Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-11 / 58. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 11. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ KRÓNIKA Antiszemita felszólalásért ötmillió lejes (mintegy 150 eu- rós) pénzbírsággal sújtotta Molnár Józsefet, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) erdő- szentgyörgyi küldöttjét a román Országos Diszkrimináció- ellenes Tanács. Fennállása óta először hozott határozatot antiszemitának minősített megnyilvánulás ügyében a testület. Az előzmény: Molnár a Székely Nemzeti Tanács február 12-i ülésén a kettős állampolgárságra vonatkozó december 5-ei népszavazás kudarca kapcsán megállapította, hogy „Magyarország lassan második Izraellé válik, és ha nem vigyázunk, még messzebbre is eljutnak!”. Asztalos Csaba, a testület elnöke úgy nyilatkozott: a döntést jelzésértékűnek tartja, minthogy korábban az ilyen eseteket a testület az ügyészség hatáskörébe tartozónak minősítette, amely viszont szintén nem foglalkozott velük. A Komáromi Magyár Területi Színház John Steinbeck regényének színrevitelével vált nagykorúvá Az emberi méltóság alapja Hétvégén, késő este tűzte műsorra a Duna Televízió Steinbeck Emberek és egerek című regényéből 1992- ben készült amerikai filmalkotást. A műsoridő megválasztásába valószínűleg nem csak az szólt bele, hogy a nagysikerű film már többször is látható volt a televízióban. KISS JÓZSEF Ilyesféle gyanút ébreszt a műsorszerkesztők ugyancsak furcsa, ha képtelenségében nem kifejezetten megmosolyogtató óvatossága. A kezdő képsorokat megelőzően ugyanis megjelent a nyoma- tékosító figyelmeztetés: a film 16 éven aluliaknak nem ajánlatos. A forgalmazókat talán az tette elővigyázatossá, hogy az eredeti, 1937-ben született, klasszikusnak számító regény nyelvezete és erőszakos tartalma miatt az Egyesült Államokban a szülők és a pedagógusok nyomására tiltott listán szerepel. Mindez azonban aligha árt a mű világsikerének. A Nobel-dí- jas író regényét milliók olvassák, a belőle készült színpadi feldolgozások virágkorukat élik, és számtalan filmrevitel után a több mint tíz évvel ezelőtti filmadaptációt a kritika „legendás regényből készült legendás filmalkotásként” aposztrofálta. A maradandó élményt nyújtó filmdráma egyik, alighanem fő erénye, hogy a rendezői érzékenységnek és a színészi alakításoknak sikerült kiküszöbölniük a regény realizmusába belevetülő naturalizmus nyersességeit. Cselekmény, párbeszéd és a tekintetekben, a mimikában kifejezésre jutó lelki rezdülések magával ragadó összhangja szinte az ábrázolás eszköztelenségének a hitelességével hat. S persze a rendezés messzemenően él a filmbeli megjelenítés gazdag eszköztárával. A kaliforniai napfényes táj idilli megelevenedésére a kezdetektől fogva árnyakat vet az indító képsorok alkonyati homályában felüvöltő prérifarkas vészjósló dühe. A szimbólumok szerepe ugyanakkor nem terjed ki a történeti keretek mesterkélt átlépésére, netalán erőltetett párhuzamok alkalmazására. Rendezés és színészi megformálás egyaránt a harmincas évek nagy gazdasági válságának Amerikáját idézi. Még az öltözék korhűségére is ugyancsak ügyelve eleveníti meg azt a világot, amikor nincstelenek milliói vándoroltak farmról farmra, hogy idénymunkát szerezve annyi keresethez jussanak, amelyből éppen csak a túlélésre tellett. A film az író hitvallásához igazodik, aki 1950-ben az irodalmat úgy jellemezte, hogy az olyan, mint az anya, akitől tanácsot kérhetünk. Vagyis a mű önmagával azonos mivoltában talál utat az emberi lélekhez. Mégis, a mai néző joggal érezheti, hogy az eredendő művészi élményben ott vibrál a mához, a napjainkhoz szóló üzenet áramköre is. A két idénymunkás, George és Lennie különös kapcsolatában a társtalanság és elmagányosodás falának áttörésére irányuló kísérlet tragédiájával vált ki katartikus hatást. A fürge észjárású George és az együgyű, önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen Lennie furcsa egymásrautaltságában emberi segítőkészség és felemelkedési vágy együvé tartozásának az ösztönös megérzése jut kifejezésre. Mindez abnormálisnak tűnik abban a közegben, ahol a farmer fiának erőszakossága, a kiszolgáltatottság, a közöny és a másság iránti előítélet határolja be az emberi létet. A film a mai nézőt ugyancsak erkölcsi dilemma elé állíthatja. Megbocsátást nyerhet-e a gyilkosság, még ha emberi elesettség és tehetetlenség vagy a szenvedés enyhítésének szándéka idézi is azt elő? A rendezés épp a drámai kulcsjelenetekben kerülte el rendkívül kultiváltan a külső hatáselemek igénybevételét, amikor a bű valyerős Lennie, aki nincs tudatában saját erejének, melegségre vágyva agyonsimogatja az állatokat, félreérti a főnökfi kikapós feleségének kacérkodását, s zavarában és ijedségében megfojtja a nőt. De éppígy lelkiismeret-vizs- gálatra késztethet az is, ahogy George maga végez szerencsétlen barátjával, hogy megmentse őt a lincselés gyötrelmeitől. Az igazi katartikus áthallás azonban alighanem a műnek a humanizmus egyetemességéért, a felemelkedés mindenkit megillető lehetőségéért kiáltó eredendő szemléletében rejlik. A filmben, a magyar szinkronszövegbe is át- mentődve megrázó erővel él a két vándorló képzeletében munkáló csillapíthatatlan, de megvalósíthatatlan vágy, hogy egy kis farmhoz, házikóhoz jutva együtt - ahol Lennie majd nyulakat is tenyészthet - a maguk gazdái lehessenek. A tulajdonlás lehetőségének megszerzése, ahogy ezt Bibó István is felismerte, az alapja az ipari-kereskedelmi tőke mindent maga alá gyűrni akaró hatalmának. John Malkovich és Gary Sinise filmje öntörvényű élményforrás. A szlovákiai magyar nézők idősebb generációi számára azonban önkéntelenül is asszociációkat teremt a kisebbségi lét kiteljesedésének immár történeti távlatba kerülő folyamatával. A regényből készült darabot ugyanis a Komáromi Magyar Területi Színház 1964-ben állította színpadra, s a pozsonyi Hviezdoslav Színházban is bemutatta. A szlovákiai magyar reagálás az előadást úgy értékelte, hogy a komáromi, akkor már fennállásának 12. évébe lépő társulat túljutott a műkedvelői indíttatás legérzékenyebb tehertételein, s rátért az igényes színpadi produkciók vállalhatóságának útjára. Az előadásról megjelent mindhárom kritikában, talán még verbálisán is, egybecsengően hangsúlyt kapott a kedvező fogadtatás. Mindhárman azonban - Egri Viktor az Irodalmi Szemlében, Roncsol László a Hétben, Gály Iván az Új Szóban - szembe találták magukat azzal a problémával, hogy az elismeréssel és bátorítással együtt rámutassanak a szerepformálás egyenetlenségeire is. A legélesebben Egri Viktor fogalmazott, aki miközben Pavol Rimský vendégrendező munkáját megbecsülést érdemlőnek nevezte, a fogyatékosságokat is igyekezett jórészt a rovására írni. Ugyanakkor elismeréssel adózott a győri színház főrendezőjétől, Lendvay Ferenctől kapott többéves rendezői és nevelői segítségnek, aminek oroszlánrésze volt a színészek ösztönös játékstílusának csiszolásában. Gály Iván a lélektani elemek kiemelését méltatva némileg kifogásolta a steinbecki társadalmi háttér elmosódását, de egyértelműen elhatárolta magát valamiféle szájbarágós társadalomkritika számonkérésétől. A hatvanas években bekövetkezett társadalmi-politikai liberalizálódás jeleinek hatása méginkább tetten érhető Roncsol László kritikájában, amely a darabválasztást és a bemutatót egyfajta, a modern nyugati irodalom felé forduló szlovákiai magyar kisebbségi ablaknyitásként értelmezte. írásában felvette: talán megérett az idő arra, hogy „alakulhatna még egy színház, valahol keletebbre”. Roncsol a szerep, a funkció viszonylagos megosztására gondolt: a kísérletezés és a kitaposott ösvények egymást kiegészítő lehetőségeinek kihasználására. Igaz, a kassai Thália Színház 1968 utáni létrejöttével e szimbiózis nem egészen így alakult, de a hazai színházkultúra számára mindenképpen ho- zadékot jelentett olyan nehéz helyzetben, amikor a Beke Sándor vezetésével létrejött kassai színház önállóságát épp a kisebbségi berkekből jövő támadások fenyegették. Azóta viszont már alighanem elfelejtődött, hogy az alattomos fondorlatok közepette annak idején az Ung-vidéki és a bodrogközijói menő szövetkezetek adtak pénzt a kassai színészlakások megvásárlására. Mára épp az egykori, lezüllesztett szövetkezetek tagjainak családjaiban, még ha lenne is igény, kevés helyen jut pénz színházlátogatásra. Ősi parasztcsaládok sarjai kerültek hasonló helyzetbe, mint George és Lennie tengődő társaikkal. Talán épp ők érezhetnek ki leginkább önlétükbe hatoló eleven üzenetet itt, Közép-Európában az amerikai filmdrámából: a becsületes munkával szerzett vagyon iránti természetes igényt és kiolthatatlan vágyat a társadalmi ellenőrzés alól kicsúszott privatizációs üzelmekkel és harácsolással szemben. A szerző történész KOMMENTÁR Besúgó: birtokon belül TÓTH MIHÁLY A mostanában közzétett ŠtB-témájú kommentárok, elemzések, újságjegyzetek döntő többsége arra figyelmeztet, hogy vigyázat, igazságtétel ürügyén ne alázzuk meg ismét a pártállam titkos- rendőrsége által annak idején megnyomorítottakat. Aztán volt egy-két publicisztika, amelynek szerzője (pl. az evangélikus egyház néhány lelkésze) félreérthetetlenül a magasabb rangú papokra utalva tiltakozott, hogy a vallási vezetők óvakodnak a teljes lista közzétételétől. Tudják, miért teszik, mint ahogy a szelektív közzététel hívei is tudják, miért szelektálnának. De volt néhány írás, amelynek szerzője - többnyire az országos politika szereplője - azon siránkozik, hogy a lusztrálásra csak most, 15 évvel a fordulat után kerül sor, nem pedig a rendszerváltás utáni esztendőkben. Hiteltelen, ha olyan vezető politikus siránkozik ily módon, aki 1989 ősze óta egyfolytában jelen van a nagypolitikában. Rövidesen az ország nyugati fertályába érkezik az átvilágítási hullám, és várható, hogy számosán könnyűnek találtatnak. Persze, gyanítható, hogy csak akkor, ha az átvüágítást a politikai pártok vezetői is komolyan gondolják. A nyugat-szlovákiai lista közzététele előtt a politikaüag kevésbé iskolázottak körében minden esetre az a nézet uralkodik, hogy az országos politika tíz szereplőjéből legalább háromnak a neve ott virít majd a névsorban. Pedig távolról sincs ez így. Persze, aligha van olyan jelentős politikai párt ebben az országban, amelynek valamelyik frontembere ne sározódott volna be a pártállami titkosrendőrséggel való együttműködés által. A szennyezettség azonban aligha tömeges. A pártok 15 év alatt maguk riszálták bele magukat a besúgóhálózatiak által előidézett kínos helyzetbe. A kommunizmus bukása után két esztendővel, vagy akár öt évvel is, a pártok még minden pironkodás nélkül megszabadulhattak volna a rendszerváltás forgatagában hozzájuk csapódott volt besúgóktól. Úgy 1993 táján, amikor országos megrendülést váltott ki a névsor közzététele, majd amikor egy évvel később hüledezve láttuk, hogy az ŠtB- sek listáján szereplők minden pártban hiánytalanul ott maradtak, egy társaságban valaki így szellemeskedett: „Ezt is kibírjuk. Egészen addig, amíg besúgásért nem osztogatnak kitüntetést.” Nos, kitüntetést még nem osztogatnak érte, de például brüsszeli szinekúrát már igen. Szlovákiai magyar vonalon jól nyomon követhető a romlás útvonala. Vigyázó szemét politikai elitünk 1989 után Budapestre vetette, ahonnan ez a félreérthetetlen jelzés érkezett: „Mindegy, ki mit csinált eddig, csak az a fontos, hogy jó magyar legyen. A legközelebbi farsangi bálon az így megszólítottak már naftalintól kiszellőztetett díszmagyarban ropták a csárdást. Csekély vigasz, hogy a többi szlovákiai pártban is hasonló volt a helyzet. Ki azon az alapon, hogy katolikus, ki azon, hogy evangélikus, vagy hogy „ennek már az öregapja is szocdem volt”, kialakult a politikai elitben birtokon belül működő volt besúgók nem is túlságosan népes kasztja. Érinthetetlenek. Nemcsak az ő szégyenük, hogy kiderül, ami (talán) kiderül, hanem azé a párté, amely az ilyenektől 15 év alatt sem tudott megszabadulni. JEGYZET Quo vadis, HZDS? POLÁK LÁSZLÓ Az MVK legfrissebb felmérése szerint Fico-Gašparovič-Bugár az aktuális népszerűségi sorrend. Ez a hármas bizony sokaknak nem tetszhet, hisz milyen dolog az - dohoghatnák sokan -, hogy a három legnépszerűbb között ott van Bugár. Nyilván Mečiar nem örült annak, hogy ki mindenki előzte őt meg a listán, ő a negyedik helyre szorult, ami persze nem a legrosszabb, hiszen a miniszterelnököt sikerült megelőznie. Na de Mečiar ebből származó öröme nyüván nem felhőtlen. Mert ő nem arra figyel, hogy kit előzött meg, hanem hogy kik előzték meg őt. Mert nem csak Bugár körözte le, hanem az örök, ellenzéken belüli rivális, Robert Fico is. És ez még semmi. A második helyen az a Gašparovič leledzik, akit először kiebrudalt a pártjából, de ez lenne a kisebbik baj. Ám az elnökválasztási csatában is alulmaradt vele szemben. Szóval Mečiar kapott egy hatalmas frászt. Annak idején Viliam Veteškának nem tetszett, hogy főnöke nem gratulált Gašparovič győzelméhez. Ve- teška a HZDS frakcióvezetőjeként az egész klub nevében megtette ezt, és többen csatlakoztak hozzá a pártból. Szóval Veteška mint frakcióvezető, múlt idő lett. Elemzők szerint tisztogatás folyik a HZDS-ben. Mečiar mindent elkövet, hogy továbbra is ő maradjon a HZDS legerősebb játékosa. Azt mondják, hogy az immár második választási ciklusban ellenzékiségre kárhoztatott Mečiar módszerei nem változtak. Szóhasználata ugyan némileg finomult, ám ellenfelei eltávolítására ugyanazokat» módszereket alkalmazza, mint korábban. Állítólag előre lefejezi a még csak körvonalazódó összeesküvés lehetséges főszereplőit. S van egy erős aduja, a választási listát végeredményben ő hagyja jóvá. Viszont azt már megtapasztalhatta Szlovákia - és elvtársai a pártján belül -, hogy Mečiar szava minden, csak nem szentírás. A választási lista összeállításakor ezúttal is ő mondja majd ki a végső szót, ami olyan fegyver a kezében, hogy aligha akad bárki, aki szembeszegülne vele. Persze kérdés, hogy a mečiari egyeduralomnak a HZDS-en belül pozitív lesz-e a hatása a pártra nézve. Mert egy pártnak aligha lehet célja, hogy eleve ellenzéki legyen. A kérdés tehát felettébb aktuális: Quo vadis HZDS? Netán ismét ellenzéki vizekre?
