Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-06 / 78. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 6. Tudomány 19 Kik lehettek ezek az emberek, miért voltak ilyen magasak, mi az oka, hogy a négy fiatal férfi egyszerre halt meg? Rejtélyes perui óriások Charles Merbs antropológus és patológus, az Arizonai Állami Egyetem munkatársa különös szakterületen dolgozik: emberi csontokból próbálja meghatározni, hogy azok „gazdája“ milyen foglalkozást űzött és milyen körülmények között élt. Peruba hívták, hogy vizsgálja meg öt különösen magas férfi csontvázmaradványait. ÖSSZEFOGLALÓ A moche civilizáció több évszázaddal az inka kultúra előtt virágzott Peru északi partvidékén. Eddig több mint 350 feltárt temetkezőhely árulkodik egykori civilizációjukról. A mai Sipan faluja mellett folynak az ásatások, ahol két vályogpiramis gazdagon díszített uralkodói sírokat rejt. Az erotikus tárgyú kerámiák, amelyek a perui Moche állam idejéből maradtak fenn, nemcsak a hódító spanyolokat háborították fel: a megmaradt darabokat még néhány évtizeddel ezelőtt is zárt ajtók mögött őrizték. Ma viszont már Peru legkiválóbb múzeumai rendeznek kiállításokat ezekből a tárgyakból, s hírük bejárta a világot. Egy évvel korábban kaliforniai régészek egy agyagtéglákból épített piramis belsejében sírokat ástak ki egy régi moche település helyén, Peru északi partvidékén. Mindegyik sírban egy-egy hatalmas testméretű férfi maradványait találták, mellettük fejdíszeket, maszkokat, agyagedényeket, fegyvereket, és három esetben a sír kicsinyített mását, benne bronzfigurával. Ilyet addig még senki sem látott. A moche indiánok átlagmagassága kb. 148 cm volt, e férfiaké pedig 175 cm, sőt kettőjüké a 180 cm-t is elérte, tehát magasságuk csak viszonylagosan mondható óriásinak. A mochék i.sz. 100 és 800 között éltek Perunak e száraz partvidékén. Nem volt írásuk, nem maradt fenn az eltemetettek neve sem. Az öt férfiról megállapították, hogy mindannyian i.sz. 450 és 550 között haltak meg, és nagy gyászszertartással temették el őket a piramisban, amely feltehetően a moche felső osztály temetkezési helye volt. Fogukból és csontjaikból arra következtettek, hogy 17-^22 éves korukban hunytak el, és az is kiderült, hogy az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es óriás (a kutatók így nevezték el őket) nagyjából ugyanakkor szen- derült jobblétre. Az 5-ös számú kissé odébb volt eltemetve, valószínűleg egy generációval korábban. Kik lehettek ezek az emberek, miért voltak ilyen magasak és mi az oka, hogy a négy férfi egyszerre halt meg ilyen fiátalon? Kiderült, hogy lábszárcsontjaik és karcsontjaik csakugyan igen hosszúak voltak és a csontritkulás jeleit mutatták, továbbá több törésnyomot is felismertek rajtuk. A mochék temetkezési szertartásait kutató antropológus, Alana Cordy-Collins (University of San Diego) először úgy vélte, valamennyien az ún. Marfan-szindrómában, egy, a kötőszöveteket érintő genetikai betegségben szenvedtek. A szindróma elszenvedőire jellemzőek a hosszú végtagok, a hosszú ujjak és a hosszú, keskeny arcforma, némelyikük mellkasi csontjai, gerince deformált, gyakran szív- és érrendszeri betegségben szenvednek. Ez magyarázhatja korai halálukat, hiszen a mochék átlagosan legalább 50 évig éltek. Amikor azonban a betegség egy amerikai szakértője megvizsgálta a maradványokat, kiderült, a férfiak nem szenvedtek Marfan-szindrómában, nem ez a betegség tehát különleges méretük oka. Ekkor hívták segítségül Charles Merbset, hogy végezzen vizsgálatokat. Az Arizonai Állami Egyetem munkatársa két évig dolgozott a csontokon, elsősorban az ízületi gyulladások nyomait elemezte. Azt találta, hogy az ízületek sokáig, vagy ismétlődően különös helyzetben voltak mind az öt fiatalember esetében. Az 1-es és a 3-as példányról megállapította, hogy sok időt töltöttek térdelő helyzetben, elsősorban a bal térdükön, és a jobb könyökük erősebben behajtott, mint a bal kézfejüket sokat tarthatták függőleges helyzetben. Az 5-ös számú óriás ugyancsak sokat térdelhetett, ám ő a nyomok szerint váltogatva használta térdeit - az ő esetében kisebb aszimmetria volt tapasztalható. Kitűnt továbbá, hogy jobb kaiját gyakran tarthatta hátranyúlva, mintha eldobni készülne valamit. A 2-es és 4-es óriás csontjai ugyancsak rossz állapotban vol-. tak, de nem mutattak olyan deformációt, mint a másik háromé. Alighanem azért, mert nemigen csináltak semmit, ami a magasabb társadalmi státusra utalhat. Akik nem ismerik a moche kultúrát, azoknak mindez bizarrul hangozhat, de nem Cordy-Collinsnak. Bár a mochék nem tudtak írni, agyagedényeiket gazdagon díszítették, és mindennapi életüket is éppúgy megörökítették az edényeSipan mindenható ura kíséretével (Fotók: képarchívum) ken, mint rítusaikat, vallási szertartásaikat és szexuális tevékenységüket. Sokszor feltűnik rajtuk a térdelő harcos motívuma, akik jobb kezükben harci buzogányt, baljukon pedig pajzsot tartanak. Ritkábban előfordul a dárdahajító vagy a kődobó ábrázolása is. Számos ábrázolás mutatja a moche előkelőségeket: őket mozdulatlan állapotban, ülő helyzetben, esedeg hord- széken ülve örökítették meg. Mindezek után kezdett kirajzolódni a kép. Az 1-es és 3-as óriás térdelő harcos volt, az 5-os dárdahajító. Minden bizonnyal azért kapták e szerepkört, mert magasabbak, de alkatilag gyengébbek voltak társaiknál. Nyilván igazán impozánsnak tűntek az ellenség szemében, hogy még térdelve is ilyen magasak, viszont nem igazán lehettek jó harcosok. A 2-es és a 4- es óriás - a kutatók szerint - a legfelső elithez tartozhatott, és semmiféle munkát nem végzett. A 2-es volt ötük közül a legegészségesebb. Feltehetően valamennyien a piramiskomplexumban éltek, és az 1- es, valamint a 3-as ideje nagy részét töltötte a 2-es számú óriás mellett térdelve. Hogy mi okozta a halálukat, nem tudni, de mivel az első négy egymáshoz képest rövid időn belül halt meg, feltehető, hogy legalább az egyiküket feláldozták. Sok elvarratlan szál maradt még a lelőhelyen, legfőképpen az, mitől nőttek ekkorára ezek a fiatalemberek. Elképzelhető, hogy valamilyen sajátos betegség* genetikai rendellenességjellemezte a moche elitet, méghozzá a jelenleg ismert leletek szerint csak a férfiakat. (Origó, Természet Világa) A mai Sipan faluja mellett folynak az ásatások, ahol két vályogpiramis gazdagon díszített uralkodói sírokat rejt Vélhetően a legnehezebb lépés a kézmozgatás felé Új gondolatolvasó chip ÖSSZEÁLLÍTÁS Egy tolószékes amerikai férfi kacagva fel-le kapcsolgatja lakása elektromos berendezéseit az agyára telepített chip segítségével. A 25 esztendős Matthew Nagle 2001- ben egy késes támadásban nyaktól lefelé megbénult. Nagle az első, akinek a massatchusettsi New England Sinai kórházban elvégzett úttörő sebészed beavatkozást követően chip figyeli kívánságait. Nagle készülékét BrainGate-nek hívják, és közel száz hajszálvékony elektródával kapcsolódik a fiatalember motorikus agykérgéhez. Az agyi jeleket számítógép alakítja kurzormozgássá. Nagle chipjének szignálját számítógép értelmezi, így ő gyorsan kezelheti a tévé távkapcsolóját és lakása hálózatba kötött egyéb berendezéseit. Ráadásul egy robotkart is képes irányítani, amellyel például egy kupac cukorkát tud helyezni valaki tenyerébe. A Cyberkinetics gyártotta chip mögött a Brown egyetem idegsebész professzora, John Donoghue áll. „A számítógép képernyője alapjában egy tévé távkapcsolója, egy gomb kiválasztásához csak egy ikonra kell helyezni a kurzort, ami megfelel a klikkelésnek“ - magyarázza Donoghue. A professzor szerint a BrainGate-hez hasonló imp- lantátumok egy nap visszaadhatják a bénultaknak a mozgás képességét. Hosszú távú céljuk, hogy mobiltelefon méretű eszközt fejlesszenek, amely elektromosan stimulálja a páciens izmait. Az egyszerűnek tűnő mozdulatokat is rendkívül összetett elektromos jelek idézik elő, amelyeket nehéz reprodukálni. Az agy több millió idegsejtje vesz részt a végtagok mozgatásában - a chip ezeknek töredékével tart csak kapcsolatot. „Úgy tűnik, megtették a döntő és vélhetően a legnehezebb lépést a kézmozgatás felé. Pusztán az, hogy Nagle képes megragadni egy tárgyat, nagy előrelépés“ - értékelte az eredményt a BBC-nek Richard Apps bristoli neurofiziológus. RÖVIDEN Hangyainvázió fenyeget? Michael Kaspari amerikai kutató az amerikai kontinens különböző ökorendszereiben lévő hangyakolóniákat tanulmányozta, s úgy találta, hogy a klimatikus viszonyoktól függően óriási különbségek mutatkoznak az ún. aratóhangyák számában. A hidegebb égövön lévő kolóniákban a „dolgozóhangyák“ száma átlagosan 63. Ugyanakkor a forró égövön, a sivatagban található hangyakolóniákban számuk meghaladhatja a küencezret. A felmelegedés miatt nagy számban jelenhetnek meg mutáns hangyák, amelyek egyharmaddal lesznek kisebbek „normális“ fajtársaiknál. A kisebb méretű egyedek pedig sokkal termékenyebbek, ezáltal sokkal hatékonyabban „hódíthatnak meg“ újabb és újabb területeket. így a globális felmelegedés következtében a hangyainvázió reális veszéllyé válhat, (pan) Röhögő majmok, kutyák' patkányok Jaak Panksepp idegtudós szerint ugyanazok az idegpályák aktívak amikor az emberek nevetnek és amikor az állatok játszanak egymással. Egyes tudósok szerint a majmok, kutyák, sőt patkányok csoportjait vizsgálva kénytelenek leszünk megállapítani, hogy az állatok is szeretnek kacagni. Ez ellentmond annak az elképzelésnek, hogy a nevetés a beszédből ered. A nevetés idegpályái az agy legkorábban kialakult részeihez köthetők, és a játék, nevetés kezdetleges formái megtalálhatók az állatvilágban is - mondta Panksepp. A kutató szerint amikor a csimpánzok játszanak, és kergetik egymást, lihegésük emlékeztet az emberi nevetésre, ráadásul a kutyák is hasonló hangot hallatnak. A patkányok még ennél is messzebbre mennek: kuncognak. Panksepp úgy találta, hogy a rágcsálók csiklandozás hatására hajlamosak ciripelő hangot kiadni, és elkezdenek kötődni a csiklan- dozóhoz. Ugyanakkor még sok tanulmány szükséges ahhoz, hogy kiderüljön, melyik állat nevet valójában, (-dex) Akinek a mutatóujja rövidebb, mint a gyűrűsujja... Izgatta a fantáziájukat KUTATÁS Mikor nem fröccsen szét a folyadékcsepp? ÖSSZEÁLLÍTÁS Kanadai kutatók kimutatták, hogy a mutató- és a gyűrűsujj arányának csökkenése hajlamosít az agresszióra. Az ok a méhen belüli tesztoszteronhatásra vezethető vissza. Az Alberta Egyetem kutatói felmérést végeztek annak kimutatására, vajon a mutatóujj és a gyűrűsujj egymáshoz viszonyított aránya befolyásolja-e a viselkedést. Az első hatásra meglehetősen fura felvetés hátterében az a korábban már igazolt jelenség áll, hogy a méhen belül minél nagyobb mennyiségű tesztoszteron hat a magzatra, annál rövidebb lesz a mutatóujja a gyűrűsujjhoz képest. Ez azonban csak a fiúmagzatokra jellemző. Minthogy a tesztoszteron férfi nemi hormon, sok kutatónak izgatja a fantáziáját, hogy az ujjak hosszából látható elhúzódó embrionális hormonhatás megnyilvánul-e a viselkedés szintjén is. Allison A. Baüey és Dr. Peter L. Hurd 298 önként jelentkező pszichológushallgatót vontak be vizsgálatukba. Az alanyoknak kérdőívet kellett kitölteniük, mely az agresszió különféle megnyilvánulásait mérte. Rákérdeztek a fizikai agresszióra („ha valaki megüt, visszaütök”), a dühre („hamar felkapom a vizet”), a rosszhiszeműségre („gyakran emészt féltékenység”). A kutatók azt tapasztalták, hogy azok az alanyok, akik mutatóujja rövidebb, mint a gyűrűs, hajlamosabbak a fizikai agresszióra, mint a többiek. A kutatók hangsúlyozzák, hogy ez nem azt jelenti, hogy egy ember kezére rátekintve megmondható, milyen személyiségű, csak hajlamot jelez. Az is könnyen elképzelhető, hogy van valamilyen harmadik tényező, amely a háttérből befolyásolja mind a tesztosz- teronszintet, mind a mutatóujj hosszúságát. Más kutatók vizsgálták a mutató-gyűrűsujj arányának és a termékenységnek, a szívinfarktus kockázatának és a depressziónak összefüggését is. (ng) ISMERTETÉS Ha egy folyadékcsepp sima felületre esik, és nincs levegő körülötte, akkor nem fröcskölődik szét - erre jöttek rá véletlenül chicagói fizikusok. Az amerikai tudósok voltaképpen nem azt vizsgálták, hogy le- het-e a Holdon vizet fröcskölni, mégis véletlenül ráakadtak annak a magyarázatára, mi szükséges ahhoz, hogy egy folyadékcsepp szétfröccsenjen. Mint kiderült, a légnyomás döntő szerepet játszik ebben a folyamatban. Ha ugyanis 0,2 bar alá esik a levegő nyomása, a magasból lepottyanó alkoholcseppek nem fröccsennek szét. (A földi légnyomás 1 bar, vagyis ennek az értéknek az ötödé az a határ, ahol a folyadékcseppek viselkedése megváltozik.) „Óriási meglepetést jelentett ez számunkra” - nyilatkozta Sidney Nagel, a University of Chicago kutatója a New Scientist folyóiratnak, ahol eredményeiket publikálták. Nagel társaival, Lei Xuval és Wendy Zhanggal együtt vizsgálódott eredetileg azért, hogy megmérjék az energiáját azoknak a cseppecskéknek, amelyek egy nagyobb alkoholcsepp becsapódása után keletkeztek. A vizsgálat során megpróbálták kiküszöbölni a „zavaró tényezőket”, például a levegő hatását, és egyre ritkább térben kezdték csepegtetni az alkoholt. Kiderült azonban: a levegő nemhogy zavarja a csepegést és a szétíröccsenést, hanem a nagyobb cseppek szétpattanásához éppen levegőre van szükség a környezetben. A kutatók vákuumkamrában egészen 10 millibarra csökkentették a nyomást, s ekkor már egyáltalán nem tapasztalták a fröccse- nést. A tudósok arra jutottak, hogy minél inkább csökken a nyomás, annál kevésbé fröcsköl szét a folyadék. Végül kiderítették, hogy az alkoholcseppek esetében 0,2 bar (a légköri nyomás egyötöde, mint már említettük) az a határérték, ahol megszűnik a nagyobb cseppek parányi cseppecskékké való szétesése a „becsapódás” után. Nagel szerint a mostani kísérletnek tudományos jelentősége is van: a Holdon például nem lehetne szétfröcskölni a folyadékokat, ott ugyanis nincs levegő, így külső nyomás sem. (ng) A nagyobb cseppek szétpattanásához levegőre van szükség. A Holdon például nem lehetne szétfröcskölni a folyadékokat, ott ugyanis nincs levegő, így külső nyomás sem. (Képarchívum)
