Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-26 / 47. szám, szombat

12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 26. MINDENNAPI KENYERÜNK A haszontalan szőlő Ige: „így szólt hozzám az Úr igéje: Emberßa! Mennyivel kü­lönb a szőlőtőke fája a többi fánál, és a szőlővessző, ha az erdő fái közé kerül? Fölhasz­nálják-e fáját, hogy valamit ké­szítsenek belőle? (...) Ahogy az erdő fái közé került szőlőtő­ke fáját tűzbe dobom, hogy az megeméssze, úgy dobom oda Jeruzsálem lakosait... Majd megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor ellenük fordítom arcomat. Pusztává teszem az országot, mivel hűtlenekké váltak...” (Ezékiel könyve 15, 1-3, 6, 8) Gyönyörűséggel tölti el az em­bert, ha néha meglát egy-egy ás­ványgyűjteményt, és fölfedezi benne a színek és kikristályoso­dott formák csodálatos világát. A tükrösre csiszolt felület előhozza a belül rejlő szépséget: erezete­ket, árnyalatokat. De ha megnéz­zük kívülről, a csiszolás túloldala legtöbbször egy szürke kavics. Ha egy értő kéz ki nem választotta volna, és fél­bevágva elő nem hozza a belül rejtett értékeket, nem valószínű, hogy ész- reveszem. Ugyanolyan lenne, mint a többi kő az út mentén, amire rátapo­sunk, vagy játékosan be­lerúgunk. Talán még a gyémántot sem venném észre, ha nyersen, ha csiszolatlanul előttem heverne a porban. Érté­két azáltal nyeri el, hogy valaki megtalálta, értő kézzel briliánssá csiszolta és foglalatba helyezte. A próféták által sokszor szól Is­ten is példázatban az ő kiválasz­tott népéről, Izraelről. Példabe­szédben hasonlítja őt drágakő­höz, veteményeskerthez, cserép­edényhez, szőlőhöz. Minden pél­da sántít egy kicsit, ritkán általá­nosítható, legtöbbször a dolgok egy bizonyos részére utalva csu­pán. Ilyen az a példázat is, amit Ezékiel próféta a szőlőtőkéről mond el Jeruzsálemmel kapcso­latban. Ebben is az érték vagy ér­téktelenség kérdése merül föl, hasonlóan a drágakövekhez. Ha a szőlőt a fája szerint ítéljük meg, akkor bizony nem beszélhetünk nagy értékről. Semmire sem való, csak eltüzelésre jó. Mert értéke igazán a gyümölcsében rejlik. Gyümölcse és mustja már a kez­detek kezdetén is kedvelt volt. Noéról is följegyzi a Biblia, hogy az özönvíz után szőlőt ültetett. Salamon király virágzó szőlős­kerthez hasonlítja kedvesét, Acháb király is epekedett Nábót szőlőjéért. A prófétáknál pedig Izraelt példázza a folyóvíz mellé ültetett szőlő. Azt meg mi is ta­pasztalatból tudhatjuk, hogy metszés és választás nélkül nincs igazán gyümölcstermés, csak a venyigék és indák kusza, szövevé­nyes hálója, ami még tűzre is alig való. Az erdő fái közt levő szőlőtő ugyan nagyon hamar a fák fölé tud nőni, vesszei gyorsan érnek a fa csúcsára, de kétes értékű nagy­ság ez, és legnagyobb veszélye, hogy gyümölcstelen. Az ilyen hiá­bavaló nagyságokért pedig kár lemondani a gyümölcsözésről. Igazi értékét és küldetését veszíti el általa, és ami a legrosszabb: hűtlenné lesz ültetőjéhez és urá­hoz. Másra nem jó, csak eltüze­lésre, ami nem más, mint az ítélet. Rengeteg kétes értékű „nagyság”, hamis rekord élteti ma is az embert. Ebből sok bekerül a „re­kordok könyvébe” is. Csak nehogy emiatt az „élet könyvéből” meg ki­maradjak, és hűden le­gyek Teremtőmhöz, küldetésem­hez és gyümölcstelenné váljak! Az Úr Jézus, aki fölötte volt min­deneknek, aki azt mondta magá­ról, hogy Ő „az első és az utolsó, a kezdet és a vég”, nem vonako­dott fölvállalni alacsony voltun­kat. Ádám után, mint második teremtés, hű volt az atyai külde­téshez, és engedelmes volt egé­szen a kereszthalálig. Másutt úgy vallott magáról, hogy Ő az igazi szőlőtő, és mi vagyunk a szőlő­vesszők (János 15,1-8). A vesz- sző nem terem magától gyümöl­csöt, csak ha a szőlőtőn marad. Az ilyet a szőlősgazda, az Atya megtisztogatja, visszavágja, nye­segeti, hogy még több gyümöl­csöt teremjen. Mert ebben van igazi értéke. A világ meg tele van nagyra törő, ízetlen emberekkel, ...de sóvárogva várja az Isten fia­inak a megjelenését. A szerző református lelkész Otthon ülve utazás A demokrácia és a kultúra bölcsője A görög főváros nevezetes­ségeinek megtekintése után a Peloponnészoszi- félsziget irányában hala­dunk tovább, ahol a vidék egyhangúságát csupán egy-egy arra elhaladó sza­már vagy öszvér változtat­ja meg kissé, hátán mun­kálkodó, rendszerint gu- zsalyon fonó, elcsigázott görög nővel. Más esetben férfi ül a szamár hátán, míg mögötte hitvese ban­dukol. KOHÁN ISTVÁN Bár úgy tartják, ezzel kapcso­latban csupán hagyományokról van szó, mi úgy érezzük, inkább a vidék lakóinak elmaradottsága a döntő tényező. Jóllehet, míg a te­hetős, főként városi családok fiú­vagy leánygyermekei számára nyitva állnak a művelődés kapui, a vidéki fiatalok, főként a nők, igen elmaradott viszonyok között élnek, s ha dolgoznak, mintegy 25 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Közben a partrészről, amerre elhaladunk, a győzelmes ütközet szigetének, Szalamisznak körvo­nalai tűnnek fel. Ugyanakkor tu­datosítjuk, hogy ezen a szigeten született minden idők talán leg­nagyobb tragédiaírója, Euripidész is, s itt volt az a barlang, amely­ben az emberi lélek nagy tragédi­áiról elmélkedett. Közben alig vesszük észre, máris a Korintho- szi-csatornánál találjuk magun­kat, amely jóllehet alig 6 kilomé­ter hosszú, s inkább csak meredek falú ároknak tűnik, jelentősége szinte felbecsülhetetlen, mivel a hajóknak már nem kell megkerül­niük a félszigetet, így lerövidíthe­tik útjukat. Jóleső érzéssel és nem kis büszkeséggel töltött el az a tény, hogy a csatorna építését több mint száz évvel ezelőtt a ma­gyar szabadságharc száműzött tá­bornokának, Türr Istvánnak az irányításával fejezték be. Tovább haladva alkalmunk adódik meg­tekinteni a mükénéi királysírokat, valamint az epidauroszi színház maradványait, melynek akuszti­kája oly csodálatos, hogy a meg­gyújtott gyufa sercegésének hangját a tizenhatezres nézőtér bármely pontjáról egyformán jól hallhatjuk. Közben megérkezünk Korin­thosz városába, melynek legma­gasabb pontján még ma is állnak Aphrodité istennő templomának romjai, ahol a szolgálóleányok ör­vendeztették meg szolgáltatásaik­kal az arra igényt tartó férfiakat, míg Apollón templomának meg­maradt hatalmas oszlopai az an­tik művészet nagyságát hirdetik. Ugyancsak tudatosítjuk, hogy (a Saulból lett) Pál apostol is gyakor­Apollón templomának oszlopcsarnoka Delphoi: Athéné kincsesháza (Pozsárkó Csaba felvételei) ta tartózkodott a városban, meg­dorgálván nem éppen erkölcsösen élő lakóit. Már-már azt gondoltuk, ezek után nem sok látnivalót tartogat számunkra Hellász földje. Közben megérkezünk Litóchoronba, a kis fürdővároskába, ahonnan pompás kilátás nyűik az Olümposz 3000 méter magas csúcsára, ahol a le­genda szerint a halhatatlan ókori görög istenek éltek, s emberek módjára szeretkeztek, gyűlölköd­tek, s néha földi halandókkal is ta­lálkoztak. Amikor aztán megérke­zünk Delphoiba, Apollón kultuszá­nak központjába, csodálatunk szinte leírhatatlannak tűnik. Itt tu­datosítjuk csak igazán, hogy az ember és alkotásai, valamint kör­nyezete talán sehol a világon nem olvad össze annyira harmonikus egésszé, mint ezen a helyen, amit megerősítenek a hegyoldalak olí- vaerdői, valamint a Kasztália for­rása, melynek kristálytiszta vizé­ből mindnyájan iszunk, hogy majd a hagyomány szerint hivatásunk­nak jó mestere legyünk. Harmoni­kusan illeszkedik a tájba Apollón két temploma, melynek csak osz­lopcsarnokai maradtak fenn, az egykori mesés gazdagságú kincs­tár romjai, a színház és a stadion, ahol inkább énekben és drámai előadásokban mérték össze a ver­senyzők erejüket. Ugyanakkor a múzeum termeiben olyan műkin­cseket csodálhattunk meg, mint a Kocsihajtó bronzszobrát, a bájos Antinoosz márványszobrát, vala­mint a Föld köldökét, azt a kődara­bot, amely jelképezte, hogy itt, eb­ben a harmonikus tájban van a föld közepe. Rövid időre megál­lunk még annál a szakadéknál, amely fölött a feltörő gázok kábu­latában Apollón papnője, Püthia mondta el kétértelmű, s éppen ezért mindig bevált jóslatait. Amikor aztán Delphoit elhagy­va a földjükről hazatérő, idő előtt megöregedett és kifáradt embere­ket, asszonyokat, fiatalokat és öregeket látunk, sok minden gon­dolkodásra késztet bennünket. Mindenekelőtt az a tény, hogy a munkalehetőség még mindig ke­vés, s így az aktív lakosságnak csaknem a fele a mezőgazdaság­ban dolgozik. így aztán nem cso­da, hogy évi átlagban csaknem 70 000 ember vándorol ki külföldre a jobb jövő reményében. NAGYI, MESÉLJ, DE IGAZAT Disznóölés CSERNÁK KATALIN Február táján, amikor már a liba­sült kifogyott az éléskamrából, és a tyúkok közül is csak a „magnak va­lók” (az az évi tojók) maradtak meg, kezdetét vette a nagy készülő­dés. „Le kell vágni a disznót” - je­lentette ki édesapám. Édesanyám szeme elszomorodott. Tudta ő, per­sze hogy tudta, hiszen minden év­ben elérkezett ez a pillanat. De hát pici korától etetgette, nevelgette - hozzánőtt, megszerette a jószágot. Mi, gyerekek szintén részt vet­tünk a malac körüli munkákban. Ha jött a felszólítás, dobd be a ma­lacnak, az a konyha körüli hulla­dékra vonatkozott, mert semmi, még egy szál krumplihéj sem vesz­hetett kárba, a malac mindent megevett. A rajcsúr (félig beépített tér az ól előtt) mellett volt egy nagy kő, arra felállva figyeltük, hogy nő, hogyan gyarapodik a malacka. Édesanyám tudomásul véve a megmásíthatatlant, kézen fogott bennünket, és rokoni látogatással egybekötve megbeszélte nagybá­tyámmal, ángyival és a többi ráter­mett rokonnal a disznóölés idő­pontját. Mire elérkezett az a nap, ami a malacnak az utolsó volt, egy jó kis csapat verődött össze az ud­varunkon, hogy kezdetét vegye a nagy munka. Kisebb koromban mire felébred­tem, a malacnak hűlt helye sem volt. Amikor nagyobb lettem és már értettem is, mi történik, nehéz pillanatokat éltem át minden ilyen reggelen. A fülemre párnát szorítva hangos éneklésbe kezdtem, ne­hogy véletlenül meghalljam a ma­lac visítását. Mert bizony abban az időben nemigen volt olyan reggel farsang tájékán falun, hogy ne hangzott volna föl a reggeli deren­gésben egy-egy messzire hangzó malacvisítás. A félelmemet a párna alatt las­san felváltotta a kíváncsiság. Hall­gatóztam, csend volt. Jó melegen felöltöztem, és már kinn is voltam az udvaron. Meghökkenve vettem észre, hogy a baromfiudvarba folyt piros, fagyos valamit buzgón csip­kedik a tyúkok, de nemigen volt időm gondolkodni, hogy hogyan került az oda, mert a figyelmemet valami más kötötte le, de teljesen. A disznóól előtt lobogva, pattogva csaptak fel a lángok jó magasra. Az izzó szalmát vidám szemű (a jó szilvapálinkától), bekecses férfiak állták körül, és vasvillával igazgat­ták, hogy jól elégjen. Mire elégett, csak egy nagy kupac fekete pernye maradt belőle, mely alatt ott vára­kozott fürdetésre a megpirult ma­lac. Ez már nem ugyanaz a malac volt, amelyiket az ólban láttam, így eszembe sem jutott sajnálni. Kí­váncsian vártam, mi következik. A malacot ráemelték egy nagy desz­kaajtóra, a pernyét eltakarították, és következett a malac alapos le­mosása, a fölös bőr letakarítása. Közben édesapám körbevitte né­hányszor a „bütyköst”, belső mele­gítés céljából. Mire a hajnal reggel­be fordult, ott a földön, a tisztára mosott deszkaajtón, hozzákezdtek a malac szétszedéséhez. Én ilyen­kor már félig megfagyva, piros or­ral a konyhában „táncoltam” a sparhelt előtt, mert a fagyos lábam sajgott, az ujjaimba pedig édes­anyám próbált egy kis életet lehel­ni. Ha nagy volt a baj és a lehelés nem segített, összemorzsolgatta az ujjaimat, ami irtózatosan rossz ér­zés volt, de segített. Nem sokáig bírtam bent lenni, mert itt még semmi érdekes nem történt, csak a reggeli készült a segítőseregnek - az e célból félretett libasült, vagy pörkölt pirítós kenyérrel és boros teával volt az elemózsia. Mire megint kijutottam, már csak nagy darab húsok feküdtek az udvari asztalon, a hambit korlátján (ez Zoboralján a ház melletti gang, alul fallal beépítve, melyen nyáron muskátlik díszelegtek, ősszel a gyümölcs aszalódon, télen pedig a disznóhúst tették ide kihűlni, per­sze megfelelő edényekben). Hátul az istállók tájékán nagy­nénikém szorgoskodott. Mosta a disznóbelet. Hosszadalmas, nagy hozzáértést igénylő munka volt, ahol nekem is jutott feladat. Hordtam a sok forró vizet vödör­ben (persze csak félig volt a vö­dör), hogy mindig legyen víz, mert ez a művelet rengeteg vizet igényelt. Szagtalanítónak a felap­rított vöröshagyma, fertőtlenítő­nek pedig az ecet szolgált. Órákig kellett kint lenni a hidegben és mosni a belet, csak így volt tökéle­tes. Később már nálunk is boltban vásárolták a belet, de gyermekko­romban még a jó vastagbélbe töl­tött hurka volt a „menő”. Délre elkészült a friss pecsenye - nagyon finom étel, céklával vagy házi csalamádéval. Délutánra a kolbász, a disznósajt (Zoboralján presbustnak hívták) lett kész. A hurka bepálcikázása is komoly fel­adat volt, kellett hozzá két asszony is. A zsírszalonna felaprítva ma­radt, mert a zsírt csak másnap sü­tötték ki. Édesanyám így szokta mondani: „A zsírsütést nem sza­bad elsietni, elnagyolni, mert az egész évi étkezés függ tőle. Pergált zsírból mindennap rossz ebéd ké­szül.” A füstölésre való húst jól be­sózták, nagy fateknőkbe rakták és kitették a kamrába. A kolbászt másnap, de a húst, szalonnát ké­sőbb füstölték a nagynéném nyi­tott kéményében (amely még ma is megvan a régi házzal együtt). Közben már főtt a disznótoros va­csora. A rokonság dolga végeztével hazament egy kis pihenésre, tisz­tálkodásra. A disznótoros házban kitakarítottak, szépen megterítet­tek, és várták a vacsoravendége­ket. A torba visszajöttek a segítők családostul, meg a többi rokon és barát. Mi, gyerekek szintén helyet kaptunk a láda mellett, kis sámlin ülve. Az asztalnál a felnőttek ültek, mi örültünk, hogy ott lehetünk és figyelhetünk. Az első fogás disznó- csont- és húsleves zsemlyeszele­tekkel. Utána főtt hús tormával, csalamádéval. Következett a sült kolbász, hurka, pecsenye savanyú­sággal, finom vörösborral leöblít­ve. Legvégül a disznótoros káposz­ta - és a nóta, nóta, nóta. Ilyen al­kalmakkor tanultunk meg énekel­ni. Ha behunyom a szemem, ma is hallom édesapámat, hogy énekli a Cserfaerdő újrazöldültet, és édes­anyám kedvenc népdalát, az A csitári hegyek alatt kezdetűt. A disznótorok aztán hol az egyik, hol a másik családnál ismétlődtek, lehetőséget adva az együttlétekre és jóízű mulatásokra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents