Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-16 / 62. szám, szerda
Vélemény és háttér 7 UJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 16. Vannak dél-szlovákiai települések, ahol egyetlen magyar elsős sem lesz A többséghez tartozni TALLÓZÓ FÁZ Az Európai Unió játékszabályai által diktált első nagy magyarországi erőpróbának nevezte a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FÁZ) a gazdatüntetéseket. A magyar gazdálkodók 80 millió euró „új” támogatást hasítottak ki, s hogy ez a pénz valóban pódólagos-e, vagy csupán átcsoportosításról van szó, az éves mérleg mutatja majd ki - véli a konzervatív frankfurti lap. „A meglehetősen tapasztalaüan miniszterelnök a válságnak nem volt igazán ura, éppen csak hogy elkerülte, miután hamis hangokkal még gerjesztette is azt. A szocialista párttagkönyvvel rendelkező forintmilliárdos eddig - mint köreiben mondják - nem jól teljesít: az a remény, hogy egy politikailag oldalról érkező röptében megoldja a problémákat, úgy, mint Batman, illúziónak bizonyult. A választásokig mindenesetre hátra van még egy év” - úja a FÁZ. FIGYELŐ MTI Romániában a magyar nemzetiségűek mintegy harmincöt százaléka igényelt eddig magyarigazolványt - közölte az RMDSZ bukaresti sajtóirodája. 2002 januárjától 2005. március 11-ig 500 185 személy nyújtotta be magyarigazolvány iránti kérelmét. Ezzel párhuzamosan 38 920 diák-, 7990 pedagógusigazolvány- és 563 ok- tatóikártya-igénylést regisztráltak a tájékoztató irodákban. A 2002-es romániai népszámlálás adatai alapján, országos szinten a magyarok 34,93 százaléka igényelt magyar igazolványt, legmagasabb arányban a Csíkszeredái tájékoztató iroda körzetében, ahol a magyar nemzetiségűek több mint 52 százaléka nyújtotta be a magyarigazolvány megszerzéséhez szükséges papírokat. Szilágy megyében a kérelmek aránya több mint 49 százalékos. Az oktatási tárca nemzetiségi főosztálya által rendelkezésünkre bocsátott adatok alapján a 2005/2006-os tanévre 4111 gyermeket írattak magyar iskolába szüleik. Százötvenkilenccel kevesebbet, mint tavaly. KOCUR LÁSZLÓ Persze ez a szám - néhány feledékeny szülő Jóvoltából” - szeptemberben még nőhet valamicskével, de valószínűleg nem sokkal. Egyedülálló és szomorú mellékletet adunk ma olvasóink kezébe, a Szülőföldünk nyolcoldalas külön- számát, mely a Beíratás 2005 címet viseli. A mellékletre büszkék vagyunk, mivel egyedi adatbázisról van szó, lapunk olvasói elsőként tudhatják meg, hogy az egyes településeken hány magyar kisdiák kezdi meg tanulmányait, a benne foglaltak viszont legalábbis lehangolóak, és elgondolkodásra késztetnek. Az elsősök csökkenő száma részben demográfiai okokkal magyarázható: ha kevesebb gyermek születik, nyilván kevesebbet fognak beíratni az első osztályba. Közép- és Kelet-Szlovákiában a szociális helyzet is közrejátszik a gyermeklétszám alakulásában. Az egyik nyolcezres közép-szlovákiai városból több mint félszáz produktív korban levő magyar fiatal vállalt munkát külföldön, mivel nemhogy a szóban forgó településen, de még a járásban sem tudtak elhelyezkedni (persze, szlovák társaik egy része is hasonlóképpen cselekedett, de az nem tárgya ennek az írásnak). Ha majd öt-hat év múlva ugyanezen a helyen azt fogjuk vizsgáim, miért van alig 10-20 elsős abban a városban, ahol idén még 62 gyermeket írattak be, erről sem szabad majd megfeledkeznünk. Az is egyre inkább terjedő tendencia, hogy a szülők úgy döntenek, egy évvel több szabadságot adnak csemetéjüknek, s csak hétévesen adják iskolába az egyébként iskolaérett gyermeket, mondván, ráér, hadd játsszon még egy kicsit... Ám ezek a gyerkőcök egy évvel később csak megjelennek az oktatási rendszerben. Az azonban nehezen mentegethető jelenség, mikor egy olyan dél-szlovákiai településen, ahol a lakosság 60 százaléka magyar, a gyermekek 60 százaléka a szlovák tanítási nyelvű oktatási intézményt látogatja. Ez a falu a Komáromijárásban található. Mit is fűzhetnénk ehhez hozzá? Az a szlovákiai magyar szülő, aki gyermekét szlovák iskolába adja, bizonyosan nem akar rosszat neki, nem ismerek olyan szülőt, aki tudatosan „elvágná” gyermekét. Azonban az „Elvégre Szlovákiában élünk!”, ,Államnyelven jobban tud érvényesülni” és hasonló, valószínűleg mindannyiunk által elég jól ismert, közhellyé koptatott mondatok mögé rejtőzve - melyekkel a kisebbségi keretből való kilépés, a többséghez tartozás hamis illúzióját próbálják kelteni - mégis ezt teszik. Ugyanis az esetek többségében a szlovák iskolába íratott magyar gyermekeknél nem kétnyelvűség, hanem félnyelvűség alakul ki, s az egyik nyelvet sem fogják tökéletesen bírni. Ez majd visszahathat énképük alakulására is. A döntés hatása pedig idővel menthetetlenül közüggyé dagad. Állítólag alig tudták visszatartani a PRM tagjait, hogy le ne tépjék Sógor Csaba melléről „azt a magyar foszlányt” Tudorék magyar kokárdás szenátorra támadtak MTI-ÖSSZEFOGLALÓ Megfenyegette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik szenátorát a bukaresti parlament felsőházában a Nagy Románia Párt (PRM) vezére. Comeliu Vadim Tudor, a néppárttá átkeresztelt nacionalista tömörülés elnöki posztjától megvált és díszelnökké előlépett magyargyűlölő szenátor a román szenátus szószékéről sérelmezte, hogy Sógor Csaba, az RMDSZ Hargita megyei szenátora a magyar nemzeti ünnep alkalmából kitűzte mellére a nemzeti színű kokárdát. Tudor szerint a magyar kokárda, a magyar nemzeti színek megjelenése a román szenátusban „a magyar sovinizmus veszélyes eszkalációjának a jele”. Állítólag alig tudták visszatartani a PRM néhány szenátorát attól, hogy le ne tépjék Sógor Csaba melléről „azt a magyar foszlányt”. Mint mondta, ha „ez megismétlődik, nem biztos, hogy ez újítói sikerülni fog”. Tudor egyértelmű tettlegességgel történő fenyegetésére Markó Béla szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke válaszolt. Emlékeztette a PRM vezérét a romániai mentalitásváltásra, arra, hogy március 15-ét évek óta méltóságteljesen ünnepük Romániában, s valamennyi román kormányfő üzenetet intézett a magyar nemzeti ünnep emlékező rendezvényeinek részvevőihez. Végül Markó hangoztatta: üdvözli a PRM szándékát, hogy az Európai Néppárt tagjává akar válni. De biztosította Tudort afelől, hogy ilyen retorikával sem ő, sem pártja nem léphet be az európai néppártok sorába. LEVÉLBONTÁS Csak betegek ne legyünk! Reagálni szeretnék egy február 23-án megjelent cikkre, s igazat adok az újságírónak. De ebben az országban egy ember „nem csinál nyarat”, és főleg igazságot. Itt mindig a beteg és a szegény húzza a rö- videbbet. A Rokkantak a mázsán című kommentár írója rámutat arra, hogyan bánnak a beteg emberrel. Sajnos, másfél éve kerültem ebbe a helyzetbe, annak ellenére, hogy rendszeresen jártam ellenőrzésre és szűrővizsgára, mégis amikor a diagnózist közölték velem, azt hittem, végem van. A betegség nevét nem is említem, mert azt hiszem, sejtik, milyen betegségről van szó, nehezen tudtam feldolgozni, de mindent elkövetek, hogy még egy kicsit élhessek, mert csak 50 éves múltam. Mikor behívtak, és nagy hangon azt mondták, hogy bármennyit dolgozhatok és kereshetek, azt hittem, leesek a székről, mert azért leültettek. Nem hinném, hogy bírnék aktívan dolgozni, még ha lenne is hol. A betegségem nem úgy vettem, és pénzt sem adtam érte, hogy rokkant legyek, és főleg a sok kérdőjellel a fejem fölött, hogy meddig. Kaník és a Zajac úr könnyen szigorít, de ha őket is megérintené a betegség szele, esedeg a hozzátartozójukat, talán máshogy gondolkodnának. De mivel pénzük van elég, ilyennel nem nagyon törődnek, csak minél több pénzt elszedni az emberektől, hogy legyen mit elherdálni és elosztani egymás közt, mert, ugye, jól végezték munkájukat. Az emberek többsége adója 2%-át az onkológiának ajánlja, hogy a betegeket korszerűbb gépekkel kezelhessék, és persze eredményesen. Míg a miniszter urak mindent elvesznek, sőt még többet fizettetnek a betegekkel, alig váiják, hogy az ember elpusztuljon. Itt nem kell kérvényt benyújtani az eutanáziára, ők tesznek érte. És ki a legjobb rokkant? Akit tolószéken betolnak a bizottság elé felülvizsgálatra, és amint elhagyja a helyiséget, meghal, s akkor talán elhiszik, hogy beteg volt. Cs.T. Név és cím a szerkesztőségben KOMMENTÁR Lárvaarcú demokrácia MALINÁK ISTVÁN Folyamatosan kongatni kell a vészharangot, hiszen minden jel arra utal, hogy egy népet teljesen el akarnak pusztítani. Persze rengeteg a túlzás az összehasonlításban, de azért a folyamatot jól érzékelteti: ahogy a múlt század harmincas éveiben csak az értelmiségiek figyelmeztettek a hitlerizmus veszélyére, most is az értelmiségiek, a civil kezdeményezések jósolják a csecsének várható, minden eddigi megpróbáltatásnál nagyobb tragédiáját. A világ hatalmasságai - Bush, Schröder, Chirac, Berlusconi -, mint akkor, süketnek tettetik magukat, egy-két óvatos ejnye- bejnye után vidáman együtt szabadságolnak a lárvaarcú Pu- tyinnal. Nem véletlen: Maszhadov halála óta a Csecsenfölddel foglalkozó aggódó elemzések olyan mértékben szaporodnak a világsajtóban, amilyen mértékben a téma - a februári nagy csúcstalálkozókon feltehetően megköttetett alkuk miatt - kiveszett a tárgyalótermekből. Pár hét után a részletek lassan feledésbe merülnek, s csak az egyetlen lényeges dolog marad meg az emberben mindabból, amit Putyin mondott, amikor a demokrácia oroszországi fogyatékosságait bírálták: nincs semmi baj, a demokrácia kritériumait hozzá kell igazítani az orosz valósághoz, értsd: a putyi- ni hatalomgyakorlás módszereihez. Nem nehéz kitalálni, mi volt a Kreml célja Aszlan Maszhadov meggyilkolásával. Ő volt az egyetlen csecsen vezető, aki a legnehezebb percekben is tárgyalni akart, és akivel lehetett volna tárgyalni. És ő volt az egyetlen, akineklegitimitást adott, hogy 1997-ben nemzetközi felügyelet mellett választották államfővé, miután 1996-ban Jelcinnel megkötötte a békét, az oroszok számára keserű békét. Hiszen az első háborúban a csecsének megverték az oroszokat - és'Maszhadov volt a vezérkari főnök. Talán ez, a sértett orosz hiúság is közrejátszott abban, hogy meg kellett halnia. Ezért állította Moszkva, hogy terrorista volt, pedig nem volt köze sem a Dúbravka színházbeli, sem a beszlani tragédiához. Mindvégig határozottan elutasította a terrorizmust mint a politika eszközét, ezért is fordultak el tőle a szélsőséges csecsen hadurak, ezért is csúszott ki kezéből a tényleges hatalom. Mégis, hiába mondták róla, hogy belőle is csak egy jelentéktelen haduracska lett pár fegyveressel, mert amikor februárra meghirdette az egyoldalú tűzszünetet, azt minden csecsen megtartotta. Hatalma már nem, de tekintélye volt. A bosszúért lihegő, kormányfőként a második csecsen háborút elindító Putyin nem akart vele tárgyalni. Csak az olyanok maradtak, mint a Beszlant vállaló Bászájev. És jön a még elkeseredettebb új nemzedék, amely csak háborút látott, egy percig sem élt békében. A Kreml már alig várja, hogy Bászájevék elkövessenek egy kiadós, sok áldozatot követelő terrorakciót. És akkor el lehet indítani a minden eddiginél pusztítóbb orosz hadigépezetet. Civil szervezetek adatai szerint a csecsen lakosság egynegyede meghalt, a másik negyede elmenekült. A maradéknak már ássák a sírját. JEGYZET Száz nappal később a Tátra LŐRINCZ ADRIÁN Állok ismét - úgy száz nappal később - a derékig érő hóban, valahol a Gerlachfalvi-csúcs alatt. A Magas-Tátrát a hóförgetegtől megint nem látom; nem gond, kezdem megszokni. A hóban itt is, ott is emberek. Általában helyiek, akik próbálnak megfelelni a mindennapi élet kihívásainak - ki- sebb-nagyobb sikerrel. „Ne vicceljen már velem - mondja az ótátrafüredi síléc- kölcsönző tulajdonosa -, turistát, azt jó ideje nem láttunk. Ha nem lettünk volna előrelá- tóak, most felkopna az álunk.” Hasonló véleményen van Tóth Pista is, a sokat mondó „Bisztró” tulajdonosa Tátraszépla- kon. „Ha nem lennének itt az erdei munkások, egyáltalán nem volna forgalmam.” A szóban forgó munkások egyelőre állják a sarat - jobban mondva a derékig érő havat de látszik rajtuk, hogy nem teng túl bennük a meggyőződés. „No igen, a vihar után úgy röpködtek itt helikoptereken a miniszterek, mint holdfényes májusi estén a cserebogár - mondja az egyik, turócszentmártoni atyafi -, de csak a gond volt velük. Aztán ahogy jöttek, úgy el is tűntek; maradtak a kitermelési normák, melyeket ha megszakadunk, sem tudunk teljesíteni.” Lefelé ereszkedünk a Tátrából, leányka stoppol az alkonyaiban. Mondjuk: elvisszük, mi is épp arra megyünk. Három percig bírja hallgatni a magyar szöveget, majd pánikszerűen menekül. Először könyörgőre veszi a dolgot, majd követeli, hogy azonnal tegyük ki. Végül úgy csapja be a kocsi ajtaját, mint aki az ördögtől menekül, és eltűnik a hóesésben. „A Magas-Tátra holtpontra jutott, és jó volna, ha ezt a miniszter urak, az önkormányzatok, valamint a civil szervezetek is tudatosítanák - mondja egy órával később a tátrai rádióadó munkatársa Poprádon. - Vagy visszatérünk a hetvenes évekbeli állapotokhoz, és csupán néhány központot fogunk fejleszteni, vagy hagyjuk, hogy végre a vidéki turizmusé legyen a főszerep.” „A hó meg csak hull...” - mondta lakonikusan Anton Pavlovics. Csak a jövőképet be ne takarja.
