz, 52 évig voltunk házasok, 1979-ben halt meg. Jó ember volt, bár szeretett inni. Aztán lett gyerek, hát annak örültem. És azt megérni, hogy a dédunokáimnak is legyen babájuk, szép dolog” - mondja. A Hamarik házaspárnak öt gyermeke született, mára már csak egy fiuk és egy lányuk él. Bözsi néninek kilenc unokája, tizennégy dédunokája és négy ükunokája van. Most várják a tizenötödik dédunokát a családba. „A hosszú életben vannak azért fájdalmas pillanatok is bőven, hiszen két unokáját, három fiát, az urát és a vejét már túlélte a mama - mondja Hamarik Irén, Bözsi néni menye. - A születésnapi virágcsokrokból is a legtöbbet a temetőbe küldte.” Századik születésnapján Bözsi néni este hétig tartott a vendégek kel. A polgármester, Kovács Fe renc százszor száz centimétere: tortával köszöntötte az egész falt nevében, elkészíttette születés bizonyítványának dísziratát, és is mertette a családfáját is. Elmond ta, hogy a faluban 1905-ben öt venhatan születtek, közülük mái csak Bözsi néni és a december: Bognár Ignác bácsi él. „Szerintem nagyon jó volt a2 ünnepség, és most már igen becsülöm a jót, hiszen minden nap ajándék nekem” - mondja búcsúzóul az ünnepelt. A vásárúti Hamarik Erzsébetet legalább nyolcvanan ünnepelték 100. születésnapján (A szerző felvételei) Hamarik Irén, Bözsi néni menye tanúsíthatja: „A hosszú életben vannak azért fájdalmas pillanatok is bőven...” Jelenleg fiával, Istvánnal él egy fedél alatt a régi házban, amelybe száz évvel ezelőtt beleszületett CSALÁDI NEVELÉS Hazaszeretet MARKÓ EMIL A személyiség fejlesztése mellett fontos a közösségi erkölcs: a hazaszeretetre, a családi életre nevelés. Benedek István szép megfogalmazásával élve: „A nemzeti érzés azonban elsősorban közvetett úton alakítható ki, illetve tanítható, hiszen valóban igaz, hogy a hazaszeretet olyan emberi érzésekhez hasonlítható, mint a szerelem.” A hazaszeretet tanításának „eszköze a magyar történelem, a magyar művelődéstörténet - és mindenek felett - a magyar irodalom tanítása hazafias szellemben, de ennek hangoztatása nélkül.” Valóban, ha a „diákok megértik, mit jelentett a magyarság számára Árpád, Géza, Szent László, IV. Béla, Hunyadi János, Mátyás király, akkor minden biztatás nélkül elmélyül bennük a magyarságszeretet. Ha felfogják azt, hogy a magyarság számos népből integrálódott szerves egységgé; ha elismerik a felvidéki, erdélyi és délvidéki városok (németből, szászból, zsidóból, szerbből, horvátból stb.) magyarrá vált kultúráját; ha emlékezetükbe vésték Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady hazafias líráját; ha megértik a Bánk bán, a Himnusz és a Szózat üzenetét: akkor nem kell nekik magyarázni, mit jelent magyarnak lenni.” A hazaszeretetre neveléshez hozzátartozik a múlt megbecsülése és a jövőbe vetett reménység táplálása. Mindkettőhöz kellő kritika szükséges. A magyar jövő reménysége vagy reménytelensége azon múlik, sikerül-e az „ősi átkot”, a belviszályt kiküszöbölni, és a bennünket körülvevő országokkal, népekkel jó viszonyt kialakítani. Mindkettő nemzeti ügy, tehát a józan és mértéktartó hazaszeretetre nevelés ezeket nem nélkülözheti. Minél több érzelmet merít a gyermek születésétől kezdve elsősorban a szüleitől, annál inkább képessé válik az érzelmeket átélni, és kinyilvánítani mások iránt. A szeretetből soha sincs felesleg, ezzel, nem kell takarékoskodni. Az iskolai nevelési tevékenységét megkönnyíti minden olyan gyermek, aki olyan családból lép az intézmény falai közé, amelyben a szeretet, a törődés igényét kielégítették, és megnehezítik mindazok, akik elhanyagoltan vagy agyonkényeztetve, de kielégítetlen szükségletekkel érkeznek a közösségbe. Sajnos, ma sem ritka az olyan gyermek, aki az anya vagy az anyai szeretet hiányával éli át egész gyermekkorát. A kapcsolat szerepe miatt ez már nemcsak iskolai, hanem igen súlyos társadalmi kérdés. Ingyentanács OLVASÓI LEVÉL Néhány napja e két szó cseng a fülemben: „Váljon el!” Ezt a jó tanácsot a dunaszerdahelyi munkahivatalban kaptam, miután afelől érdeklődtem, jár-e nekem az úgynevezett szociális segély. Azért bátorkodtam ez iránt érdeklődni, merthogy szeptembertől munkanélküli lettem létszámcsökkentés miatt. S mivel utólag tudomásomra jutott, hogy ez a tanácsadás a fent nevezett hivatalban bevett szokás, úgy gondolom, a következő párbeszéd nyilvánosságot érdemel.- Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék, mi az eljárás abban az esetben, ha szociális segélyért szeretnék folyamodni.- Férjezett?-Igen.-A férje dolgozik?- Minimálbérért egy maszeknál. És van két gyermekünk, akik tanulnak, középiskolások. A hivatalnok úr előveszi zsebszámolóját, számol, aztán kijelenti:- Nincs semmi értelme kérvényezni, mert nem fogják megítélni. A férje fizetéséből tessenek megélni. Persze, ha elválna, akkor már másként bírálnák el az esetét. Erre a kijelentésre nem tudtam válaszolni, torkomat valami összeszorította, sírással küszködve fordultam ki a helyiségből. Azóta az jár az'eszemben, hogy a tanácsot meg sem köszöntem. Meg az, hogy az én huszonegy évi házasságommal nincs semmi baj. Harminc évig neveltem és oktattam az óvodában a gyerekeket, mindig a családi nevelésre buzdítottam a szülőket, azt hangoztatva, hogy a társadalom fontosnak tartja a család összetartását. És tessék, a munkahivatalban most ellenpropagandát folytatnak. Aki ehhez a megoldáshoz folyamodik, vajon mivel indokolja házassága felbontását? Hogy a félje, felesége nem tudja eltartani? A huszonegyedik század elejére ez is bekerült a válási indokok közé? így neveljük az utódainkat családi sze- retetre és összetartásra? Ezekre a kérdésekre ki válaszol nekem? Én dolgozni szeretnék, nem pedig segélyért folyamodni. Dolgozni akarok, hogy továbbra is azt hirdessem, a családban nevelkedett gyermekeknek van biztos jövőjük. (H. V.)
