Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-30 / 72. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 30. A legtöbb üres ingatlan Közép-Szlovákia déli részén Lassan városiasodó rurális társadalom 26 Szülőföldünk ____________ ÚJ S ZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ A mai Szlovákia területén 1869- ben a lakosságnak alig 12 százaléka élt városokban, 1991-re pedig már a népesség 56,1 százaléka. A városlakók aránya egészen 1970- ig nem emelkedett 30 százalék fölé - akkor 37 százalék volt. Az iparosítás már a hatvanas és hetvenes évek fordulóján lezajlott, a statisztikai fordulat azonban csak a husáki éra első évtizede után következett be: 1980-ra 50,2 százalékra nőtt, vagyis alig valamivel a vidékiek arányszáma fölé kerekedett a városokban élők hányada. Krivý szerint ebből az szűrhető le, hogy a társadalom városiasodása két évtizedes késéssel követte az ipari urbanizációt, s csak a nyolcvanas évek közepére érett be. (Igaz, javarészt afféle „lakótele- piesedésről” van szó, amely figyelmen kívül hagyja a város- és társadalomfejlődés egy sor fontos tényezőjét.) A városiasodást az ipar is serkentette, bár a rendszerváltás felé közeledve a terciális (szolgáltatói) szféra egyre erősödött az elsődleges iparral szemben. A központosítás A hetvenes évek tervei alapján 2000-ben a lakosság több mint felének az ötezernél nagyobb lélekszámú településeken kellett volna élnie, de ez - mmt láthattuk - már a nyolcvanas évek derekára valósággá vált. Nagy szerepet játszott e cél elérésében a központi (központosított) falvak kialakítása, de a folyamat ellenhatásaként 1990- től számos esetben a korábban más településekhez csatolt falvak különváltak. A migráció A városokba vagy városias jellegű településekre történő elvándorlást főként az váltotta ki, hogy már a hatvanas években ezekben összpontosult a munkahelyek mintegy kétharmada, miközben a összlakosságnak alig egyharmada. Vagy nézzük a falu szemszögéből: 1980-ban az összes munkalehetőség egynegyedét tudták kínálni a falvak, pedig a lakosoknak mintegy fele azokban élt. A hetvenes években a két legnagyobb város, Pozsony és Kassa vonzotta legnagyobb számban a falun élőket, közülük is főként a gazdaságüag aktív fiatalokat. Sok helyütt ez demográfiai szempontból olyannyira megviselte a közösségeket, hogy hanyaüásuk a mai napig folytatódik. Míg 1950-ben a lakosság közel 74 százaléka volt vidéki és a falvak minden kategóriájában növekedett a lélekszám, a szocializmus több mint négy évtizede 1991-re 43,9 százalékra faragta le ezt a hányadot, és minden falutípusnál folyamatos a népességfogyás. Miközben nőtt az újonnan épített lakások száma, 1971- ben hivatalosan a meglévő, lakáscélra szolgáló ingatlanok 3,2 százalékában, 1991-ben pedig már mintegy egytizedében nem élt senki. Az ilyen ingatlanok 95 százaléka családi ház, kétharmaduk vidéken, főként Közép-Szlovákia déli járásaiban található. Délen népességfogyás Az 1930 és 1991 (2001) közti időszakban Pozsony lakossága megkétszereződött, s hasonló növekedést könyvelhet el a keletszlovákiai régió is. Az okok azonban nagyban különböznek: a fővárosban főként a bevándorlás, a keleti határvidéken pedig a természetes szaporulat eredményezte az emelkedést. Nyugat- és Közép-Szlovákia régióiban másfél- szeres a szorzó. A helyzet a magyarlakta vidéken a legrosszabb, mert - írja Krivý - „a népesedési szempontból hanyatló régiók között találjuk főként a déli, nemzetiségileg vegyes sáv marginalizálódott területeit”. Pozsony lakossága 1930 és 1991 (2001) között megkétszereződött. Bár Pozsonyban is egyszerre van jelen a jólét és a nyomor, a lakosság nagy részének életszínvonala itt meghaladja az országos átlagot (Korpás Árpád illusztrációs felvétele) „Egyetlen, a nemzeti állam építésére törekvő ország sem lesz nyitott a kisebb területek önkormányzata iránt” A normalizáció Dél-Szlovákiában marginalizálódást is jelentett A husáki időkben délen lassult az urbanizálódás (Korpás Árpád illusztrációs felvétele) „Az állam 1918-tól gyakorlatilag minden rendszerben megőrizte a regionális fejlesztési politika központi alakítójának és ellenőrzőjének szerepét - állapítja meg a Csehszlovákia megalakulásától 1989-ig terjedő időszakot tárgyaló fejezetben annak szerzője, Vladimír Krivý szociológus. ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ „A régiók ki- és átalakítása terén főként a hatalom központi szervei voltak a kezdeményezők, amelyek a szabályokat meghatározták, a hatalom regionális szerkezetét pedig mint stratégiájuk végrehajtó gépezetét használták. Az 1939-1945 és az 1948-1989 közti időszak rendszerei ehhez még az egy párt intézményesített uralmát is hozzárendelték. A területi demokrácia ellenében hatott az egységek egyoldalú kiemelése is: az egész nemzeté, az egész államé, a nép egészéé.” Szlovákiában 1918 után Krivý szerint egészében véve adottak voltak a helyi és területi önkormányzatok sikeres működtetésének feltételei, később azonban a monarchiabeli osztrák hagyományra építő cseh modell alapján a mifelénk addig idegen tartományi rendszert vezették be. „Az államigazgatásnak az ön- kormányzatok rovására történő előtérbe helyezése az állam feladatának hagyományos paternalista felfogásán alapul - jegyzi meg ezzel kapcsolatban a szociológus. - Egyetlen nemzetiségileg vegyes lakosságú, a nemzeti állam építésére törekvő ország sem lesz nyitott a kisebb területek önkormányzata iránt.” (Mint tudjuk, ez a Szlovákián belüli szlovák-magyar viszonylatban is így volt és van.) Az ország közigazgatási térképét 1945 után is többször átrajzolták, s az adminisztratív változások a központosított hatalom direktív döntéseivel párosulva idővel a régiók fejlődésére is rányomták bélyegüket: összességében (tovább) lendítettek vagy (tovább) rontottak egy-egy vidék helyzetén. A nagy különfejlődést az 1970 utáni, normalizációs időszak hozta el. Az iparzónákra és a nagyobb városokra a gazdasági növekedés és a lakosság koncentrációja, valamint az ipari jellegű városiasodás volt jellemző, miközben egyes északi és keleti peremterületeken és Dél-Szlovákiában megrekedt, lassult az urbanizálódás. „Főként Szlovákia déli részén már problémákkal küszködő járások egész sávja alakult ki, amely övezetnek a marginális volta később még jobban elmélyült. Mindezzel együtt a regionális azonosságtudat is módosult. „A második világháború után főként az 1960-ban jóváhagyott területiközigazgatási felosztás (a Nyugat-, a Közép- és a Kelet-szlovákiai kerület modellje - a szerk. megj.) befolyásolta a regionális identitást, meghatározó módon összezavarta a történetileg kialakult szociokulturális régiókat” - írja Vladimír Krivý. A RÉGIÓK ÉS A NÉPESSÉG A régiók szerepe a népességszám növekedésében 1961 és 1991 között Régió 1961-1970 1970-1980 1980-1991 Nyugati határvidék 17,7 17,3 16,9 Keleti határvidék 3,4 4,9 5,2 Déli határvidék 10,1 12,3 3,4 Északi határvidék 17,9 20,5 28,2 Belső régió 51 44,9 46,1 Együtt 100 100 100 Az egyes nagyobb régiók „hozzájárulása" az összlakosság számának változásához egy-egy időszakban. (Az adatok százalékban értendők.) (Forrás: Vladimír Krivý: Kontext regionálneho rozvoja pred rokom 1989. In: Regionálny rozvoj - východiská a súčasný stav, 2004) A hatvanas években a gazdaságilag aktív lakosság 53 százaléka ingázott, 1991-ben már csak 37 százalék Országon belüli vándorlás keletről nyugatra ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Vladimír Krivý szerint a munkaerő-vándorlás néhány sajátsága a hatvanas és hetvenes években alakult ki. A munkába ingázók jelentős része nagyban függ a tömegközlekedéstől, erősen kötődik a nagy áldozatok árán felépített otthonához, s ez az 1989 utáni időszakban - amely a dolgozóktól a legtöbb esetben a korábbinál nagyobb mobilitást követel meg - gondot okoz. 1960-ban a gazdaságilag aktív lakosság 53 százaléka utazott a munkahelyére, 1970-ben 43, 1980-ban 46, 1991-ben pedig 37 százalék. Tizennégy évvel ezelőtt 928 ezer embernek volt más településen a munkahelye, mint ahol a lakhelye. A gazdaságilag tevékeny városlakók 13, a vidéldek 60 százaléka ingázott. A Kelet-szlovákiai kerületből a kilencvenes évek elején körülbelül évente kétezren költöztek ki munka után Csehországba, Közép-Szlovákiából feleannyian, a nyugati országrészből negyedannyian. A (munkaerő-) elvándorlás miatt népességcsökkenést elkönyvelő járások két nagyobb régiót alkotnak. Az egyik keleten van, a Felsővízközi, a Homonnai, a Varannói, a Nagymihályi, a Tőketerebesi, a Kassa-vidéki, a Rozsnyói és a Rimaszombati járás alkotja. A másik, nyugati régióba a Komáromi, az Érsekújvári, a Nyitrai, a Nagytapolcsányi és a Garam- szentkereszti járás tartozik. Hasonló helyzetben van északon az Alsókubini és az Ólublói járás is. Pozsony az egyeüen hely Szlovákiában, amely migrációs többletet könyvelhet el, az összes többi régióban fogyást eredményez az országon belüli népességvándorlás. Az úgynevezett szomszédhatás is megfigyelhető: a Nyugat- Szlovákiából elvándorlók 50-60 százaléka Pozsonyba, egytizede Kelet-Szlovákiába, fennmaradó hányada pedig a középső országrészbe költözik. Minden második, Közép-Szlovákiát elhagyó a nyugati régiót veszi célba, s körülbelül egynegyedük a fővárost. Kelet- Szlovákiából is nagyjából minden negyedik elköltöző megy Pozsonyba és minden második Közép- Szlovákiába. A hetvenes-nyolcvanas években 132 ezer ember költözött Pozsonyba, miközben mintegy ötvenezer hagyta el. A ROMA LAKOSSÁG SZÁMA ÉS ARÁNYA 1970 ÉS 1980 KÖZÖTT Kerület A romák száma Növekedés 1970 és 1980 között Az összlakosságon belüli arány 1970 1980 Növekedés (%) 1970 1980 (%) Pozsonyi 2349 3910 1561 66,5 0,8 1,0 Nyugat-szlovákiai 37 158 43 373 6215 16,7 2,4 2,6 Közép-szlovákiai 36 089 44 214 8125 22,5 2,6 2,9 Kelet-szlovákiai 83 679 108 356 24 677 29,5 6,7- 7,7 Szlovákia összesen 159 275 199 853 40 578 25,5 3,5 4,0 A roma lakosság kerületenkénti számának és arányának alakulása 1970 és 1980 között a népszámlálási adatok tükrében. In: Regionálny rozvoj - východiská a súčasný stav, 2004
