Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-04 / 52. szám, péntek
2005. március 4., péntek 5. évfolyam 4. szám A liberális és demokrata beállítottságú Masaryk ellenezte, hogy tisztán magyar népességű területeket a lakosság hozzájárulása nélkül Csehszlovákiához csatoljanak Károlyi Mihály dunai konföderációs elképzelései (Fotók: Képarchívum) Károlyi lemondása után, 1919. július 4-én indult el Budapestről családjával együtt hosszú száműzetésébe. Az osztrák-csehszlovák határon a cseh hatóságok valami szervezési hiba következtében letartóztatták őket. Prágában az ottani rendőrfőnök bocsánatot kért és azonnali szabadon bocsátásukról intézkedett. JANEK ISTVÁN Engesztelésként egy közeli szállóban egész lakosztályt bérelt számukra, és saját maga hozatott bécsi szeletet a vendéglőből. Károlyit szabadulása után Tomáš Garrigue Masaryk, a Csehszlovák Köztársaság elnöke is meghívta magához. Az elnök pozitív benyomást tett rá. Károlyi elmesélte neki a korábban vele történt incidenst, amely szerint ő egy prágai étteremben ebédelt, kalapját fogas hiányában a bejáratnál felállított mellszobor fejére tette, amely Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök szobra volt. Tettéért feljelentették és letartóztatták. A bécsi sajtó erről már úgy tudósított, Károlyi telefonálás közben hogy Károlyi találkozott Masaryk elnökkel, és leütötte fejéről a kalapját, így börtönbe került. Az eseten mindketten jót nevettek, így oldott hangulatban került szóba a Felvidék kérdése. .A liberális és demokrata beállítottságú Masaryk ellenezte, hogy tisztán magyar népességű területeket a lakosság hozzájárulása nélkül Csehszlovákiához csatoljanak. Beszélgetésük során bevallotta Károlyinak, hogy a Csallóközt és Komáromot az antant kéretlenül adományozta Csehszlovákiának, amit nem utasíthattak vissza, de ő tisztában van vele, hogy „ezeket a területeket egyszer majd vissza kell adnunk Magyarországnak”. Károlyi nem volt megelégedve csehszlovákiai emigrációs életükkel, mivel állandó pénzhiánnyal küzdöttek. Naplójába prágai tartózkodásuk alatt a következőket jegyezte fel: „Ebben az időben tanultuk meg azt is, mi az éhesnek lenni. Élelmezésünkre napi 14 koronát fordíthattunk. Mivel ez egyetlen tisztességes étkezésre sem volt elegendő, éhségünk csillapítására cukrot szopogattunk.” A Horthy-kormány külpolitikai nyomása hatására Eduard Beneš úgy érezte, jobb lenne eltávolítani Károlyit Csehszlovákiából. Beneš az egyik fogadáson diplomatikus udvariassággal szóba hozta Károlyinak, bizonyára kellemesebben éreznék magukat enyhébb éghajlaton, annál is inkább, mert Csehszlovákiában a közelgő télen tüzelőhiányra kell számítani. Beneš indoka átlátszó ürügy volt, mert a kladnói körzet bányászai egy óra túlmunkát ajánlottak fel a Károlyi család ingyenes szénnel való ellátása érdekében. Beneš ezt megelőzően arra akarta rábírni Károlyit, utazzon Leninhez Moszkvába, és próbálja lebeszélni a csehszlovák államhoz csatolt Kárpát-Ukrajnával kapcsolatos esetleges igényéről. A Vörös Hadsereg ugyanis Lengyelországban előrenyomulóban volt, így félő volt, hogy eljuthatnak az említett területekig. Károlyi nem vetette el a lehetőséget, de a személyes véleménye az volt, hogy ennek a területnek függetlennek kellene maradnia, mert a jövőben csak így csatlakozhat a dunai konföderációhoz. Károlyi ellentmondása a végső csepp volt a pohárban Beneš számára, ennek következtében sugallta nekik az ország elhagyását. Károlyi családjával hosszú vándorlás után Angliában telepedett le. A 30-as években az Egyesült Államokból több meghívást kapott, útjai célja az volt, hogy híveket toborozzon a dunai konföderáció számára. Véleménye szerint: „Európát csak a tervgazdaságon alapuló Európai Egyesült Államok megteremtésével lehet megmenteni egy új háborútól. Az első lépés ebben az irányban a Közép- és Kelet-Európai Egyesült Államok megalkotása lenne”. Az amerikai klubok nagy érdeklődéssel fogadták elképzeléseit, viszont a hivatalos amerikai külpolitikára nem volt hatással. Károlyi elgondolásainak népszerűsítését Angliában folytatta, ahol nagyobb érdeklődésre tarthatott számot. London a németekkel szembeni ellenállás nyugat-európai központjává, vált, ahol az európai kontinensről elmenekült politikusok összegyűltek. A legalkalmasabb hellyé vált arra, hogy kidolgozhassanak egy föderatív alapon nyugvó Egyesült Európa-elvet. Károlyi ennek érdekében 1939-től Angliában többször találkozott az oda emigrált csehszlovák kormány tagjaival, akiket megpróbált tervei megvalósításához megnyerni. Károlyi 1942-ben Londonban a föderáció népszerűsítésére saját politikai klubot alapított. Európa háború utáni helyzetének végleges megoldását ebben látta. A csehszlovák politikai csoportokhoz azért közeledett, mert 1942- ig nagy részük a leendő csehszlovák-lengyel föderáció híve volt. Beneš 1941 őszén, néhány héttel a lengyel-csehszlovák szerződés aláírása előtt úgy nyilatkozott, hogy föderációjukhoz csatlakozhat Ausztria, Magyarország és esetleg Románia. Károlyi 1942-ben több cikkben is ismertette konföderációs elképzeléseit, s ezekben kifejtette, hogy „a kis államok kora elmúlt, és a kis népek önállósága látszat volt csupán, ténylegesen csak bábok voltak a nagyhatalmak kezében, s nem tudtak ellenállni Hitlernek”. Elutasította a nyugati hatalmak elképzeléseit, melyek a konföderációs eszmét a Habsburg Monarchia feltámasztására akarták felhasználni. Politikai klubjába meghívta Jan Masa- rykot, az emigráns csehszlovák kormány külügyminiszterét, T. G. Masaryk fiát. Masaryk beszédében kifejtette, hogy a „csehszlovák-magyar barátság csakis olyan Magyarország esetében lehetséges, amely őszintén és becsületesen elfogadja a Károlyi-féle programot”. Előadásában elismerte, hogy hazájának nincs jogcíme Magyarország bizonyos északi területeire. Veszedelmesnek tartotta a természetellenes államhatárok fenntartását, és azzal is tisztában volt, hogy e kérdéskomplexumot a jövőben csak a föderáció útján, a határok jelentőségének csökkentésével lehet megoldani. Károlyi naplójába bizakodóan a következőket írta az előadás után: „a csehek új lapot nyitnak a politikában, és végre-valahára megértik, a.konföderáció nekik éppen olyan előnyös, mint nekünk”. Károlyi Masarykkal 1930-ban találkozott először, akkor életművésznek vélte, aki semmit sem vesz komolyan. „Valami furcsa keveréke volt a jóképű és léha osztrák-ma-, gyár katonatisztnek és a felületes Yankee-nek”, mivelhogy amerikai nő volt a mamája. 1942-ben viszont így emlékezett rá: „Csak jóval később vettem észre, hogy ez a magatartás csak külső maszk volt, amely elfedte nagyon értékes, mélységesen emberi és érzékeny személyiségét. Minden porcikájával hazájához kötődött, de mentes volt a legtöbb kelet-európai államférfira oly jellemző sovinizmustól.” Masaryk nem értett egyet Beneš nemzetiségi politikájával és a lakosságcserére irányuló tervével. Károlyi 1943-ban Londonban a következőképpen jellemezte a Benešsel való találkozást: „Minden tekintetben az ellentéte Masaryknak, lehetetlen vele beszélgetni vagy vitatkozni.” Eszmecseréjét Beneš azzal kezdte, hogy felkérte partnerét, adja elő mondanivalóját, ezt figyelmesen meghallgatta, majd megkérdezte, van-e valami kiegészítés. Ezután hosszú előadásban válaszolt, amely világos és pontos volt, minden részletre kiterjedt, és ezt diplomatikusan és ravaszul, minden spontaneitás nélkül adta elő. Beneš Károlyival folyó diskurzusai alatt gyakran bizonygatta neki, hogy a konföderáció híve, de a háború vége felé megváltoztatta álláspontját. Ezt nem ismerte be nyíltan, csupán kerülte az erről való beszélgetést azzal az ürügygyei, hogy korai lenne belemerülni a részletekbe, amikor még a háború után kialakuló általános viszonyok ismeretlenek számukra. Károlyi csak később tudta meg, hogy Beneš már 1943-ban úgy vélte, homogén szláv államot kell teremteni, és ezért a németek és a magyarok kiutasítása mellett foglalt állást. Károlyi Vladimir Clementissel, Csehszlovákia későbbi külügyminiszterével is találkozott Londonban, akit hallgatag, ravasz és makacs embernek tartott. A vele való beszélgetés folyamán semmilyen kérdésben nem tudtak egyetértésre jutni. Clementisnek az volt a meggyőződése, hogy Szlovákiát csak a magyarok kiűzésével lehet megtisztítani a „magyar sovinizmus mérgétől”, és nem látta be, hogy ez csak a gyűlölködést fokozza, és megnehezíti a népek közötti megegyezést. Az emigráns csehszlovák kormány többi tagja - akikkel továbbra is jó viszonyban volt és rendszeresen találkozott - támogatta elképzeléseit, sőt 1944-ben sajtójukban ismertették nyilatkozatait, és terveivel kapcsolatosan cikkeket kértek tőle. Churchill moszkvai megbeszélései idején az angol napilapok is megemlítették, hogy Beneš megbeszélést folytatott vele a csehszlovák-magyar viszony jövőjéről. Winston Churchill is tudott Károlyi föderációs terveiről, és ő is hasonló terveket dolgozott ki, bár ezek célja ellentétes volt. Miután azonban Sztálin Teheránban elutasította Churchill föderációs elképzeléseit Magyarországgal kapcsolatban, az angol kormány számára Károlyi politikai jelentősége megszűnt. Károlyi Mihály 1945 júniusában a csehszlo-. vák-magyar viszony alakulását londoni emigrációjából figyelte, és rendkívül sajnálatosnak tartotta a beneši dekrétumok bevezetését, ezért 1945 augusztusában levelet írt Zdenék Fierlinger csehszlovák miniszterelnöknek és Jan Masaryk külügyminiszternek. Károlyi nem értette, hogy azok, akikkel londoni emigrációja során többször találkozott, és akikkel kávézgatás közben többször is beszélt a nemzetiségi kérdés háború utáni rendezéséről, most miért nem méltatják válaszra se. A nekik írt levélben figyelmeztette őket, hogy nagy felelősséget válA fiatal Károlyi Mihály T. G. Masaryk és Eduard Beneš lalnak magukra a magyarok kitelepítésének egyoldalú lebonyolításával. A Népszava munkatársának adott 1945. december 3-ai interjújából megtudhatjuk, hogy a két nép együttműködése érdekében azt szerette volna elérni, hogy amíg a nemzetiségi kérdésben nincs megoldás, a gazdasági együttműködést erősítsék, amin keresztül közeledhetnének egymáshoz. Egyedül Beneš nem vetette el a vele való találkozást, és többször is meghívta magához Prágába. Az első találkozóra 1946 júniusában került sor, amelynek nagyon örült, mert úgy érezte, ezzel a két ország között megindulhat a közeledés. Károlyi egy nagyobb dunai közösség megteremtését látta célszerűnek, amelyben Közép-Eu- rópa államai vennének részt, és amely Magyarország elszigeteltségét is feloldaná. A magyar kormány csak részben támogatta Károlyi konföderációs elképzeléseit, melynek megvalósítását Csehszlovákiával szerette volna kezdeni. Károlyit Prágában kedvezően fogadták, amiből arra következtetett, hogy enyhülhet a két állam viszonya. Későbbi beszámolójában kifejtette, hogy a csehek a nemzeti állam gondolatától nem tágítanak, ugyanakkor a csehszlovák vezetők mindvégig barátságosak voltak vele, ami véleménye szerint nemcsak személyének, hanem Magyarországnak is szólt. Károlyi prágai útja legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy Beneš újabb megbeszélésre hívta meg. 1946. november 26-án Károlyi ismételten levélben fordult Eduard Benešhez, melyben korábbi ismeretségükre és T. G. Masaryk barátságára hivatkozva kérte az elnök segítségét. Ebben kifejtette, hogy a szlovákiai magyar lakosság szenvedései kétségbe ejtik. „Ahelyett, hogy a két szomszédos ország gyümölcsöző együttműködésre törekedne, viszálykodásba süllyed, ezáltal nemcsak saját fejlődésüket gátolják, hanem valamennyi szomszédos nép életére kihatással vannak. Európa keleti fele akkor lesz életképes, ha minden régi gyűlölködés eltűnik az érintett országok között.” Beneš válaszában azt írta, hogy „szíve legfőbb vágya” a kérdés mielőbbi rendezése, ámde az ismételt látogatások és levélváltások ellenére sem ő, sem más csehszlovák vezető nem mutatott hajlandóságot a kisebbségi magyarság kitelepítésére irányuló tervek felülvizsgálatára, illetve a konföderáció eszméjének megvalósítására. 1947-es párizsi magyar követté való kinevezése után Károlyinak az volt a célja, hogy konföderációs terveibe bevonja a Szovjetuniót is. Koncepciójának lényege egy nagyobb gazdasági egység létrehozása volt, amely a csehszlovák ipar nélkül elképzelhetetlen lett volna. „Meg kell nyernünk a csehszlovákokat még bizonyos magyar áldozatok árán is, nemzeti hiúságunkat háttérbe kell szorítani. Ha a békekötés megtörténne, ezzel az utolsó akadály is eltűnne a dunai államok összefogása útjá- ból. Amit elvesztenénk a réven, visszanyernénk a vámon.” 1947-ben Károlyi végre belátta, hogy elképzelései a realitások világából ismét az illúziók birodalmába kerültek, hiszen ekkorra már mind a csehszlovák, mind a szovjet kormány állást foglalt a dunai konföderáció terve ellen. Károlyi mélyen elítélte Benešt, mert nem fogadta el a konföderáció gondolatát, ami megvalósulása esetén feleslegessé tette volna a Csehszlovákiában élő német és magyar lakosság kiutasítását, illetve hontalanná tételét. Nem tudta megbocsátani a csehszlovák vezetésnek, hogy a második világháború után ahelyett, hogy a kelet-európai helyzet békés rendezését és a demokratizálásához vezető folyamatot támogatta volna, a magyarsággal szemben olyan módszereket alkalmazott, amelyek a fasizmus előtt Európában ismeretlenek voltak. Károlyi felismerte, hogy Magyarország számára az új nemzeti viszonyok között csupán a környező országokkal való szoros gazdasági és politikai együttműködés jelentheti a kiutat. Ennek részleges megvalósulására azonban 2004. május 1- jéig, a Magyar Köztársaság európai uniós csatlakozásáig várnunk kellett. Károlyi a csehszlovákiai emigrációban állandó pénzhiánnyal küzdött. Churchill is föderációt szeretett volna, igaz, más céllal, mint Károlyi.
